Mik vannak!

Úgy másfél éve D. az egyik kuncsaftjától, másfél tucatnyi könyvvel jött haza (Tieger Team, Die drei ??? Kids...  -magyarul nem ismerem őket, nem tudom Nektek belinkelni), hogy majd, miután a fiúk kiolvasták beugrik velük, de ráér.
Tegnap járt arra. A könyvek nekik már nem kellenek, a kissrácaik ugyanazt már nem olvassák újra, ajándékozzuk tovább, meg vannak újak amik feleslegesek, mikor D. legközelebb megy, elhozhatja.

Nagyon csípem ezeket a megmozdulásokat.

Nagyon nem egy anyagból gyúrtak minket ezzel a társasággal. Jómagam hiába olvatam valamit, nehezen válok meg tőle. 
Még azt a kötetet is őrizgetem, amit alig két és fél év alatt sikerült csak legyűrnöm. Majd belepusztultam, de végül csak legyőztem!

Fb-ról hoztam

Világgá

Egyeltalán, honnan szedte? Vajon érti-e, ismeri-e a szavak súlyát? Engem szíven ütött.

A tanárnő úgy fogalmazott, hogy csalt. Dehogy csalt, csak az iskolai munkájában (kiegészítendő szöveg) a közös javítás során, a hibás kifejezéseket nem áthúzta, ahogy a tanárnő kérte, hanem ki akarta radírozni és a helyeseket beírni.
Nem szép, ha nem ezt kérik tőle, helytelen. De nehéz ám a precíz bátyus nyomdokain járni -nehezen viseli ha valamit hibázik, hát igyekszik helyrehozni. Tegnap épp ilyen szerencsétlenül. Szégyellte magát és mérges is volt, hogy hibázott, meg szomorú is, mert a tanárnő "haragudott rá, biztos ma is fog". Ezért még ma reggel is kiállt a tegnapi véleménye mellett, hogy ő biza "nem megy iskolába, sem ma, sem holnap, sem semmikor, mert rá haragudnak ott, hát nem is megy..."
Aztán belódult táskástól, hogy "ha küldöm, hát megy, de nem az iskolába, hanem világgá."
Az úton, alig pár lépésre a háztól meg a melle előtt dacosan karbafonta a kezét, lecövekelt, hogy egy tapodtat sem. Fogtam a kulcsot, cípőt húztam, beültettem az úrfiakat az autóba és magam vittem őket a suliba.
Duzzogva lépkedett, de nem húztam, nem fogtam a kezét se, csak a borzas fürtöket simítottam párszor végig, az autótól az iskoláig...
A tanárnő védekezett, de tisztáztam, nem számonkérek, csak azt, hadd csinálja meg ugyanazt, itthon, újra. "Jah -aszongya-, persze, azt lehet, tudja is, hogy mi megtesszük ezt mindig, semmi akadálya... de a csalást nem méltányolja, nem engedheti." Mondtam - én sem, azt is, a fiamat mi vezérelte.

Távozván, a duzzogóm még a gardróbban ült. Mondtam, tegye amit kérnek tőle és hogy ne aggódjon, a tanárnő szereti őt.
Derűs képpel köszönt el.



Ezzel a világgával rendesen kirúgta alólam a sámlit. Basszusbasszus.

A javított változatról

Hóhérhiány

Közel három hete már, hogy a hím ficánkák (Endlers guppik) mellé, nőstényeket hoztam az úrfiak kedvéért. Mondjuk, hogy csak az ővékért.
Az egyikük, mint azóta kiderült többük is, már ÚGY érkezett.
Ha hamarosan nem lép valaki (én nem, D. lesz az), az akvárium helyett hamarosan halászlétulajdonosok leszünk, annyi lesz benne a hal.

Ahogy elnézem, úgy három tucat gyerekhal zsibong a vízfelszín közelében.
Nem, a kisállatkereskedésbe nem veszik vissza. Ingyért sem.

Vállalhatatlan

Tulajdonképpen nem egy rossz ajánlat a mappa, ami magába foglal csoportképet, valagnyi levonóst és kissebb-nagyobb méretű profilképet, 14petákért. ( Ugyanaz a kép valamennyi. )
De ha nem csak a csoportkép, de még az arckép is sz.r!

A gyerekek már a tavalyin is, mint akit hátbavágtak péklapáttal: kócos, púpos, kényszeredetten vigyorog, a szeméből csak résnyi látszik, vagy a másik, aki ugyanúgy púpos és csak azért nem kócos, mert alig centis a haja, de azért frankón belepislant.
Akkor is pénteken kaptam kézhez, hisztiztem rajta két napot, majd az apjuk odaadta a képek árát a gyerekenek, fizessék ki, én meg eldugtam a mappákat az ágyneműhuzatok alá - ne is lássam és anyu is hiába könyörgött a képekért, nem adtam...

...ezek után ma is a hidegzuhany: péklapát-effektus, épp, hogy nem bőgtem, de az úrfi látván a rosszul álcázott keserűséget, könnyben úszó szemekkel kérdezte, hogy de ugye anya, azért tetszik?

Elküldtem őket mosakodni, inget húzni. Majd autóba és azzal a városba be.


Megvártam, míg kiürült a fotószalon (merilyenrendesvagyok) most mi legyen kérdésre persze kicsit bevágta a durcit emberem (szomszéd egyébként, de a telsz. és cím elkéréséig nem tudta), felajánlotta, hogy nem kell kifizetnem, ha nem akarom (nem akartam), én meg, hogy: nem szeretnék neki kárt okozni, eleve megsérteni sem szerettem volna, de ezeket a képeket nem kérem, készítene-e másikat?

Lőtt vagy tucatnyit kicsiről, nagyról, választhattam, ki is fizettem (már az eredeti összeget, amit amúgy is fizettem volna), kezet nyújtottam és ő megköszönte.



A nagyfiam cserélt levonós kisképet az osztálytársakkal, emlékbe.
Vajon a többi szülő hova dugja őket?



Mérges vagyok, mert egyébként remek képeket készít, tényleg, az igazolványképeink is, eddig akármelyikünkről kellet, valamennyi kiváló, öröm ránézni, tényleg-tényleg, de a csoportképet miért kell odakint, vakító napsütésben, hófehér iskolafal mellett készíteni úgy, hogy a fotós háta mögött a nap -az összes gyerek, tanár hunyorog, mintha nem is európai, de keleti gyerekek vigyorognának a képen, felhúzott orral, vicsorogva -szegények.
Ufff

Syerdän

no még egyszer, magyar billentyűzettel: szerdán

hozott haza egy meghívót, ami a kisfiú szombati, születésnapi ünnepségére szól. Persze megintcsak rövidnek érzem a felkészülési időt, noha tölt itt időt, hajaj!*, de mégis csak annyit tudok róla, hogy szereti a focit, műveli is, meg a traktorok, egyéb munkagépek lelkes rajongója és pont. Noha, nyilván szélesebb lehet egy hétfőn kilenc éves kiskrapek érdeklődési köre, a fiam (A.) vakarván a kobakját, ráncolván a homlokát sem tudta a sort mással kiegészíteni.

Sütök ostorost, meg ha ma kapok, valamilyen szép, focis könyvet.






*Volt, hogy megkérdezték a meggondolatlan fiókáim: mondd, nem akarsz még hazamaenni?  
( jobb híján pironkodik, úrfiakat letol )

Anyáknapi

verset tanulnak együtt, odafent, kevésbé titokban mint szeretnék.
Ez a házijuk, ugyanis. Péntekre. 
M.-é négy versszakos, A.-éról pedig még ennyit sem tudok.

Nem, nem késtek el vele, itt ezen a vasárnapon lesz.

85