Az egész

kezd átcsapni valami hatodrangú komédiából egy másodosztályú tragédiába.
A múltkori, éjszakai világjárás balabbul el sem sülhetett volna - a kiadott tízezerekkel (magyar petákban)  tartozhattunk az ördögnek (talán az alaktrészen sikerül MAJD túladni), nem pászolt, időközben nem is sikerült másikat beszerezni, de a keresés közben kiderült, hogy a láncosnak hitt motor (a kék, úgyismint jelenlegi egyetlen autónk ketyegője), bordásszíjas, de mert ilyen, több ezer kilométerrel ezelőtt ki kellett volna cserélni...
Mára megrendeltetett a bordás, D. hajnalban kelt, hogy időben leérjen és be lehessen szerelni, de nem jött meg (már az alakatrész). Ugye elnézitek nekem, ha most már szidom a bárányfelhős eget is, D. még inkább, lévén ő ott áll a szerelő mellett, amikor épp nem a közeli városban rohángálnak beszerzést mímelve.

Most jött infó: megmentve a haza: kaptak.
Örülünk-e? Nem, mert még mindig csak egy autónk van.

Hogy én semminek nek tudok örülni! Tudom.

Tegnap már bőgtem is. A kétségbeesésem határtalan.

Most jön a toporzékolós rész.

Aszongya: "ELKAPLAK TE ÁLLAT"

Neves nap, vagy sem, ő dolgozott és nem mellesleg este beszerzett egy életmentő alkatrészt a szűrke villámhaver számára, míg mi itthon a délutánt, az előző posztban említett torta elkészítésével töltöttük. (Számomra érthetetlen, hogy az eddig nyilatkozott olvasók száz százaléka nem ismeri - hogy lehet nem ismerni a Zalakockát? Gyerekkorom egyik meghatározó édessége - csak mesélem.)
Persze ez így olyan laza, leírva, miközben agyonizgultam magam, még egy pofakönyves csoportból is verbúváltam magam köré szurkolókat, akik nélkül el sem készült volna...

Este megérkezett, kicsit korábban mint ígérte, de később, mint gondoltam. Fújt, gratuláltunk, én meg beleindultam az éjszakába a beszerzett alkatrésszel a hónom alatt* (az ülés előtt egy festékes vödörben) és ledöngettem az autószerelőhöz, hogy ott átemeljem a már békésen hortyogó házigazda kerítésén a dög nehéz, ejteni nem tanácsos és ha lehet állva maradjon alkatrészt.

Ma reggel olyan infó jött, hogy a cikkszám nem stimmel, így emberünk beszerelni nem mer...

Az út egyébiránt nem volt haszontalan, ha figyelembe veszem a sok vad csodálásának lehetőségét (számtalan brekusz és macs, hét róka, nyolc és többségében az árokparton békésen legelésző őz és egy gigantikus szarvashátsó a mérleg -és csak ez utóbbi okozott riadalmat), ill az egyik magánház kerítésének sarkára kifüggesztett, fehér festékkel mázolt tábla szövege, aminek teljes egésze a címben olvasható. Ennek a hátterére kíváncsi lennék.




* Ma hajnalban kellett kelnie, a szokásosnál is korábban, ezért volt az enyém a feladat: éjszaka levinni amit kell az autószerelőhöz, hogy jövő hétfőig meglegyen annak a lehetősége, hogy két autóval két felé menjünk - míly naív az ember! Ah!

???

A férj születésnapjának okán tortát sütök (elment a szép eszem, tudom). Zalakocka (árulkodó volna?) torta lesz, vagy nem, majd kiderül. Ha gondolnátok közben rám, tán megtáltosodhatnék - hálás lennék érte!
Nem tudom miért vállalok (találok ki) ilyeneket, de valamivel köszönteni kell az ünnepeltet, az úrfiak meg várják a tortát, hát így.

Kicsi, de tüzes

Reggel az ember felkel, belesétál a konyhán át a még gyenge de létező fénnyalábokba (no, mostanában ilyen nem sok volt) és feltűnik az asztalon egy fenomén (hogy maradhatott az ott?), a tegnap esti vacsoránál elfogyasztott, a kertben termett csípős(hajaj)paprika magja. Felcsippentettem, tovacsoszogtam és a mosogatóba nagy bölcsen beleejtettem, majd el is felejtettem volna, ha a szemem viszketni el nem kezdett volna...

A koránkelésben az a jó...

beszélgessünk!

Királyságomat...

Kettő is van. Mert ismerem magamat.
Tökéletesen ül az ujjamon. Nem szorít, nem is csúszik le, így nem is tudok enélkül dolgozni.
Szóval kettő van belőle, de mikor kellene, egyet sem találok és ha mégis, a lehető leglehetetlenebb helyen.
Szóval királyságomat a gyűszűmért, vagy egy olyan gyűszűért!
... és ha már így, nem hoznál, kérlek, egy csomag tarhonyát is? Köszönöm.

...és most,

hogy így két hét után lassan felocsudok a kábulatból (akkor esett térdre a szürke villámhaver, végülis várható volt -a két hét kényszerállás után már alig ment, ha meg végre valahára felgyorsult, hát alig akart megállni, de enyém volt, az én legeslegelső autóm, drága négykerekű szerelmem, de aztán) jött a következő: lehet hogy holnap már egy autónk sem lesz (már a lehetőség is, az elmélet is úgy képentalált, hogy csak csillámokkal, csőrikékkel teleszórt széltörcsért látok magam körül, merhogy lehet holnap megveszik a kéket).

Istenem, hát mi lesz most?

Nagyon

rövid idő alatt négy ilyenhez volt szerencsénk.
Nem kint, bent.