Nagyon tréfás

kedvében van ez a Holle anyó.
Azért a szorgalomnak is van határa!

Szuszimuszik

Mm, Ii, Aa, Oo, Ss, Uu, Rr, Tt, Nn, Ee, Dd, Ei ei, Au au, Hh, Ff, Bb,  amiket eddig tanultak, igen még hiányos betű/hangismeretek, de alakul és már -megadhatja azt az érzést, hogy: mit a nagyok, ő is...
...és ő lelkesen él is a megszerzett tudással, keresi a már ismert betűkből álló szavakat és olvas, ha meg olyanra bukkanna, ami még a hiányzók között van, hát kérdez. Esténként leülünk, mert mindig választ valamit (természeti, földrajzi, biológiai témájú könyvek a kedvencei) és összebújva, egymást kiigazítva, kiegészítve olvasunk.
Nem gondoltam volna, de csatlakozik hamar M. is és tátott szájjal, vagy bőszen magyarázva ő is bújik. Hmmm.

Tegnap jártunk a "könyvesboltban". Körülnézni mentünk, mégis fizetnem kellett. Nehéz ez a két kis könyvmollyal -dicsekszem, igen-! ...és újfent megfogadtam, hogy ezekkel, ide, többet, soha! Merthát mindketten akartak mindent, fejenként fél tucatot, olyat is, amit ha lenne sok-sok felesleges, akkor sem vennék meg, nyilván.
M.-nek nem találtam semmi értelmeset, igazából A.-nak sem, nem szeretem a csinált-irodalmat, de itt nehezen lelhető fel más.
Ami velünk jött, az is azt a kört képviseli, igazán a tálalás tetszett meg, beosztja, ki a mesélő éppen: vastagabban nagyobb karakterekkel nyomva a kezdő olvasó szövegét, normál nyomtatásban a szülő szakasza -ilyenünk még nem volt...

Igazán itthon ért a meglepetés: egész választékos a szöveg és kedves a történet (így az első fejezet után).
Neki(k) is tetszik, a nagy hallgat, a kicsi olvas, közben ott szuszognak mellettem, hát kell ennél szebb esti elfoglaltság? Naugye. -Megérte.

...egy úttal az ördögnek

Forgott a világ, fájt a fejem, dehogy akartam én menni, de ő kért azokkal a boci szemekkel, hát végül csak rávett, bár már talpig díszmagyarban az előszobában állva is kérdeztem, hogy miért mennék -aztán meg már nem kérdeztem, beültem.
A kesztyűtartóból, a középső konzolból kiszedtem az útleveleket, mindenféle szeméyles cetliket, meg telefont, csupa szétszórt holmikat, amire nem is gondolna az ember, hogy ott az autóban, de ha ott hagyja egy, vagy netán több napra a szerelőnél, a köztes időben kellhet. Egy szövettáskába gyűjtöttem, közben, mint már mondtam forgott a Világ, vele az autó, benne mi mind.

Amíg D. elhozta a szerelőtől a cserbenhagyás, majd trélerre rakás óta (közel 3 hete) nem látott szűrke Villámhavert (és a kéket ott hagyta szervízre) addig Anyum lakása forgott, Velük, az úrfiakkal és velem.

Kaptam jóóó cukros kávét, valahogy jobban lettem, meg fényképeztünk Anyu vadonatúj masinájval, szóval az idő jól el, majd mi is, de csak későn.

22:15 volt, mikor végre megállt a ház előtt az autó (állt? forgott még azért -no) és nyúltam a kulcsért.
Értitek, a bejárati ajtó kulcsáért.
Ami nem itt, a szűrkében, hanem ott, a kékben.
A szövetszatyor nem egyszer, de négyszer lett kiforgatva, hiába.
(Ekkor indult be a ringis igazán.)
Telefonáltam, Anyu nyilván örült, elindultak ők is, mi is.
Nem félúton, de találkoztunk -erről nem Ők tehettek, mert mi téptünk, mint a zzzállat.

Út közben (az ismétlésnél) D. hatszor sóhajtott. A negyedik fájt a legjobban. Fájt a bűntudat és a feszítő hólyagom, de én sem szóltam.

Kalandnak megjárta, de többet ilyet soha!
Borzalmas felfedezni a belépés kulcsának hűlt helyét...

Fejben-blogger

Kedveseim, ha csak gondoljátok, azt lehetetlen olvasni!

(hatodrangú) Filmbéli jelenetek, meg a csillagosok

Hajnali egy körül robbanások zaja, mindjárt több is, ill a történések helyszínén szinte nappali világosság, riadt szomszédok, sokan elhajtanak -pizsire húzott nagykabátban-, utánajárni, hogy a háború tört-e ki, vagy valami borzalmas baleset történt-e...*
Mi nem, mi ilyesmit békésen átalszunk.

A. tökéletesen elénekel minden, számára tetszetős dalt, ma épp az Ének az esőbent angolul.
Igaz, mássalhangzók nélkül.

Dombnak fel, orral előre, harmadikban, majd, mert kipörögnek a kerekek (jégen járás esete, 'jába a kipörgésgátló) kettesben, de az autó már csak farral megy, persze visszafelé, íly módon hátra. Nehezen akad meg, de végül mégis és mert gyakorlott vagyok + kipörgésgátló szerencsémre nem az árokban, de az alig másfél nyomszélességű tökjeges út kellős közepén.
A kép meg van?
Szóval állunk, az úrfiak vinnyogva nevetnek, hogy milyen vicces képet vágtam. Elhiszem.
Egyes, kis, mini gáz az autó csúszik -vissza.
Nagy nehezen újra megakasztom.
Kis morfondír után végül nem hívom a felmentő sereget (helyi tündér-paraszt, böhöm-traktorral), tolatok.
Vagy harmic méter farral előre, dombról le. Ver a víz, a srácaim visítva nevetnek, mert a lehúzott ablakokon hull be a hó (még nem esett le a tantusz -kérdeztem is, de ismételt hahota volt csak a válasz), karc nélkül leérünk, amivel még nem oldódott meg a helyzet, hiszen az autót az út szélén hagyni, céltáblának, nem javallt.
Viszont szerencsénk volt, a mi kis utcánk hiába meredekebb, ott még senki sem járt, a szűz havon lazán fölpöfögtünk.

Ma már két Christophorus-t láttunk.


Elég a bajokból, a csúszkálásból, a hidegből, a hólapátolásból!









*Segget csináltunk a szánkból, ugyanis elengedtük, mert más szülő is meg lett győzve, így mégiscsak elutaznak,  M.-t arra a bizonyos osztálykirándulásra.** De még mielőtt aláírtam a jelentkezési lapot, beszélgettünk kicsit a tanárnővel és elmeséltem, hogy vannak fentartásaim és rossz érzésem is, féltem a gyerekekt -no.
Erre kiég a busz, amivel mentek volna. Persze van másik, társaság is, de akkor is. (Remélem nem köveznek meg boszorkányságért, vagy nem merül fel a gyanú, hogy közöm lenne a tűzhöz...)
A helyi, családi busztársaság garázsa égett ki, benne 4 járgánnyal. Ilyen-olyan módon, az egész falut érinti, mindenkit megrázott.

**Két külföldi származású kiskölyök jár az osztályába. A másik fiút kizárják, M.-t szerteik a többiek. A másik srác nem utazik velük. Úgy döntöttünk, nem zárjuk/rekesztjük ki éppen mi a fiunkat a közösségből, még ha vérlázítóan magas is az összeg. Lenyeljük. ...és reméljük, hogy nem hiába.

Valamelyik szeptembertől indul a rege

Az oviban tépte a körmét. Pénteken, szombaton és szünetekben nem, de ha menni kellett, azonnal. Unatkozott, nem szerette.
Az ovi végeztével soha többet.

Az iskolakezdést nagyon várta és a lelkesedés aztán is, csak bizonyos napokon csappant vissza, ha valami galiba adódott. Pl., mikor a tanárnő enyhe ingerültséggel széttépte az aznapi német feladatlapot azzal, hogy az úrfi félreértett valamit, majd a fecniket a szemétkosárba dobta... nem minősíteném, csak mesélem, hogy ezek után két napig, gyakorlatilag úgy unszoltam, meg majdhogynem zsaroltam, ill. egyezkedtem vele azért, hogy egyeltalán elmenjen az iskolába. Csak azért két napig, mert aztán a tanárnő a hét hátralevő részében nem ment, így A. visszanyerte a széttépett majd a papírkosárba hajított kedvet.

A füzetei szépek voltak kezdeteketől, bár kicsit szálkásan írt és jobb irányba enyhén döntve, lévén a parányi kezéhez nagyok a vonalközök, de ez október végével rendeződött: gyakorolt, megszokta. A matek a kedvence és nagyon szívesen olvas. Bármikor, bármit, amióta több, mint 4 betűt ismer, gyakorol, próbál és kérdez.

Néha mondta, hogy a tananárnő furcsán beszél. Meg időnként rém ingerült.*

...és olykor, ha valamihez nem volt kedve, fáradtabb volt, vagy játszott volna, meghúzta itthon a vállát és egy sóhaj kiséretében azt mondta: nem tudom. ...és biggyeztett... {-Mi a házid? -Nem tudom. ... Majd jött kis idő múlva a már kész házival. -valahogy így.}

Az iskolába nem mentem külön érdeklődni, mert minden tanévkezdéskor felhívták a figyelmünket: az iskolába rohangálni felesleges, amint észlelnek bármit, ami nem helyén való jelzik, ill. ott a szülői, keine Sorge, együttműködés van...

Szóval úrfi repkedett, a munkái rendben és úgy generell, semmi szűrke felhő, megy ez! Gondoltam. Gondoltuk.

December elején hívatott a tanárnő azzal, hogy baj van, ő bizony visszatartja az A.-t, mert... mert... mert...
(Van egy remek program, ez nem évismétlés, csak három év alatt végzi el az első kettőt... blablabla...)



Másfél órán keresztül hallgattam, hogy mi mindent nem tud a fiam, hogy semmit sem ért , meg hogy visszamaradott, meg most hadd ne soroljam...
Pokol volt, én mondom pokol.

Az érveket megcáfolni nem tudtam, mert nem hagyták (ketten ültek velem szemben, folyton félbeszakítottak) és olyan dolgokat mondtak, hogy csak tátogtam mint a hal és azon járt az eszem, hogy ez valami rossz vicc, vagy kiről beszélnek egyeltalán? ...

Hazaértünk, velem együtt A. is és beszélgetni kezdtünk. Volt egy sejtésem, kérdeztem, mire kiderült, az iskolában, mikor a tanárnő "furcsán beszél", vagy "ingerült és csapkod" ő húzkodja  a vállát és mondja amit itthon is olykor: ő nem tudja. (Biz Isten magam is hasonlóan, valamit csak mondanék, hogy előbb szabaduljak...!) Megbeszéltük, hogy a tanárnő nem én vagyok, ő ha folyton azt hallja, hogy nem tudod, akkor ő készséggel elhiszi....

Mert a morzsa azért el volt hintve, hétvégenként és kínunkban tesztelgettük.
Felhívtam pár szülőt, eszmét cseréltünk a tanárnővel kapcsolatos benyomásokról, tapasztalatokról és megtudni, a többi gyerkő hogy áll, mit tudnak és hogy ill. vannak-e gyenge pontok...
Beszélgettünk hosszan, majd a két ünnep között D. egy véletlen találkozás során és megváloszolván egy kérdést, elpanaszolta a dolgot a polgármesternek (Ő maga is tanár volt korábban), pontosabban a tájszólás-iskolában-tanórán helyzetet... Ő azt mondta, a mi nevünk nélkül, de feltétlen tesz lépéseket...Közben mi már eldöntöttük, a csimotát visszük a Schulpsychologie-ra, véleményeztetni, meg különben is, átvisszük másik iskolába. (Véletlenül, több általános iskolai tanár ismerősöm is van, ők tanácsolták, ugye ismervén A.-t és biztattak, hogy egy pillanatig se hagyjuk annyiban a dolgot...)

Januárban, az első iskolanapon (érdekes) M. azzal jött haza, hogy az ő tanárnője hosszan beszélt arról, milyen fontos, hogy a gyerekek is németül, tájszólás nélkül beszélgessenek, mert enélkül nem tudnak helyesen írni... az iskolában is és a szabadidejükben is. (Ugye ez egy itt nevelkedett szülőben -a példa szerint- fel sem merül, milyen nagyon fontos ez. TÁN ÉSZRE SEM VESZI.Viszont szintén, a köztes időben lefolytatott egyik beszélgetésből kiderült, nem is megengedett, hogy egy tanár, az iskolában tájszólással beszéljen. De hát logikus is lenne! Nem? De.)



Tegnapra időpontot kért D.
Együtt mentünk be.
A tanárnő füligvigyorral ecsetelte milyen aranyos, okos, ügyes és milyen szép a munkája. Hogy már másnap, hogy (két hónapja lassan) bent voltam milyen más lett és hát most, januárban hogy kinyílt.
Jaj, nem dehogy, szó sincs róla, dehogy tartja vissza, nagyon ügyes, okos kisfiú!



Az elmúlt két hónapban, tegnap volt az első, nyugodt éjszakánk.




*Az egyik beszélgetés során megtudtam, hogy a tanárnőnek komoly fájdalmai vannak, izületi problémákból kifolyólag, ezért is hiányzik olyan gyakran több napig is, mert kezelésekre jár a Fővárosba.
Sajnálom, hogy problémái vannak.  De ezek a problémák nem kell, hogy a diákoké is legyenek!

Azért

csak felragyog a nap és ugye az az igazi, mikor nem csak odakint, a völgy felett, hanem mikor a szívedben, a lelkedben.
Szóval itt a tavasz, a hó nem számít, a pocsolya sem, csak az illatok, az újra kinyílt Világ, a mosoly az arcomon!

Most pörgök, táncolok, (talán el nem kiabálok) és majd mesélek.