Készülődünk

No, ilyen sem volt még nálunk...    

Az elmúlt egy hét, képekben

Kopogtatás

reggel az ajtón. Hogy felnyitottam, ijedt arcot vágott a postás-csaj.
-Látta szomorú sorsát, hogy neki, esetleg a segítségemmel kell becipelnie a csomagot. De nem!
D. térült-fordult, majd lányka boldogan, dolgavégezetten elviharzott...
Hétfőn rendeltük, ma érkezett.
Öröm.

Másik csomagot, november végén rendeltük.
Az ügyfélszolgálatos jövőre ígéri, úgy, hogy előleget is fizettünk érte...
A hátralékra ők fognak várni!
Bosszúságot-bosszúságért.

Ma M.

azzal játszott hogy kit, milyen mértékben tud megijeszteni.
(Már alszik és ennek mérhetetlenül örülök!)

Elbújt bútorok mögé, alá vagy épp a belsejükbe, onnan visítva ugrott elő, hogy elérje a kívánt hatást. Részemről, ha én szív lennék, már a második után sutba vágtam volna a kötelességem...
Sokadszorra megkértem: hagyd mááár abba!
Mire holnapra is hasonlókat ígért, mert: anya, olyan vicces mikor kikerekednek a szemeid!


Holnap jönnek Anyuék. Lesz nemulass!

Megmutatom...

A. az első perctől, mint a nyíl ment fel rajta... sokakkal ellentétben, akik azt is megkérdezték, komoly-e hogy EZEN kell felmenni?!

M. vagy két hónapig nagy ívben kerülte. Először tapogatózva, csukott szemmel mászott fel rá, akkor is csak azért, hogy láthassa végre a szobáját.

A létrának kinevezett és fél évig aként működő dolog tegnap, aprítás után elégett.
...és most megmutatom, ha már annyit emlegettem.

<~

Helyére a hosszú megfontolás és huzavona után elkészült lépcső került. Hirtelen a ház minden pontja könnyen elérhetővé vált. Leírhatatlan!
Az éjszakát ki-ki a saját ágyában töltötte, kipihenten, békésen ébredtünk. ...és ami még fontosabb: reggel és nem hajnalban!
Boldog vagyok!


D. nem. Kibújt az Úrból a profizmus, majd a méreg, mikor sorban felfedezte az asztalosnak 7 pontban felsorolt hibákat...

Meglehet, javítás céljából még ki is szerelik...   nem lehet tudni. De így nem maradhat...
Le vagyok sújtva!

Vadászidény. Már megint!

Szép, fehér

táj helyett mutatok mást, ami...

Minden

kedves régi és új ismerősnek, olvasónak kívánok békés,

Kívánságlista, érv és botrány /végül lecke...

Idén igazán könnyű dolgunk volt. Már hosszú hónapok óta készültek a karácsonyra és mondogatták mit szeretnének. M.-nek konkrét elképzelése volt, ő ezt kívánta. A. szerényen, csak ezek közül valamelyiket...

Alaposan megrágtuk. Az érv, ami a megvétel mellé billentette a mérleg nyelvét, az az idei év volt. Az építkezés miatt még a várba sem jutottunk el sem tavasszal, sem nyáron, csak késő ősszel. Ha mentünk, akkor nem kirándulni, hanem csempét, járólapot, kádat, csavarokat, festéket és egyebeket nézni/kiválasztani/árat összehasonlítani... jóformán az egész év ezzel telt, ami számukra dögunalmas várakozásból és az önuralom gyakorlásábóll állt.
Ha ennyire szeretnék... legyen...!

Ma délután M. meggondolta magát.    Na, ebből lehet a botrány...!

****
Folytatás...

Nyilván elvetettem a kételkedés magvait mikor azt mondtam, kisfiam, nem biztos, hogy azt találod a fa alatt, amit szeretnél...    nyolckor, mikor benyitottam, nem szendergő, hanem szipogó fiúcskát találtam M. helyén. Ahogy a simogató kezemtől elhúzódott beugrott a megoldás. Mert menteni kell az ünnepet, ahogy őt is -saját magától- annyira belelovagolta magát a lehetséges csalódásba...

Elduruzsoltam neki, hogy nem kellene tőlünk várnia óhaja tárgyát, ha maga is megvehetné...
Felderült és egyezségre jutottunk: lemondhat a boltban kikönyörgött apróságokról, hogy megkapja az árát, ill. ki is érdemelhet valamennyit, ha és amennyiben az elvártak szerint viselkedik. Az összeg, maximum egy DVD ára lehet egy hónapban.
Holnap "szerződést"* is kötünk, amiben lefixáljuk a feltételeket...

Abban bízom, mire összegyűlik annyi pénz tán teljesen más lesz álmai netovábbja és szembesül azzal is, milyen piszkosul nagy ez az összeg egy doboz műanyagért...  -hát még mennyi mindenről kell lemondania érte...   és ha még akkor is azt szeretné megvenni, ...





*Az ő ötlete.

Játékba

hívott ma Lepkevár Macimamája, ami meglepett és örültem is, de nem tudom teljesíteni a feltételeket. Mert ha jól értem, hét helyre kellene továbbküldenem, így ezen meg is bukott a dolog... vagy?

Esetleg mutassak fricskát a játék kitalálójának?


Karácsonyi kívánságlistám élére kerüljön, -mert erre vágyom a leginkább- hogy D., teljes mértékben töltse velünk az elkövetkező heteket. Semmi munka, még egy kósza gondolat sem mások házáról, lépcsőjéről vagy ilyen-olyan bútoráról. Semmi!
...és közben, tán eljutnánk arra a Republik koncertre, amivel már hetek óta szemezek... 

Továbbra is az önös érdekeimet nézve kívánom még, hogy mindenki körülöttem mosolygós, vidám és egészséges legyen, mert azt szeretem!


//A nagyon vágyott CD megvételére meg engedélyt kaptam, ami annyit tesz, nem azt kapom. Kicsit bánkódom, de ha már így esett még azt szeretném, hogy legyen az üzletben mikor arra járok.

Küldöm hát:

anyunak, aki tán agyonüt ezért, de szeretném ezzel noszogatni kicsit, hogy gyakrabban írjon.

MuciFocinak, aki holnap már úton lesz hazafelé és könnyen lehet nem lesz rá elég ideje, de mégis hívom játszani.

Mártának,  mert talán már nem vagyok annyira idegen számára, hogy feltétlen visszautasítsa a hívást... 

No meg azért, mert kíváncsi vagyok, mit írtok!

Persze már magam is megszegtem a szabályokat, ha nincs kedvetek, nem lesz az sem baj...

Kérdéses...

Mikor reggel (mondjuk, hogy) kigördültem az ágyból, hasbaszúrt a fájdalom. Nem vészes,  így tettem amit kellett.

Később, már a mézescsók* gyúrása közben, ahogy a kőkemény (mamutot lehetne vele ütni -ez normális?) masszát gyúrtam és nekidőltem a gyúródeszkának, ismét az az éles szúrás... (és bevillant, hogy éjszaka, álmomban vakbéllel műtöttek.)
Ha leguggolok, vagy fekve felhúzom a lábam, szintén ugyanaz.

D.-t műtötték vakbéllel tíz éve. Úgy emlékszem nála is hasonlóan indult, igaz, miután jóllakott érezte ezt és be is lázasodott...   Nem merem felhívni és megkérdezni hogy is volt. -Minek keltsek pánikot, talán csak a megszokás teszi, hogy minden jeles alkalomkor történnie kell valami katasztrofálisnak... (Szülinapkor tengerisünbe lépés és hányós-hasmenéses-baci szintén idegenben, szilveszteri jeges-lépcsős-hanyattesés,  nagyszombaton baleset, autóval persze, csak hogy párat említsek... )

Egyik felmenőm szokta mondani: Nem kell besz*rni!
De én most mégis...    egy kicsit. Vagy a mérték nem számít?

///Ez egyébként a századik bejegyzésem...



*A kép régebbi, most eszembe sem jutott kattintgatni...

Bár

nyolcra ígérte magát, de még háromnegyed órával később sem érkezett meg. A burkoló, a segédjével, igen.

Odaállítottam A.-t a szobája ablakába, hogy szóljon amint megérkeztek, mert nem szeretem az ajtót nyitva hagyni, ugyanis mifelénk az emberek kopogtatás nélkül nyitnak be a házakba (mi nem) és nem szeretnék újfent, pl. a vízóraleolvasóba futni a konyhában, bár csuda jópofa ember, akkor sem! Szóval kértem, kiáltson, amint meglátja őket, hogy kinyithassam az ajtót...

~8:50:10 A.: Nem jön!
~8:50:15 A.: Nem jön!
~8:50:20 A.: Nem jön!
Én: Kisfiam, életem, csak akkor szólj, ha már látod... !
Kis idő múltán:
A.: Anya! Itt van a Lóca bácsi!
Én: Laci bácsi!
A.: Annak nincs semmi értelme...!

Kedvencek

A szombatot hármasban töltöttem a duzzogókkal. A kis engesztelhetetleneket magukra hagyva, jobb híján sütöttem. Linzert ismét, mert múltkor akkora sikere volt és a régi kedvecet, a mandulás-csokis kekszet...

A receptért, kattakép...

Mert látom a dolgok jó oldalát...

     Pár napig nem lesz autóm. -D. elvitte kis renoválásra, mert a műszakin kértek pár javítást. Muszály volt most, mert...              miért is???
/Nem gond, legkésőbb csütörtökön visszakapom és pénteken lesz alkalmam a tömegben elvégzni a nagybevásárlást.
     Holnap jön a burkoló befejezni a felső fürdőt: vág, maszatol és ragaszt... pfff.
/...legalább kész lesz végre!
    Azt mondta, három nap kell neki befejezni, másodmagával!       -Holott csak a falakra kell felragasztani a csempét, mert a padló vagy 3 hónapja kész.  (Icuri-picuri fürdőről van szó!!!)
/Semmi gond, három nap és kész lesz!



      A lépcsőnkről nem beszélek, ugyanis azt az ügyet már D. sem látja pozitívan, akkor én hogy?
Azért kontrázok erre is: 
/M. arca szépen meggyógyult, így nem kell tovább aggódnia azon, hogy fest majd a karácsonyi képeken!!!

D.

Még egy napja sincs hogy hazaért és máris hűlt helye.
Elment ma. Szeretné elkerülni a dugókat az autópályán és a városban.
3 óra araszolás után 10-12-őt, vagy többet végigdolgozni nem egy leányálom, érthető hogy inkább este utazik. Alig két óra alatt felér, pihen és aztán áll neki dolgozni.
Munka. Hmm... a mai nap is azzal telt.      Leraktuk a padlót!!!!!    
Szombaton kicsit kiborultam, majd arra jutottunk: válaljuk inkább a rizikót, hogy fel kell szedni a javított részig pár hét múlva*, mint a kellemetlenségeket az ünnepek alatt...   akárhogy is, biztosan jól döntöttünk: elégedettek vagyunk és boldogok! Lehet újra mezítlábazni!!!

Legalább egy óra addig míg megcsörgeti a telefonom, hogy megérkezett...  aztán megyek aludni, ha tudok...





*Idén biztos nem jön már senki a biztosítótól, vízkeresztig meg szintúgy nem valószínű egy ilyen kaliberű szakember érkezése!

Nem jól van ez így

Nagyon vártuk az idei karácsonyt, hogy ez nyugodt lesz, szebb lesz, mert nekünk is kijár már egy.
Persze, most túlzok! Nagyon sok szép, békés karácsonyuk volt, igazából mind, de az utóbbi pár...
...ehhez kicsit mesélnem kell...

Három éve kezdtük el árulni a házunkat. Amit két év alatt 3X adtunk el.
Megmagyarázom.
Az első "tutira megveszem-mert-kell-nekem", alig pár hónappal az első hírdetés után megérkezett. Ideális lett volna neki, nagyon akarta.
A célegyenes előtt magáncsődöt kellett jelentsen...       

Őt követte rengeteg érdeklődő (borzalmas volt, lehet egyszer mesélek róla) és öt, vagy hat ingatlanközvetítő -erre már nem emlékszem pontosan.
2008 szeptemberében az egyik hozott egy nőt, aki ugrált örömében (tényleg!), úgy örült a háznak. Novemberben közjegyző, szerződés és megállapodás, hogy legkésőbb december 30-áig utalja a ház árát, nekünk pedig január 6-ig ki kell költöznünk.

Kevésnek tűnt az egy hét a költözésre, ezért mi azonnal a szerződéskötés után, albérletet kerestünk és végül találtunk, amitől egyikünk sem repesett, de muszály lett volna azt választani, mert a holmink tárolását máshol nem tudtuk volna megoldani. Kifestettük az albérletet, néhol még pucolni is kellett, lélekben már csomagoltunk és kezdtek letisztulni az épülendő házunk tervei, így telt az a karácsony.
December 30-án iszonyú idegesek voltunk már, mert a pénz nem érkezett meg és az azt megelőző héten nem lehetett elérni a hölgyeményt...       
Már az újévben csípte el az ingatlanos, a nő, a huszonéves fia halálára hivatkozott...*    Viszzalépett, perszehogy és mi is csak azért nehezteltünk, mert ugyan mi a csudáért nem szólt, hisz szerződés kötelezte akkor már a megvételre.

Hogy teljes és szép legyen a kép, 31-én kidőlt D., másnap mi mind, még a nálunk szilveszterező Anyuék is. Igen, kijött a feszültség!
Több mint 6 hét telt el, mire mindannyian helyrerázódtunk...


Tavalyi szintén tébolyító volt... Szeptemberben megöntöttük az alapot (a ház már eladva, de még csak egy része fizetve), az állami támogatásra beadtuk a kérvényt augusztus elején. Onnan, helyből, azt az infót kaptuk, legkésőbb december elejéig hírt** kapunk, jogosultak vagyunk-e rá! Nem kaptunk semmit: sem elutasítót, sem igenlőt.
Nyugtalanság uralta az egész ünnepet: most mi a csuda lesz?!  Megyünk a híd alá?

...és most az idei kilátások: itt a ház, beköltöztünk. Remek, tényleg hihetetlen jó ez!
Az nem számít, hogy nincs lépcső, csak kicsit zavaró, kényelmetlen. De kit érdekel, mikor itt lakhatunk és élvezhetjük az előnyeit!
Azon sem akadtam fenn, a kezdeti sokkon kívül persze, hogy fel kellett szedni a padlót és még mindig fedetlen az estrich, mert holnap meg akartuk csinálni...
DE! Mert nálunk mindig van de! D. most telefonált, a biztosítós csak hétfőre kap visszajelzést, kijön-e egy szakértő megnézni vagy sem. ...és addig bizony, nem fedhetjük le a kérdéses részt.
Ami azért gáz, mert ömlik belőle a por. Sok por. Persze nézhetném a jó oldalát: mindegy, hogy odakint elolvad (esetleg) a hó, nekünk akkor is fehér karácsonyunk lesz!
 




*Teljesen véletlenül derült ki, a srác, természetresen él és virul!
**Végül februárban jött meg a levél.

!!!

Ördög vigye a nyomtatóját!!!
...és hamár, akkor régi cimboráját, a zokninyűvő manót is!

Van nekem kérem jobb dolgom is, mint esténként a sokadik pár zoknit böködni...
A nyomtatót meg legszívesebben kihajítanám már!
Úgyhogy, jöjjön, vigye!!!

Haragszik

ráM.. Persze hiába várok tőle megértést, mert ma igazán nagyon szeretett volna a Mamához menni! 
Hajnal óta villogtatja rám a szemét és duzzog, mintha én rendeztem volna ezt a vacak időjárást. 
Elvonultak a szobájukba, hallom susmorognak: elkezdte megdolgozni az öccsét, ellenem...
Egyedül tartom a frontot.  D. Bécsben.

Fotót nem csinálok, mert olyan minden, mit egy réges-régi fekete-fehér filmben: csíkos a kép és még a hó is szürke.

Megyek, gyertyát gyújtok, sütögetek és engesztelek...

Farsang

Nálunk már javában tart. A padlófűtéses-csöpögős-eset közben/után kipakoltuk a nappalit, ahol addig azokat a ládákat, dobozokat tároltuk, amiket hely híján még nem pakoltunk ki. Az ifjak, köztük meglátták és újra felfedezték a jelmezes ládát...

A. reggel óta, mint kakas, jön-megy a házban és kukorékol...     na ugye, hogy nem kell nekem kávé!






Milyen jó volt kiskoromban, a velem egykorú szomszéd lánnyal, anyukája -a szekrény legeslegaljáról előbányászott- dzsörzé, nejlon, vagy épp' csupa-flitter ruháiba beöltözni! (Még boái is voltak!) Az utolsó alkalom, valamilyen botrányba fulladt...     Talán elszakadhatott valamelyik...? Nem emlékszem.
Már felnőttként, valahol a gyermekvállalás idején tervezgettem, ha nekem lányom lesz...     
Mert azt nem gondoltam, hogy a fiúk is ennyire szertenek majd királynak/mindenféle szőrös és tollas állatnak/banditának/nem tudom minek beöltözni...   

Ha addig nem változik, (szokott!!!)  farsangkor M. nyúl lesz, A. pedig gomba. (Piros kalapos, fehér pöttyökkel...)

Ma és most

Az még hagyján, hogy reggel jut eszébe mit kell ma feltétlen magával vinnie a suliba, de öt perccel indulás előtt!
Dermesztő. Ő már díszmagyarban állt az előszobában, igaz még cipő, kabát nélkül és csak úgy mellesleg közölte, ha ma sem* viszi a kendőket, nem próbálhat és talán nem is szerepelhet majd a karácsonyi ünnepélyen, jövő csütörtökön. Azért éreztem benne némi túlzást, de olyan meggyőzően vágta azt a kétségbeesett arcot miután rámeredtem, hogy egészen megsajnáltam... majd kerítettem pár alkalmasat. /Igazából fel-alá rohangáltam, hogy most-honnan-vegyek-hétvégén-akartam-varrni-mit-adjak-most-neked-kisfiam-időben-kell-szólni-miért-csinálod-ezt-szegény-anyáddal-még-kávét-sem-ittam...      -igaz, már semmi szükség rá, felébredtem teljesen...      ((Vannak még ködös emlékeim a másik oldalról, mikor nekem jutott valami reggel eszembe. Ezért, aztán nem toltam le -és eszembe jutott, hogy szegény Anyukám...!))

Érdekes. Egy-egy nyolcsoros pillanatok alatt megmarad benne.
A karácsonyi ünnepélyről például úgy számolt be, hogy anya, azt kell megtanulnom, hogy: "Ich habe Felle und Tücher gebracht. Ihr werdet frieren in kalter Nacht". Aztán elénekelte a megtanulandó dalt, majd közölte, a tanár néni azt mondta az ünnepélyig kell megtanulnom, bőven van rá idő.
???

Ugyanakkor ott a tornacucc esete, időnként elfelejti hazahozni, vagy csak mást hoz, néhány esetben pedig a buszban hagyja.. (Múlt pénteken szerencsésen megérkezett, remélem ma sem felejti el.)









*Ma sem? Most hallottam először, hogy már kellett volna...

...

"...most, ebben a percben, mert nagyon igazgatott vagyok!"

Hideg

Megállapítást nyert, hogy a -13,5°, az marha/piszok hideg.
Innen bentről, a ragyogó napsütésben nem tűnt annak, azért A.-ra kesztyűt is húztam -mert gondos vagyok. Viszont ha rólam van szó, nem mondható el ugyanez...  

Legközelebb, bevásárlás után ő pakol és én vigyorgok a szévédő mögül, az tutifix!

M. napja

Ragyogott a boldogságtól, úgy mesélt: neki még ilyen szuper napja soha nem volt!       ...hát nem tudom...

Első órán, technikán, mézeskalácsot sütöttek. Mindenki egyet, csak ő kapott kettőt...

Élvezte az egész napos kitüntető figyelmet, én meg nagyon remélem, hogy ezt megismételendő nem kezd el hasonló helyzeteket kiprovokálni, mert: Anya! Olyan jó volt, hogy mindenki velem foglalkozott!    ...kislány/kisfiú, mind őt simogatta...

Reggel a tanárnő kérdezte ki a fiamat, később az igazgató is, hogy mi történt vele, aztán a lökdösődőt is elővették és megeskették, hogy többet ilyen nem fordul elő. Majd kézfogás és egyebek, amit teátrális bocsánatkérés követett...    ...szegény srác...   ...remélem nem üt vissza.

Hajnali terefere

Az ifjak együtt keltek D.-vel. Míg ő készült, boldogították a kérdéseikkel...

Mire csipogott az órám, zsibongtak a boldogságtól, hogy akkora, de akkora fánk lesz, aminek ki kell vágni a födémet hogy beférjen és tudod anya, így fent is díszítjük és lent is ...!
...nem D. mondta nekik, ő csak rájuk hagyta, amit fantáziáltak... 

Köszönöm.   Tényleg!

Így

jött ma haza.

Illetve majdnem, mert mire a kép készült már lemostam az arcát és a rémületet is róla.

Kivittem

a szemetet. Mikor beérvén, becsapódott mögöttem az ajtó, riadt arcal bevágódott elém M. az előszobába.
Én.:  Mi a baj???
M.:  Azt hittem kimentél és kintfelejtetted magad!


Kicsit korábban, háziírásnál M.:  Kiszínezem a rajzokat, hogy megörvendeztessem a tanár nénit!

Csütörtökön

hozta haza a cetlit a szavakkal. Rengetegszer elolvasta és leírta.

Többször le is diktáltam, először betűről betűre, majd szavanként. De sír, mert aggódik...
Zsibbasztó. Nem tudom, melyikünknek inkább.

A betűket olvasni és írni, nyomtatott betűkkel tanulják.
Mivel mi annó írottal, szeptemberben ugyancsak meglepődtem!
Valamikor januárban állnak neki, miután végigynyargalatak valahány betűn, az írottakat elsajátítani. (Szerintem ez olyan, mint mikor egy gyerek megtanul bilizni, majd meg kell tanulnia a wc-t használni...) Itt így tanítanak, ez van. Ráadásul, szédületes iramban vágtatanak előre és ennek, igazán nincs semmi haszna. Merthogy kever párat. A "d"-t a "b"-vel, a "ch", meg szimplán mumus. (Mutattam neki, hogy ha a bal kezét/tenyerét lefekteti az asztalra és a hüvelykujját begörbíti a mutatóhoz az a "b" és a jobb kezén ugyanez, a "d".) Még nem rögzült, mikor is tette volna, mikor  még csak a múlt héten tanulták. Holnap pedig tollbamondás lesz.    Khm...

Aggódik, hogy mi lesz. Ha nem csak egyszer hangzik el egy szó, le tudja írni. De pár hete, mikor a betűket diktálta a tanárnő, csak egyszer mondott el egy betűt, ő meg bizonytalankodott, ezért inkább nem írt semmit. A 16-ból hetet írt le. Persze dícséretet kapott értékelésként, hogy  biztos igyekezett és csak így tovább, mégis elkeseredett, perszehogy, mert ő tudta, csak épp' leírni nem, mert nem volt ideje...
Nem volt ebben sikerélménye, ami fontos lenne ahhoz, hogy most derűvel álljon neki, ne csömörrel!

Betűkártyákat csináltam, azzal gyakoroltunk, diktáltam, és a hátára/tenyerébe rajzoltam a betűket.
A könyvekben, újságokban mutatja a már megtanultakat, mégis bizonytalankodik. A holnaptól tart.
Éjjel legalább tízszer felébresztett, hogy mennyi az idő, mert mikor kelünk már, át szeretné még nézni a szavakat...
Mit tegyek/tehetnék érte?
Gyakorlunk és biztatom.   
...

...

(Sosem volt) királyságomat, egy csomag tarhonyáért!!!

Áttörés

Volt, hogy a hideg is kirázta tőle, megborzongott mikor kínáltam és megkóstolni sem volt hajlandó. Egyszer sem. Most viszont morzsányit sem hagyott belőle*! Ráadásul, még azt is mondta, hogy finom volt!
Változik. Ő is.




*olvasztott sajt

Azzal

kezdődött, hogy feljöttem az emeletre, a porszívóért. Itt elborzadtam a gyerekszoba padlójának állapotán (az ember Gullivernek érzi magát Liliputban a sok épület között és a kis l.emberkékről/k.meglepetés-figurákról már nem is beszélve, amit bár tegnap elraktak, de most ismét elhintve vagyon mindenütt), ebből kifolyólag kiselőadást tartottam a rend lényegéről/mibenlétéről, úgy tíz percben, minek a végére sem sikerült közös nevezőre jutnunk.
Az eszmecsere közben, valahogyan a kezembe akadt a varrósdobozom, amivel lementem, mert az nagyon bennem volt, hogy valamit le akartam vinni. Leérve rádöbbentem, hogy dehogy akartam én a dobozt levinni! Ismét fel...    másztammentem volna, de félúton A. visszafordított: szomjas. Ok.   Kapott.
Ismét fel, de addigra elfelejtettem miért. Bolyongtam kicsit és diskuráltunk újra a rendről. Nyilvánvalóan egészen más elképzeléseink vannak róla...    ...és közben sem jöttem rá, mit keresek.
Lementem, mire eszembe jutott a pormacska-írtó, de magam is megszomjaztam...
...majd feljöttem érte.          No, itt tartok most.



Említettem már, hogy nincs lépcsőnk?
Létránk van!
Nekem meg melegem.

Hatalmas

pelyhekben, kora reggel óta hull a hó!

Ez remekül rímel a tagnapi porcukrozásra...
Este sütit sütöttünk a fiúkkal, pontosabban: én sütöttem, ők meg, ahogy hűlt, elcsenegettek belőle.
Így mire összeragasztottam volna, hiába számolgattam közben, páratlan lett az eredmény. Merthogy több tető volt mint alaja...  aztán, azokat is megették és a készekből is jópárat.
A sok cukornak meg is lett a böjtje, nyolckor még nevetgéltek, reggel pedig alig bírtak felkelni.

A recepttel nem terhelek senkit, nyilván mindenkinek van otthon legalább 2-3 féle linzeres...

...

A mai, milyen volt... kérdésemre válaszolva M.: Soha jobbat!



Kár, hogy le kell törnöm, mert A. gondos odafigyeléssel, az összes k.meglepetést széthintette mindkettejük szobájában és ez így nem maradhat és én nem tudok pakolni, imigyen nekik kell, szóval a házi megírása után nem lesz elragadtatva, az biztos!

Eszembe

jutott erről a bejegyzésről, mikor szeptemberben tanácstalanul álltam M. órarendje fölött, hogy most ezek viccelnek?
Első körben hívtam D.-t, német anyanyelvűként fejtse már meg nekem, mit jelenthetnek...  
Aztán hívtam Gyöngyi barátosnőmet, aki már felnevelt egy fiút itt és a lánya szintén idén kezdte a sulit (mint M.)...
Végül, Michi* tudott maradéktalanul felvilágosítani.

*A lánya másodikos M. sulijában és az osztálytársa is egyben, pedig a fiam, ugye elsős. Mindegy...

A tegnapot

négyesben töltöttük, mert (milyen jó nekünk) ismét ünnepnap volt. Hála a gyerekeknek, program is szerveződött. Normálisan, az utolsó utáni pillanatban indulunk el fát választani, de most, hogy a srácok már legalább két hete ezért sírdogálnak, + a létszám is teljes és a múltkori próbálkozásunkkor nem volt otthon a gazda, ismét vizitre indultunk a faültetvényre.
Ott még bokáig ért a hó, azon verekedtük végig magunkat fától-fáig. Alig fél óra alatt térdig áztak a csemeték (a két kófic persze) és agyonfagyott az ifjabb, mert a csuda tudja milyen ötlettől vezérelve hóra vágyott. Konkrétan: megette. Sokat.        Gondolom, mert rendesen didergett hazáig.
Hogy a lényegről is írjak, végül találtunk fát, ami biztosan befér...   Idén még az alsó szinten lesz, a lépcső hiányában csak ott kaphat helyet, így D. buzgón méregetett, amivel jópár nekem nagyon tesző, termetes, formás fát megmentett a biztos pusztulástól. A gyerekeknek is volt némi beleszólásuk, de azért sikerült dönteni.

Legnagyobb

bánatunkra, szinte szőrén-szálán eltűnt a hó.
Ilyenkor nagyon örülök, hogy minden folyótól távol, dombtetőn lakunk...

Igen, a padlófűtés!

Pénteken este (fiúk már ágyban), hallottam, valami csöpög. Nyilván nem akkor kezdődött, de a gyerekek nem működnek halk üzemmódban, így nem tudhatom biztosan.
Az alsó szinten jelent meg a víz, a nappalink alatt.
Először megijedtem, de nem annyira, hogy ne tudjam mérlegelni a helyzetet. A padlófűtés volt a legsanszosabb, így el akartam zárni, hogy elejét vegyem a további ázásnak. De -most mit tagadjam- nem tudom mi, hol van, mi, milyen funkcióval bír, csak próbálkoztam (D. telefonja lemerült). No, ekkor jött a pánik, mert magamra nyitottam egy csapot, amiből 70°-os víz ömlött rám...
Hűtöttem a bőröm, majd hívtam D. haverját, talán ő közelebb van, mint az én elérhetetlen férjem. Ő is Bécsben...    DE elérhető!!!
Segített lezárni a felső köröket, majd képet kért.
Félig pucéran, vizesborogatással a felsőtestemen rohantam kattogtatni az elázott mennyezetet... egy élmény volt!
A látottak alapján bíztatott, hogy nem lehet olyan nagy a baj, épphogy csöpög!

Másnap felszedtük a padlót/szalagparkettát.    (Majd' az egész nappaliban!!!)
2-2,5 négyzetméteres folt alatta. Vajon hol a szivárgás?

Nagy szerencsénkre hamar meglett a lyuk, így viszonylag kis helyen kellett megbontani a betont.

Ma reggel már a cső javítva, a fűtés újra beüzemelve. (D!)
Most várunk, hogy felszáradjon, aminek fel kell...

Kánonban

szólunk rá A.-ra: ne fogd meg a falat, miközben egy orbitális nedvességfolt virít a nappalink padlóján. A lyukról inkább nem beszélek... pedig az lesz még nagyobb is, mire megtaláljuk honnan szivárog a víz.

Terítékre

került ismét, a tornaruhát-hozd-haza témaköre.
Hétfőn, szerdán és pénteken az utolsó óra testnevelés, tehát akad alkalom bőven a próbálkozásra. A művelet pedig igazán nem nagy ügy! Óra után, hogy átöltöztél, fogod a zsákot és magaddal viszed a sulitáskához, felöltözöl, majd szorosan magadhoz öleled és hazahozod...

Az én hibám!
Mert azt már nem mondtam, hogy mielőtt a buszból kiszáll, vegye magához a zsákot!

Lelkes

vizibolhák a fiúk. Nyáron, a strandon.
Viszont, ha nyak/arc/fülmosásról van szó, írtó nagy ramazurit csapnak. .

Miközben, egyik este, a nyakát mostam, M. elkezdett visítani.
Én:   Mi a baj?
M.:  A csontvázamat arrébb rántottad!
    ...(???)

Ez legalább olyan, mint mikor A. sikogat, hogy fááááj, míg vágom a haját.

Azt gondoltam

alszanak, mikor kikiáltott a szobából: Aaanyaaa! Beállítottad az órát? Ébreszteni fog?

Cseppnyi nyugtalanságot hallottam a hangjában.
Vajon miért?

Soha

de tényleg egyszer sem aludt velünk, mert nem akart!

M. is csak nagyon ritkán, igaz Ő bújósabb baba volt. Rengeteget táncoltattuk, egy időben úgy is aludt el, a vállunkon. Sokat volt rámcsatolva is, amíg csak lehetett, ill. bírtam. A babakocsit ki nem állhatta!

A. elnézegetett az ágyában, kifejezetten tiltakozott, ha kis szeretgetésre magunkhoz akartuk venni. Az együtt táncolást/ringatást, nagy bánatomra utálta, tolt el magától... a kengurut is csak eltűrte, de amint lehetett kikéretőzött belőle. A babakocsi viszont az egyik legkedvesebb helye volt!
                                   
                                          Mások! Perszehogy.

Nyáron, hogy a megszokott környezetéből kiszakadt, ölelős, nagyon ragaszkodó fiúcska lett.
Hozza a könyveit, az ölembe csücsül, hogy olvassunk. Együtt gyurmázunk, mellé kell üljek, együtt színezünk.
Kéretőzik az ágyunkba, hogy velünk alhasson.    ...és van, hogy kérdés nélkül megy, majd ott is alszik el...

Januárban, terveink szerint oviba megy.  Meggyőződésem volt, hogy nem lesz probléma az ottmaradással, viszont most, hogy ennyire ragaszkodó lett...

Meglátjuk.

Elintéznivaló

Fogadóóra, este ötkor. Nálunk ez csak úgy kivitelezhető, ha egyikünk a gyerekekkel itthon, míg a másik megjelenhet az eseményen. Ehhez D.-nek ezúttal is haza kellett jönnie Bécsből, amihez máskor bőven elég 2 óra, de a megváltozott útviszonyok miatt, 13:00-kor már elindult.
Útközben telefonált, biztos nem fog időben hazaérni, a város bedugult, autópálya szintén, vigyem a gyerekeket a Michiékhez, majd a férje vigyáz rájuk míg a hölgyemény, velem karöltve elmegy a fogadóórára.
Náluk 3 gyerek, + a mi fáradt/nyűgös kettőnk, azt nem!  Meg különben is, a bacijaimtól nem is látok, vezetni így nem akarok, ebben a hóban/jégben, nem! Nem! (Arról nem beszélve, hogy nem lenne képem betegséget odavinni, akkor inkább külön időpontot kérek a tannénitől...)

17:40-kor ért haza úgy, hogy negyed órával korábban már a faluban volt, csak ide jutott fel nehezen, pedig nem akármilyen pilóta!
A házat két úton lehet megközelíteni. A rövidebb, meredekebb. A hosszabb, az erdőn keresztül visz és az, mivel többen járnak rajta, hamar jegesedik. Viszont szerencsésebb a hosszabbat választani, mert a mi utcánk szintén meredek, egyszerűbb felülről leereszkedni, mert alulról, mivel nem szórták fel kővel, reménytelen.

Végignéztem, ahogy az erdőben elakadt és a rövidebb úton kellett próbálkoznia.
Persze az utcánkban, felfelé elakadt, majd egyszerűen otthagyta a járgányt az út közepén.
Közben -ugye- sürget az idő.
Felszaladt a házig, gyors készülődés után indulna a családi autóval, de lefelé nem mehet, mert ott a másik torlaszolja el az utat. Felfelé az elsőkerekesünk kacsázik, csak nem halad... 
Megfordul, hátramenetben száguld felfelé, de a cél előtt megáll az autó, a kerekek kipörögnek...    Nem hallom mit mond...!

A vivárót letolatni és ott hagyni a sarkon túl, volt a megoldás. (Munkás autóval nem jelenik meg ilyen eseményen, ez elvi kérdés. Meg örül, hogy most idáig eljutott, még egyszer nem biztos, hogy sikerülne feljutnia.) Majd elsöpretett.

Senki sem vette észre a késést, még sokan várakoztak a sorukra, mikor odaért.
Tanár néni, mint mindig, nem dicsér és nem is korhol, szimplán közli, minden ok. (Ezért ennyi fáradságot???)

Hazafelé rükvercben jött az erdőn át és leereszkedett a házig, ahol majdnem továbbcsúszott. Végül nem az árokban, hanem sikeresen a felhajtón állt meg.

Aztán mesél, mi mindent tudott meg a többi szülőtől, míg várakoztak...
Például a kis Jakobról, aki aznap valaki más tornanadrágjában ment haza!
Mert nem csak az én fiam ilyen kis nemtörődöm, hanem ez egy életkori sajátosság... (???)
Egyébként, a tornaruha hazaérkeztére még mindig várok!




Más:
Reggel volt szerencsém olyat átélni, de olyat!!!
Fiam a sötétben kérdez:  anya, nem aludtunk el?
Én: Még nem csörgött az óra.   Azért megnéztem:  7:03 (A 6:20 helyett!!!)  Basszuskulcs!
Igyekeztem nem pánikolni ( Ő megrögzött időhúzó, ha készülni, reggelizni kell).
10mp-enként kérdezgette: Anya, el fogok késni?...

Végül időben indult, még várnia is kellett a buszra.
Igaz, még az előszobában, öltözés közben is etettem-itattam.
Viszont arról nincs információm, vajon megmosakodott-e és a trikóját betűrte-e a nadrágjába.
Fogat biztos mosott, azt láttam később a fürdőszoba tükrén.  


Aha, szóval nem is kell egy óra, hogy elkészüljön...    mik vannak!!!

Helyére

került az adventi naptár -még az este.  
A. fél órát örömködött alatta, mielőtt megszólalt, ő enni akar belőle, most.
Hajnalban kiderült, a válaszomból csak egy dolog maradt meg az emlékezetében. Az, hogy csak reggel nyithatnak ki egyet.
5-kor keltett, hogy most és azonnal...!

Hosszú várakozásnak nézünk elébe!

Le-ve-let-kap-tam-ma! Nánááá-nánáná.

Mindjárt kettőt is.

Az elsőt igazából nem is én, hanem a nagyfiam, de úgy örültem neki, hogy örülni fog!
Októberben kiírtak egy rajzpályázatot (itt), amire neveztünk, ezzel a rajzzal:

Szerintem remekül rajzol mindig -kivéve, ha a témát más szabja meg (majd mutatok később szépeket és zseniálisakat, ha megtalálom a költözéskor becsomagolt, azóta valamelyik titkos doboz alján várakozó mappákat). Azért elküldtük.


Ma pedig jött egy boríték a fiam nevére, amiben ez lapult:

Repkedett a boldogságtól, hogy kapott 'pénzt' és mindjárt, ilyen sokat! Felsorolta mi mindet vesz majd belőle és menjünk most azonnal, mert ő ma akar vásárolni!
Meglehetősen lelombozódott, mert (a realista anyja felvilágosította): az nem csak úgy megy, hogy ukmukfukk beülünk az autóba és megyünk, mert nem a szomszédban van.
Mikor hazaért nyomtam a kezébe, így még a leckéje sem volt készen.
Meg a felsorolt holmikból, csak a csoki az, amit ebből az összegből megkaphat, mert a sztárvárszos legó, főleg amit ő szeretne, ugyancsak többet kóstál! (Amit még kívánna, azt meg hagyjuk...)
Azért nem csüggedt sokáig, megértette: elköltheti majd, csak nem most.
Füligvigyorral ment aludni, merthogy milyen sok pénze van!



A másik levél, elektronikus, szintén ma jött.
Egy kedves gyerekkori barátnőm az írója, aki október elejére várta második babáját és augusztusban írt utoljára.

Szeptemberben írtam neki: nem kell, hogy válaszoljon, nyilván rém elfoglalt, csak tudatni akarom, sokat gondolok rá, majd jelentkezem még, később.
Persze nem írt.
Októberben már 2 levelet küldtem, hogy már biztos megszületett a pici, izgatott vagyok, ha csak pár szóban is, de tudassa legyen szíves, hogy jól vannak!
Semmi válasz.
Novemberben nem tudom mennyit írtam, szerintem kimerítettem a zaklatás fogalmát, főleg azzal, hogy a közösségi oldalon lesegettem, járt-e bent (nem, már 3 hónapja), elvégre az is valamiféle életjel, vagy mi...
Már az is eszembe jutott, hogy legközelebb, mikor Anyumékhoz utazunk, bemegyek az övéhez megkérdezni, mégis jól van-e a lányzó, mert megrögzött elméletgyártóként már csupa hülyeségre gondoltam!

Ma írt! Hosszan!
Kedves, vidám Barátnőm, boldogan Magáról és az Övéiről!

Kék reggel

Meghagytam

M.-nek, feltétlen hozza haza a tornacuccát, ki szeretném mosni. + A  kinőtt edzőcipőjét is, hogy vihesse az újat.
A lábbelit hozta, a nadrágot, polót már nem. Elfelejtette!

Szeptemberben a dolog izgibb volt. Akkor is a tornacuccot kértem, mosás céljából. Na, azt ottfelejtette, ahogy az utcai cipőt is és a benti szandijában jött haza.
Aztán elment másnap rendesen a bentiben, amit délután vissza is hozott (hogy lemoshassam), de a tornacuccot ismét ottfelejtette, igaz, ezúttal legalább az utcaiban jött haza!
Másnap ismét vitte a bentit és délben, ott is hagyta és végre megérkezett a tornacucc...
Azt mondta: most odafigyeltem anya!  ...igen

Rossz hírek

Ma kaptam egy telefonhívást és vele csupa rossz hírt: Ő pocsékul van (talán nem is fejezem ki jól, mennyire), kórházba viszik mindjárt, amint az orvoshoz szalasztott visszatér a beutalóval. Persze ez már nem is az első eset, de nem találják mi a baja... Első gondolatom, hogy amint M. hazaér, megyek, mert ott kell lennem!
Valami baci kínoz, persze, hogy nem mehetek, legkevésbé még az én kórságom hiányzik Neki...
Természetesen aztán már máson sem jár az eszem, nyugtalanít, utálom, hogy nem tehetek semmit.

Közben eszembe jutott A Doki. Háziorvos volt a faluban, ahol felnőttem. Remek orvos. Az-az igazi, aki csak épphogy rád néz és tudja mi a bajod!    Voltunk itt kint is jópár orvosnál és nem tudom, de vagy mindig mellényúltunk, vagy tényleg nincs több ilyen, mint Ő.
Különös karaktere, jelleme mindenkit megfogott, mindenki szerette.  Folyton mosolygott és mindent tudott, amit kellett. Igaz, volt egy hóbortja amit viszont nagyon nem szerettem.  ...és azt hiszem, emiatt nem írom le a nevét, nos a hóbort: ha nőbeteg ment hozzá, felszólította: vetkőzzön le derékig! Mindegy volt, hogy csak egy torokfájással érkezett, le kellett vetkőzni, vagy szóba sem állt a beteggel.
Persze szörnyen utáltam és ki is borultam, mikor középfül-gyulladással jártam Nála. Mikor otthon meséltem, Anyum úgy nevetett, hogy potyogtak a könnyei! Akkor tudtam meg, hogy Vele is és mindenkivel ezt csinálja.

Azt el kell mondanom, hogy soha nem ért hozzám (ahogy máshoz sem) és jóformán rám sem nézett, csak megvizsgált és a recepttel, utasítással utamra engedett.

Valamikor biztosan őrült jóképű lehetett, de én már csak őszen, idősebben ismertem.
Mindenkit név szerint szólított és tudta mikor, mivel járt Nála. Kevés alkalommal fordultam meg a rendelőjében, úgy 2-3 évente, de akkor viszonylag komoly bajjal. Emlékszem, mindig azt mondta: Na kis ....(nagyon-gyakori-családnév) Magából sem fogok meggazdagodni, de rendjén is van így!  ......
Az érettségi évében (akkor láttam utoljára), benyaltam valami bacit, 3 napig, alul-felül folyt minden belőlem (bocsánat). Pénteken ért haza D. (már akkor is Ausztriában dolgozott, ahogy Anyu is) és lázasan talált, hívta A Dokit, aki a rendelőbe hívott minket. Pikk-pakk megvizsgált (+ vetkőzzön le derékig!), majd a hátsómba vágott egy orbitális injekciót és mire hazaértünk, visszatért belém az élet!
Mindig gyorsan meggyógyított, valóban mindig tudta mit tegyen!

A Doki azóta nagyon beteg, úgy mesélik, akik közelebb álltak hozzá, hogy már nem is igen tud magáról...

Biztos vagyok benne, hogy a mai telefonáló baját is kapásból tudná. Ha még dolgozna, ha még egészséges lenne.


((Ezt most nem olvasom vissza, bár tudom hogy csapongó és kusza lett. Mindegy, most magam is ilyen vagyok!))

Urak és szokásaik

Megjött

D. a hírrel, hogy hull a hó! Üdvözlés utáni örömködés az ajtónál, tülekedve. Majd egyszerre a két fiú, a hóra regálva:
A. kicsattanó örömmel: Jön a karácsonyfa!*
M. komolyan, töprengve: Hát mégsem hazudtak!   ...az időjósokra gondolt.



*Csodálkoztunk volna ha mást mond!
Azóta, hogy a tavalyit leszedtük, várja, mikor díszítünk újra karácsonyfát.

Jégvirág

Nehézkes a felkelés, nyöszörgés az ifjak irányából: álmosak még!
Elterelendő a figyelmüket,
én:    Nézzétek, jégvirág!
Rohan M. a növények közé: Ki vette?   -kérdi és keresi köztük...

HIDEG nap

Indulnék vásárolni. Nyitom, persze nyitnám, az autó ajtaját, de nem enged. Befagytak az ajtók, mind egy szálig.

Vissza a házba vízért, hogy leboríthassam. Babra a kulccsal, cipő le, víz edénybe, cipő vissza...
A jég azonnal leolvad és látom, minden pöcök lent van...
...persze! Utoljára D. ment vele, ő soha nem zárja be... így volt egy felesleges köröm. Mindegy.

Már a boltban, krémesre bukkanok! Két szelet, gyönyörű, békebeli krémes! Hmmm!
Már a kosárban csücsül, mikor visszalépek megnézni az árát: 2,29€!!!
...hosszú évekig megvoltam nélküle, eztán is megleszek valahogy...

Viszont nagy örömömre kaptam adventi koszorút, a harmadik helyen. Mert a spaarban nem volt, bár erre a napra hirdették. A guttmannnál 32€ alatt nincs, ill. van, de már eladták (???), igaz nincs semmi erre utaló jel. Se cetli, semmi!
Végül a hooferben találtam (a lélektani határon kicsit túl) egyet.
Mindegy M. örül!

Hó?

Hol van kérem? Ide ígérték, nem a hegyekbe!

Szikrázó napsütés volt reggeltől estig, ami nagyon klassz, viszont most csalódást okozott, az ifjaknak és nekem is!

Megragadva

az alkalmat, hogy kettesben maradhattunk (A. szegény, a hőemelkedése miatt kidőlt délután és szundizott egy erős órát), M.-el hosszan elbeszélgettünk, többek között a Mikulásról is.
Rég készültem rá, hogy elmondjam az igazat.   (Rég, mert nagyon kevés a lehetőség négyszemközt maradni.)

D. hagyta volna, hadd higyjen még a mesében...
Nekem viszont meggyőződésem, hogy idén biztosan aktuális téma lesz a suliban a: niiiiincsisMikulás!

Zseniális volt a fiam!
A végén megköszönte, hogy én mondtam el.
...és örült, hogy a csomag attól még ott lesz 6-án.

+ Volt még egy kívánsága, be szeretett volna öltözni "Bischof St. Nikolaus"-nak.
Legyen! Barkácsolt magának egy csákótsüveget és kapott egy palástot. Igaz, nem lila, de egy megértő, rugalmas úrfinak ez nem tesz semmit!

...és egy korábbi kép A.-Mikulásról:

Milyen

jó A.-t hallgatni, ahogy álmában beszél!
Csak nem túl hasznos*.                        Már ami a másnapot illeti.






 *Bár azt megtudtam, hogy még álmában is válogat a színes szívószálak között és ott sem szereti a vajat!

A baj nem jár egyedül...

Egy kis szívmelengető zene magamnak. Mert feldob (még mindig a zenéről beszélek), mert energikus, de igazán és mert olyan nagyon magyar. Szeretem!

!!!

D nek tegnap oota folyik az orra stop
M nek szinteen stop
A levert ees höoemelkedeese is van stop
Nekem a fentieken kiivül kutya bajom stop

A

vasárnap remek volt! (Mondhatni történelmi esemény a házunk 'életében' -a beköltözés után persze.   ...és még hány ilyen lesz!  ...mindegy, csak elgondolkodtam közben!)
D. nekidurálta magát és a hiányzó részeket pótolta a technik -helyiségben, hogy működőképessé tegye a fűtést végre.
Csütörtökre havat, az azt követő napokra meg hideget jósolnak. Szóval, ha hihetünk az előrejelzéseknek, épp időben.

Már rég megcsinálhatta volna, de félt.

A száradás közben pár helyen megrepedt a simítóbeton, amit a szakember kijavított. D. valami olyasmit magyarázott, mikor kérdeztem mit csináltak vele, hogy bevágták a repedés mentén flexel és hálóval összefogatva megragasztották. (Vagy valami ilyesmi. Látni nem láttam, nem is igazán értettem hogyan javították, de a flex az biztos...) Miután nálunk lelapoztak, egy ismerős, aki velünk egy időben építkezett, ill. építkezik -még egyikünk háza sincs teljesen készen- szóval ő szólt, hogy nála belevágott a javítás közben az Estrich-es a padlófűtés csövébe. (???)    Az szép!
Az ő esetükben még a csupasz beton volt csak, így idejében kiderült.
Mi meg itt álltunk és egymást riogattuk, hogy mi van, ha...
Ezért nem állt neki. Struccpolitikus.

Pár óra kócozom-csavarom-összenyomom után,15:30-kor bekapcsolta a pumpát, onnantól este 11 utánig, négykézláb tapogattuk a rizikós részeket, vizesedik-e?   ...és lestük a nyomásmérőt...

Ez példa, az 'összenyomom'-ra:

Azóta a nyomásmérő mutatója beállt és nem vizesedik sehol egyelőre a fuga.
Így vagy úgy, de mikor ott a földön, ahogy már írtam, négykézláb tapogatóztunk és elkezdett melegedni a padló, na, az remek érzés volt!

Október

vége óta nyúzott, hogy neki denevér kell! (M.) De ne papírból csináljam, mert az gyorsan tönkremegy! (...és még azért se papírból, mert azt maga is megcsinálhatta volna! -Okos fiú!) Fekete legyen, a szárnyán piros erezettel, nagyságra mint az igazi és foszforeszkáló szemmekkel! (???)

Abban egészen biztos voltam, hogy ez utóbbit nem tudom teljesíteni, ezért halogattam a dolgot... (Ok, ok nem csak ezért, hanem mert azt gondoltam, úgyis pikk-pakk megfeletkezik róla, de nem!)
Pénteken azzal jött haza, hogy most aztán-aztán neki denevér kell, mert neki denevér kell! Sírt-rít, A.-t is meggyőzte és akkor már ketten hajtogatták: nem élet az élet denevér nélkül!

Egy (azaz 1) teljes napig a denevérek (mert mindkettejüknek készült, egyéni igények szerint, ugye) voltak az életük középpontjában. Azóta a földön hevernek valahol teljes elhanyagoltságban, mert ennyire nem lehet saját marok-bőregér nélkül élni!!!
Többet nem dőlök be, bármennyire rimánkodnak!  Nem!

A kérdésemre

válaszolva M.: Nézd anya, megittam mind, üres a kulacs!*    ...és megbillentve azt, nyakon öntötte magát!





*Egy problémakörből** adódóan, az első naptól fogva nem hajlandó inni az iskolában!

**...nem használja a piszoárt...               ...merthogy: vályúba nem pisilek anya!

...

Először küldtem korábban aludni a srácokat, mert tévét akartam nézni. (H.P.)
...és nem! Nem szégyellem magam...

November 19.

...

Gyurmáztunk, gyurmázunk és gyurmázni fogunk, míg világ a világ és egy nap!

A tegnapi bejegyzés margójára

M.-ékhez bement tegnap egy anyuka, az iskola meghívására, hogy meséljen a vallásáról a gyerekeknek.
Azt jónak tartom, hogy tágítani szeretnék a gyerekek tudását a világról, de nem így, vagy hamár, akkor nem most.
Mert jövő-menő szellemekről, pláne démonokról nem kell gondolkodnia egy 6-7 éves gyereknek.

M. jól aludt, de még reggel is kérdezett...

Tovább is van

Mondjam?          

A délelőtti felmosás épphogy felszáradt, hazaérkezett M.
Ebéd közben felborította a poharát, de ő különösen ügyesen, csak az asztalt terítette be. Feltakarítottam.
Majd mesélt nyugtalanító dolgokról a délelőttjéből, azon meg én borultam ki.

Megbeszéltük, minden kérdést megválaszoltam és úgy tűnik helyükre tettük a dolgokat, mert ő, velem ellentétben megnyugodott.
Hívtam D.-t és a leghiggadtabban ahogy tudtam, tájékoztattam az eseményekről: talán ő tud tárgyilagos lenni... 
Megegyezett a véleményünk: ezt nem így kellet volna, de az is lehet, hogy M. értett félre valamit. (Bárcsak!) Ezért fel kell hívjuk M. kis osztálytársának anyukáját (barátosném-féle-német-anyanyelvű-nőszemélyt, a Michit), vajon a lányzó hogy értette? (Nem, nem én. Zaklatott állapotban az ember a saját anyanyelvén is mondhat félreérthető dolgokat, nem ám máshogy... )

Rövidesen anyum csörgette meg a telefonom (emeletre fel, mert itt a gép és vele skype-olni szoktunk), épp belekezdtem a mesélésbe, de hívott a Michi.
(Anyukámtól elbúcsúztam, mert ezt most muszály megbeszélni...)
Neki is sok a dolog, lévén, hogy az ő lánykáját is megviselték a hallottak. Hosszan kiveséztük a témát és egyetértésben elköszöntünk.

Vissza a géphez: anyuval ismét összeültünk, de közben: csörömpölés lentről...   Beszélgetés megszakítása után, emeletről le.

Gyerkők egy poharat törtek össze, ami darabjaiban hevert egy málna-tócsa közepén és persze azon túl is, beterítve az egész étkezőt.
Betereltem őket a szobába, azzal a felszólítással, hogy míg nem szólok, az ajtót sem nyithatják ki.
Romeltakarítás. Közben odafent csörgött a telefon. Többször, megszakítások nélkül, mondhatni folyamatosan..
Körülményesen, külön erre a célra kifejlesztett technikával elvégeztem, zárásként felmostam.

Papucscsere. (Mert vizessel nem vonulok végég a nappalin és különben is, a létrán* nem lehet felmenni csupasz lábbal.) Szóval felfelé tartok a folyton csörgő telefonhoz és D. papucsa majdnem leesik a lábamról, én meg emiatt a létráról.   Mondom: majdnem!  Itt már a normálisnál zajosabban és sűrűbben vettem a levegőt.

D. volt kíváncsi, mire jutottunk Barátosnővel.(Fiúk még mindig a szobában!)
Mire is?       Sajnos elhangzott ami, megtörténté tenni nem tudjuk, csak nyalogatni a csemeték sebeit, ha vannak.   Mert az majd csak reggelre derül ki, hogy a hirtelen nyakukba zúdított, számukra ijesztő infóktól tudnak-e aludni éjjel.


Fiúk, a telefonbeszélgetés után, szobából ki.
Függöny.



*Létra, mert lépcső még nincs.

Azt mondja,

csúnya, nonosz vagyok! Remek!
...úgy, hogy nem én öntöttem magamra a mézes-citromost, mert magam sem tudtam melyik színű szívószálat válasszam -ugyanis AZ nem mindegy!*
A fürdőkádban, már a legsúlyosabb büntetést mérte rám, azt visítozta: nem játszik velem! Majd az akadó lemez újra és újra: csúnya, nonosz vagyok!
Mondtam, rendben, csúnya és gonosz vagyok, csak csendesebben légyszi! Hoztam a Nyuszit és a Cicát is, hogy megvígasztalódjon végre. A hosszú fülű végül, a sarokban végezte -merthogy oda hajította...
Én:       Nem kell?
A.:        Csúnya, nonosz...   ...na, mondom, megint kezdjük...    ...Nyuszi!!!    






*Ki volt, aki egyeltalán megvette az immáron 3. csomag színes, 400 darabos szívószálat? Ki? Ha nem is csúnya- gonosz, de ostobakövetkezetlen!!!

Ilyen

dolgokra mondják, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja!

Egy jó barát-

nak (mint tudjuk), sok ismérve van. Az egyik legfontosabb, nem a legeslegfontosabb, de fontos: a megbízhatóság, főleg, ha munkatárs is egyben, nem csak cimbora.
D.-nek is van ilyen, de mostanában döcögős egy kissé a viszony...
Közeleg a karácsony, ilyenkor minden megbízó sürget, készen kell lenni a munkákkal, más nem számít, csak az ő dolga és ilyenből most is van vagy 4-5. Szóval nagy a hajtás, most különösen fontos, hogy minden megbeszélt időpont be legyen tartva, ugyanis a jó hírnév is a tét, nem lehet adott szót megmásítani. Viszont a kolléga mostanában meglehetősen megbízhatatlan, gyakran előfordul, hogy miatta nem indulnak időben. Nem egyszer D. vitte kivizsgáltatni, annyira gyenge volt. Megesett az is, hogy Bécstől csigalassan, max. 80-al cammogtak hazáig, olyan cudarul viselte magát. A mai napig nem derült ki, hogy mi a baja...
Régi már a viszony kettejük között, sok mindenen átmentek együtt, D. szíve is fáj érte, hisz megszerette, de nincs mit tenni, váltani kell!
Így most D. keres ezerrel. Nincsenek nagy elvárások, nagyjából hasonló teherbírás, egyebek...
Talán csak egy kizáró ok lehet: a piros dukkó!!!

Talkálós kérdés

Mi a "zsákágy"?

(Korábbi, csak most jutott eszembe.)

Ralival egybekötött városnézés

Időnként, ha kifogynak a készleteink (liszt, cukor, kakaó, ...ilyesmi), elmegyünk egy kicsit messzebb vásárolni, mert ott jobban megéri...

Ahogy hazaindultunk volna, felvetődött, a közelben fekvő városban még sosem jártunk (persze D. már átutazóban igen, de ő sem ismeri), nézzük meg!
Nos, a gyerekek nem örültek túlzottan az ötletnek (zsibbad-a-lábam, haza-akarok-menni)... még jó, hogy alig húsz perc alatt odaértünk!

Autós városnézés lett a dologból, míg fel nem keveredtünk valahogy a település fölé az erdőbe, ahol egy ilyen táblára bukkantunk:

Zárva? Szuper! (Nem is az én férjem lenne, ha visszafordult volna!!!)
Csillogó szemekkel, vigyorogva (ismerem már jól ezt a kifejezést az arcán) egyest kapcsolt, gázt adott és felsöprettünk! Persze a gyerekek kacagtak és bíztatták, míg én csak nyávogtam, hogy vigyázzgödör, fékezzmááár, meg megintgödör! A gyerekek egyre jobban, sikítozva nevettek! Aztán összehoztam pár képet, persze nem a vigyázzgödrös részeknél, mert ott inkább kapaszkodtam...

Száguldás ide, vagy oda, megérte!
Ide jutottunk:

A kilátó 1906-ban épült és érdekessége, amellett, hogy gyönyörű: az egész Észak-steiermárki dombvidék látható innen. Sajnos, a toronyba nem tudtunk felmenni -egy hónapot késtünk-, október közepén bezárt.
Csodás városka, szép környékkel. De legközelebb én vezetek!
Ideje már, hogy D. is sikogasson!