Dienstag

Tudom, sokan ismeritek, de...

Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk

Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak

Kezdjük tán a “jó” szóval, tárgy esetben “jót”,
ámde “tó”-ból “tavat” lesz, nem pediglen “tót”.
Egyes számban “kő” a kő, többes számban “kövek”,
nőnek “nők” a többese, helytelen a “növek”.
Többesben a tő nem “tők”, szabatosan “tövek”,
amint hogy a cső nem “csők”, magyar földön “csövek”.
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán “vövek”?
Azt se’ tudom, mi a “cö”? Egyes számú cövek?
Csók – ha adják – százával jő, ez benne a jó;
hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve “csó”?

A meglepetés erejéről...(amit -kép híján- kénytelenek lesztek elképzelni)



Donnerstag

9

...és aligha hihetem, hogy már!

Montag

Álom és/vagy valóság

Nem napra pontosan, de fél éve, vasárnapról hétfőre virradóra álmodtam egy nagyon régi, de kedves ismerősömmel. Azon a buszon, helyijáraton találkoztunk, amivel gyerekként és tiniként is utaztunk otthonról a suliig és vissza. Újságolta, olyan közvetlen beszélgetés közben mint danában, hogy hamarosan kisbabája születik, kisfiú lesz és hogy ő milyen boldog!
Valóban: csak úgy ragyogtak az aranybarna szemei és a pirospozsgás arca.
Csak, miután leszáltam a buszról kiálltott utánam, hogy ő most fél és bizonytalan kicsit és ahogy távolodott a busz, akkor láttam meg, hogy az ablakon keresztül, ültében is jól látható vállai teljesen csupaszok és tudatosodott bennem, hogy egész idő alatt pucér lehetett, de mert az arcát figyeltem, ezt korábban nem vettem észre...
Két nappal később hírt kaptam: egészséges kisfia született.
Császárral.
Annak a hétfőnek a hajnalán...






Múlt éjjel csipogásra ébredtünk. M. állítja, hogy a füstjelző volt,  de annak van egy olyan igen nemes és kedves, ezen kívül baromi hasznos tulajdonsága, hogy ha rendellenességet észlel, addig nem hagyja abba a szőrszálhasogató jelzést, míg mechanikusan ki nem kapcsolja a gazda, vagy az asszony.
De ez, hat agyvelőig hatoló csippanás után elhallgatott.
Ezen kívül, köszönőviszonyban sincs a két hangjelzés egymással és reggel is hiába kerestem a forrást, nem leltem.
Az emeleten, ahonnan a zajt mindhárman hallottuk, nincs az ég egy adta világon semmi, ami csipoghatna, hacsak a számítógép nem önállósította magát, amit ugye nonszensz. Ugye, hogy az?!

Kész, passz, sötét rejtély mi lehetett, így azt sem fogom megtudni miért váltotta ki belőlem azt a páni félelmet, ami úrrá lett rajtam. Talán nem őrülök meg!
A hangra riadtam és iszonyúan féltem, a gyomrom tótágast állt és haladtomban, ahogy a hang forrását kerestem, mindennek nekimentem, nem éreztem mi merre van, hogy honnan jöttem, merre tartok és úgy féltem (tudom, már említettem), mint még életemben soha.
Valahogy eljutottam az erkélyajtóig, azt feltárva, a hideg levegő segített csak, hogy nem lettem rosszul, majd ablaktól ablakig járva kerestem valamit gombafelhőt, vagy, valami bizonyosságot arról, hogy nem csak érzem, de tényleg történt valami borzalmas, valami eget-földet rengető szörnyűség.
Az emeletre, M.-hez is D. ment fel, mert én képtelen lettem volna, a tér- és irányérzékem teljesen oda, csak valahogy jutottam vissza az ágyig. Rázott a hideg, a veríték is kivert és a gyomrom csak gyötört, a félelem meg nagyon nehezen múlt el.
Muszáj még egyszer: még életemben nem féltem ennyire.
Reggelre, ahogy jött, elment.
De tisztelettel, annak aki küldte: ilyenre igényt nem tartok, inkább lőjje ki a semmibe, de nekem ne küldje, tudok enélkül élni, hajaj! köszönöm!

Lehetne rosszabb is, de...

Nemdohányzóként, egy masszív dohányos egy méteres körzetében létezni, a nap jónéhány órájában, maga a pokol. Kávézik és beszél is. Hozzám.
Ezen kívül egy vígkedélyű emberke, aki egyébként szimpatikus lenne.

Sajnálom magam, igen.

Donnerstag

Fáradt

vagyok.
Tegnap volt az akkor és ezt most hadd ne magyarázzam.



A fiúk jól vannak, iskolába járnak, eleddig kedvvel és lelkesedéssel -épp e kettő hiányzik belőlem, így csak majd mesélek.
Hogy vidám is legyen itt valami, megmutatom M. mai háziját.
Nem kell magyaráznom (?) :


Freitag

Nem!

Hatodikban volt egy barátnőm. Az az igazi, komoly, mindent megbeszélős, reggelre levelet írós, susmogós, vihogós, olyan legjobb barátnős.

Ő azon kevesek egyike volt, akik közül nem ríttam ki. Az osztályom ötödiktől ezen kevesek kivételével, vadidegen volt és a tagjai ki nem állhattak, mert gyakran jártam át a másik osztályba, azokhoz a társaimhoz, akikkel együtt, egy környéken nevelkedtem. (Átjártam? Miután párszor kiszedtek a csihipuhi közepéből, csak az órákat töltöttem a hiv.osztályomban.)

Szóval a hatodik. Év vége felé, egy nap, mikor mellé álltam, a menzára várók kígyózó sorába, ridegen annyit közölt velem, hogy ne is szóljak hozzá, többet nekem köszönni sem fog, legyek szíves máshova állni. A hápogásomra, hogy ezt most miért? csak annyit válaszolt, hogy én tudom mit mondtam...   és ahogy ígérte, szóba sem állt velem többet...

Közel három évvel később tudtam meg mi volt a háttérben: egy másik lány, akiről mindenki tudta, hogy fúj rám, a számba adott dolgokat, amikről az én akkori kebelbarátnőmnek tudnia kellett volna, hogy biztosan nem tőlem származnak, lévén, az akkori legcsúnyább kifejezés, amivel valakit illettem az a kuka! volt. (!!!)




...és amiért végigszenvedtétek ezt a négy bekezdést: eddigi életem során sokszor, sokakról hallottam rosszat. Ezek nem feltétlen rosszindulatból hangzottak el, csak ha valaki nem szimpatizált a másikkal, valaki rosszul nyilvánult meg, vagy egyszerűen félreértették egymást,    vagy...vagy...
Nekem van olyan ismerősöm, megjegyzem olyan, akit kedvelek és rendszeres kapcsolatot tartok fenn vele, akiről először csak rosszat hallottam.
A hallottak alapján, tán utálkozhattam volna.

Itt, a blogvilágban is volt már, amikor valakiről valaki nem túl kedvező dolgokat mesélt és bevallom, annak ellenére, hogy szimpatizálok a Mesélővel, kíváncsi voltam és olvasgattam kicsit a Témánál és meggyőződésem, hogy az ő beszélgetéseik valamilyen félreértésen csúszhattak el, mert nekem Ő is szimpatikus.

No.     .... és most kilépek az oviból, beszélgessünk másról!

Nr. 1

A., első nap (ez nálunk keddre esett), hazaérvén az iskolából megmutogatta az újonnan kapott könyveit, munkafüzeteit* és az első háziját, majd kibökte, hogy ő azt biza nem írja meg.
A miértre megtudtam, hogy csak!
...
Később jött, hogy jól érti-e a feladatott, majd felcsapta a tolltartót és nyelvhegy ajkak közé csippantásával, gondosan megcsinálta, majd bemutatta és elpakolta az immáron elvégzett házit rejtő könyvet.

Másnap, iskola után, orrlógatva mesélte: a tanárnő még csak meg sem nézte, pedig úúúgy szeretett volna egy láttamot kapni a tanár nénitől, a munkája alá!
Balzsamozgattam a kis lelkét...









*Valamennyi ingyenes, a tartomány fizeti, ahogy M.-ét is.
Minden iskolakezdő kap még emellé azonos néven futó támogatást, ami a szülők bevételétől függetlenül 100 peták és a tanév utolsó napjáig igényelhető, ha addig elmaradt volna valamilyen okból. Természetesen csak egyszer igényelhető és bár nem tudom más tartományokban is kapnak-e ilyet a családok, de a követelmény a helyi állandó lakcím, no meg az iskola igazolása csupán.

?

A hétfői tanévnyitó után még beszereztem a füzeteket.
Az előző évekhez hasonlóan a fejetlenség és a káosz leírhatatlan az írószerben.
Változás csak annyiban, hogy már csak derűvel tudtam nézni a küzdőfeleket, ha már segíteni nem tudtam* rajtuk... derűvel, kínomban.
Szegény kis, erre az időszakra felvett, kisegítő eladók rohangálnak a kétségbeesett vásárlók, gyakran az iskolakezdők jószándékú (ugye kinek mi), de még ugyancsak járatlan szülők listáival és néha azonnál tudják adni az adott füzeteket, van, hogy ugyanolyan tanácstalanok, mint a fent nevezettek.
Mit csinálnak ilyenkor a segítséget várók?
Akad, aki hangtalanul és türelemmel kivárja a segíteniakarástól megszédült buzgólkodó végeztét, maga is keresgél, ha menne, de vannak, akik kipirosodott arccal sürgetnek és -most figyeljetek:- üvöltöznek szerencsétlennel, hogy neki még haza kell érnie, mert még nem főzött, egyébként is k.drágák a füzetek, igazán lehetnének ezért a pénzért felkészültebbek és repkednek a kötőszavak az anyázások fék, válogatás nélkül...
A kis pirospozsgás eladósegédeknek jó. Tényleg, mert ők csak a feszültséget, a feléjük irányuló durvaságot érzékelik, de lagalább a szitokszavakat nem értik.
Igen, ide íratott magyar kisdiákok szüleiről mesélek most, akik hangoskodnak és ocsmányságokat vágnak a segítők arcába.

...és én megyek, teszem a dolgom, válogatok, silabizálok egyedül, mert nehogy csak egy pillanatra is felmerüljön, hogy magyar vagyok magam is. Mert, vessetek meg, de ilyenkor szégyellem.
Haragszom is. Az ilyen kedves Hazámfiainak köszönhetjük, nyilván részben, hogy hosszú, nagyon hosszú éven keresztül még a köszönésünket sem fogadták a helyiek. A magyarok voltunk, nem V.-ék.

Hétfőn igyekezetem végezni, kicsit meg is kevert a csetepaté, így kedden vissza kellett mennem, de ugyanaz a család ismét ott volt, meg egy másik. Összebratyiztak, majd harsogva röhögtek az osztrákokon, ill. szidták őket, megjegyzem, a gyerekik jelenlétében.
Elhangzott, hogy idén íratták be a kompániát először osztrák suliba. Volt aki sulikezdő, aztán harmadikos, negyedikesek a többiek és egy hatodikas nagyfiú.
Csak hát,  öhm... minek? Miért ide, ha ennyire lenézik a helyieket? A gyerek milyen felsőbbrendűségi érzéssel megy ezek után ebbe az iskolába?

Jah, hát nem az én dolgom. Megyek, intézem a sajátomat.






*Felmerült bennem, hogy segíthetnék, de tartottam az anyukától, hogy őszinte legyek, pár perc múlva pedig még azt is letagadtam volna, hogy beszéltem valaha magyarul.

Donnerstag

Agyrém Nr.2

Szóval cipőkeresés.
Megtaláltam.
Decens, gyönyörű, fekete, pihepuha bőrből.
Szerelembe esni nem szoktam, de most!

Van még DE :még extra betéttel is evezők kellenének hozzá. Próbáltunk párat, még azt a szőrös, téli talpbetétet is ...az eladó könnyesre röhögte* magát rajtam. Jó, hát úgy akartam azt a cipőt!

4,5-ös. Volt és nagy. Bazinagy.

Holnap délután körülnézek még otthon. Ha akkor sem járok szerencsével, a fekete ruháimat mezítláb fogom hordani. Manapság úgyis divat a csupasz retkes láb. Menő leszek.
Anyám!






*Nincs rá jobb szó.

Agyrém

Ez a cipővásárlás dolog, mint fent.
Feketét keresek.
Bőrt.
A méretemben.

A három dolog, egyszerűen nem jön össze.
Tegnap találtam egy fekete, hasítottbőr bokacsizmát, mega-giga sarokkal, a méretemben.
Nem vettem meg. Egy alkalomra, kétségbeesésből, nem adok 50 petákot egy lábbeliért.

Mittwoch

Móricz Zsigmond

"Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éccakai sírásba kerül az, hogy nappal mindig nevessen az ember szeme"

Sonntag

Milyen érdekes, csodálatos az emberi test!
Nézdd meg a bőröd a tenyereden, vagy az ujjaid erezetét -ugyanilyen csak neked van, nincs kettő egyforma. Benne a csontok, izületek, nézdd a hüvelykedet, ami -egészen kivételes módon, a tenyered felé fordul. Tudtad, hogy e képesség hiányában nem tudnál fogni? 
A szemed a pupilláddal, az írisszeddel -egyedi ez is. 
A szíved a kamrákkal, pitvarokkal, billentyűkkel és a fala -az izmok, ahogy pumpálnak szakadatlan,  -magát az életet, az életért. 
Most tedd a tenyeredet ide, a mellkasodra! Érzed a dobogást?...hát maga a mellkasodat érzed-e, ahogy emelkedik és süllyed? A tüdőd az, lélegzel. Igen.

Nézdd a fákat! Oxigént termelnek. Nélkülük nem lenne a Földön élet. 
Víz nélkül se, nézdd a folyót is! Nézdd meg jól! 
Ne csak a fát, ne csak a vizet, az egészet lásd, a körforást, olyan végtelenül egyszerű és olyan elképesztően összetett.

... higgy Darwinnak, de láss tovább: az evolúció önmagában nem magyarázat. Kell lennie valaminek, egy felsőbb hatalomnak -nevezd bárhogy-, ami mindezt Élőlényestől, Földestől, Naprendszerestől, az EGÉSZet megalkotta. Ez a sok egyedi, különleges és megismételhetetlen nem jöhetett létre csak úgy! Véletlenek sorozata, hogy hozhatna létre ennyi csodát?
Nézz az égre, a végtelenbe, a megfoghatatlanba és megmagyarázhatatlanba!

Az emberi elme korlátok közt csapong, de az ott fent végtelen, ahogy a számok is. Érted? 
Dehogy, AZT csak sejtheted. 
Mert óriás. Felfoghatatlan. Mint maga az élet.

...és egy egészen apró hiba, ezt a hatalmas végtelent is megbillenti. Borul a Világ, az állandó, a biztonság.

Fáj az ember feje, van, hogy meg kell állnia az úton. Olykor látászavarai vannak. Aztán amikor nagyon fáj, akkor is elmegy dolgozni. Talán azt gondolja, nem is olyan nagyon rossz, majd elmúlik, hiszen csak a feje fáj, tán fájt az már máskor is, majd megmutatja később az orvosnak.
Egyik reggel mentőt kell hívni hozzá...

Talán el kellett volna menni ahhoz az orvoshoz. Bár, talán, az sem segített volna.

Senki nem látja át a végtelent.