Nem napra pontosan, de fél éve, vasárnapról hétfőre virradóra álmodtam egy nagyon régi, de kedves ismerősömmel. Azon a buszon, helyijáraton találkoztunk, amivel gyerekként és tiniként is utaztunk otthonról a suliig és vissza. Újságolta, olyan közvetlen beszélgetés közben mint danában, hogy hamarosan kisbabája születik, kisfiú lesz és hogy ő milyen boldog!
Valóban: csak úgy ragyogtak az aranybarna szemei és a pirospozsgás arca.
Csak, miután leszáltam a buszról kiálltott utánam, hogy ő most fél és bizonytalan kicsit és ahogy távolodott a busz, akkor láttam meg, hogy az ablakon keresztül, ültében is jól látható vállai teljesen csupaszok és tudatosodott bennem, hogy egész idő alatt pucér lehetett, de mert az arcát figyeltem, ezt korábban nem vettem észre...
Két nappal később hírt kaptam: egészséges kisfia született.
Császárral.
Annak a hétfőnek a hajnalán...
Múlt éjjel csipogásra ébredtünk.
M. állítja, hogy a füstjelző volt, de annak van egy olyan igen nemes és kedves, ezen kívül baromi hasznos tulajdonsága, hogy ha rendellenességet észlel, addig nem hagyja abba a szőrszálhasogató jelzést, míg mechanikusan ki nem kapcsolja a gazda, vagy az asszony.
De ez, hat agyvelőig hatoló csippanás után elhallgatott.
Ezen kívül, köszönőviszonyban sincs a két hangjelzés egymással és reggel is hiába kerestem a forrást, nem leltem.
Az emeleten, ahonnan a
zajt mindhárman hallottuk, nincs az ég egy adta világon semmi, ami csipoghatna, hacsak a számítógép nem önállósította magát, amit ugye nonszensz.
Ugye, hogy az?!
Kész, passz, sötét rejtély mi lehetett, így azt sem fogom megtudni miért váltotta ki belőlem azt a páni félelmet, ami úrrá lett rajtam.
Talán nem őrülök meg!
A hangra riadtam és iszonyúan féltem, a gyomrom tótágast állt és haladtomban, ahogy a hang forrását kerestem, mindennek nekimentem, nem éreztem mi merre van, hogy honnan jöttem, merre tartok és úgy féltem (tudom, már említettem), mint még életemben soha.
Valahogy eljutottam az erkélyajtóig, azt feltárva, a hideg levegő segített csak, hogy nem lettem rosszul, majd ablaktól ablakig járva kerestem valamit
gombafelhőt, vagy, valami bizonyosságot arról, hogy nem csak érzem, de tényleg történt valami borzalmas, valami eget-földet rengető szörnyűség.
Az emeletre,
M.-hez is
D. ment fel, mert én képtelen lettem volna, a tér- és irányérzékem teljesen oda, csak
valahogy jutottam vissza az ágyig. Rázott a hideg, a veríték is kivert és a gyomrom csak gyötört, a félelem meg nagyon nehezen múlt el.
Muszáj még egyszer: még életemben nem féltem ennyire.
Reggelre, ahogy jött, elment.
De tisztelettel, annak aki küldte: ilyenre igényt nem tartok, inkább lőjje ki a semmibe, de nekem ne küldje, tudok enélkül élni,
hajaj! köszönöm!
