Holnap évzárók, egy itt a faluban, egy 40km-re innen.
Ezzel lezárjuk végleg a népiskolai szakaszt, hálisten. Nem, nem lesz több gyerekünk, én ezt nem csinálom még egszer végig, Sem óvodát, sem népiskolát nem óhajtok többet még közelről látni sem. Talán, majd a következő generációs családtagjaimat hajlandó leszek oda vinni, vagy hozni, biztosan szívesen megyek majd ünnepségekre meghatódni, addig talán felejtek, de hogy saját csemetét nem viszek, hozok, az biztos. Az isten szeret engem, ennyire nem büntethet többet.
Ugye nem?
Donnerstag
Dienstag
A kérdés
Vittem műszakira az autót. Míg várakoztam, jobb dolga nem levén, az aszisztens csaj engem kérdezgetve ütötte el a munkaidejét.
Kedvencem: no, és hogy érzitek itt magatokat?
-???
-Hát itt minálunk?
-Otthon.
A torkára fagyott a szó.
Kedvencem: no, és hogy érzitek itt magatokat?
-???
-Hát itt minálunk?
-Otthon.
A torkára fagyott a szó.
Samstag
Szerencsés paraszt
Évekkel ezelőtt bekerteltük a fákat, külön-külön dróthálókerítést kaptak cövekkel, a bolond mindentmegrágó őzek ellen.
Frankón működik mindaddig, míg nyulak, vagy pockok nem jönnek, de most nem erről mesélek.
Az elkertelés amilyen hasznos, idővel olyan randa. Mert a fű ott is nő, idén a sok esőnek és nagy melegnek hála állig, amiből a fák nem álltak ki, csak alig.
Eddig a fűnyírásért elemeltük a fák körül hálót, de a megnőtt koronák miatt, ez a megoldás nem játszik többet, a háló legalsó résein át húzkodtam ki a fekvő helyzetbe a gazt. Míg a három fiú lenyírta az ötezer négyzetmétert, arra végeztem én is, sőt, az egyik kedves kis fát is megmetszettem, amitól hejre kis faformát kapott a buja bokorforma helyett.
Kipurcanva, több sebből vérezve lihegtem az egyik fa tövében és látom, hogy D. nézi a kis fát, nézi, gondoltam megdicsér, milyen ügyes voltam, de nem mosolyogva fordul felém, fejcsóválva: ilyenkor nem kellett volna metszeni, a friss sebekből nedvességet veszíthet, kiszáradhat, ejnye...
Persze marad az én reszortom a permetezés, enyém a metszés, a megoldás a pajzstetvek ellen, a károk benyelése vihar, jégeső után, most meg a letolás. Tisztára megéri a hacacáré.
A kis fa túlélte a heti kánikulát, mondhatom, hogy virul. És azt is mondom, hogy többet ne biggyesszen és ne tekerje a fejét, mert ha tökéletes paraszt nem is, de szerencsés vagyok.
Frankón működik mindaddig, míg nyulak, vagy pockok nem jönnek, de most nem erről mesélek.
Az elkertelés amilyen hasznos, idővel olyan randa. Mert a fű ott is nő, idén a sok esőnek és nagy melegnek hála állig, amiből a fák nem álltak ki, csak alig.
Eddig a fűnyírásért elemeltük a fák körül hálót, de a megnőtt koronák miatt, ez a megoldás nem játszik többet, a háló legalsó résein át húzkodtam ki a fekvő helyzetbe a gazt. Míg a három fiú lenyírta az ötezer négyzetmétert, arra végeztem én is, sőt, az egyik kedves kis fát is megmetszettem, amitól hejre kis faformát kapott a buja bokorforma helyett.
Kipurcanva, több sebből vérezve lihegtem az egyik fa tövében és látom, hogy D. nézi a kis fát, nézi, gondoltam megdicsér, milyen ügyes voltam, de nem mosolyogva fordul felém, fejcsóválva: ilyenkor nem kellett volna metszeni, a friss sebekből nedvességet veszíthet, kiszáradhat, ejnye...
Persze marad az én reszortom a permetezés, enyém a metszés, a megoldás a pajzstetvek ellen, a károk benyelése vihar, jégeső után, most meg a letolás. Tisztára megéri a hacacáré.
A kis fa túlélte a heti kánikulát, mondhatom, hogy virul. És azt is mondom, hogy többet ne biggyesszen és ne tekerje a fejét, mert ha tökéletes paraszt nem is, de szerencsés vagyok.
Freitag
?
Az utolsó dolgozatát írja ebben a tanévben, ami élete első nyelvtani számonkérése is egyben. Felkészült, bár ha nem tette volna sem izgulnék különösebben, mert tudja.
Míg ők írnak, a tanárnő FB-ozik.
Míg ők írnak, a tanárnő FB-ozik.
Dienstag
Mittwoch
beszélgettünk
Azt kérdezted, hogy én ebben a helyzetben odacsaptam-e.
Nem.
...és, hogy akkor mit csináltam volna, mikor a sokadik figyelmeztetés után is nyakon borítja homokkal a kistesót a nagy.
Ha tényleg nem hallgat a szóra, odamegyek és nyakon borítom én is őt, és mondom: a picinek is ilyen.
...hogy hogyan bírom és bírtam cérnával?
Jól.
Bár időnként magamra csuktam a fürdőajtót és volt, hogy zokogtam. Nem csapkodtam, de én szerencsés vagyok. Azt hiszem.
Voltak körülöttem jószándékú emberek, akik idejekorán felvilágosítottak milyen idegtépő, embertpróbáló feladat a gyereknevelés - de nem jól mondom, mert már korábban kezdték, a munkahelyemen, mikor megtudták, hogy gyereket várok, már akkor hétpofára azon röhögtek, hogy még előttem áll, és most még nem, de hamarosan megtudom!, a belem fog úszni fájdalmamban a már szülőszobán is... rengeteg rémtörténettel traktáltak, de ezeket nem is mesélem, olyan válogatott, apró részletességgel felvázolt horrorképek voltak, amiket itt egyeltalán nem szeretnék kifejteni.
Lehet csodálkozol, de azt kell mondjam, hálás vagyok nekik.
Mikor már javában vajúdtam, vártam az őrítő fájdalmat, mert tudtam, éreztem, ez még nem az, és vártam és vártam, de nem jött, csak a fiam.
Ő megszületett és akkor már a pisiléshez is kevés időről, pláne evéshez, vagy esti fürdőhöz, gyötrő éjszakai órákról, a húsomat csontig marcangoló tirannuszokról, végeláthatatlan, földön fetrengős hisztikről* szóltak a történetek... de erre is hiába készültem. Elmaradtak.
Csapkodok-e? Nem. Kiabálni kiabáltam, mikor a kissebb repült kifelé a nagy szobájából - mert csórikám engedély nélkül be mert lépni. Kiabáltam, mikor hajszál híján lelökte a lépcsőről és kiabáltam máskor is, ha a frászt hozták rám a hevességükkel, de nem ütöttem meg őket, pláne arcon. Jesszus, hiszen a kiabálást is szégyellem. És azt is tudom milyen pofont kapni.
Egyszer M. fenekére csaptam.Hat éves volt, egy játék miatt kialakult parázs vita közben hasbarúgta A.-t. Hiteltelen voltam, épp hogy elértem. Visszafordult és megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam, hogy ráütöttem a fenekére. Megkérdezte, hogy miért? ...
Kinevetett. Megbeszéltük.
A fent említett jószándékúak kísérik végig az életünket. Ütnek ők bennünket eleget, fogják az úrfiakat is -attól tartok, míg élnek.
Időnként kiabálok. Azt is bánom és szégyellem. Noha mostanság még az is hiteltelen - ahogy M. mondja.
*Én pörgettem őket mikor nekikeseredve sírtak éssokkevés volt az ölelés.
Vagy
-ha reggel nem akartak felöltözni, hát nem öltöztek, ha nem kellett mennünk, nem tök mindegy?
-ha menni kellett és nem akartak öltözni, elindultam velük úgy, ahogy voltak...
-később tojásórát húztam fel, hogy a csörgésig el kell készülni ( kortól függően 10-5 perc ), ha nem jöttek öltözni, vagy nem öltöztek, úgy jöttek, akár kisgatyában...
Mindenre meg lehet találni a megoldást. Még csak nem is türelem kérdése: találékonyság a kulcsszó.
Nem.
...és, hogy akkor mit csináltam volna, mikor a sokadik figyelmeztetés után is nyakon borítja homokkal a kistesót a nagy.
Ha tényleg nem hallgat a szóra, odamegyek és nyakon borítom én is őt, és mondom: a picinek is ilyen.
...hogy hogyan bírom és bírtam cérnával?
Jól.
Voltak körülöttem jószándékú emberek, akik idejekorán felvilágosítottak milyen idegtépő, embertpróbáló feladat a gyereknevelés - de nem jól mondom, mert már korábban kezdték, a munkahelyemen, mikor megtudták, hogy gyereket várok, már akkor hétpofára azon röhögtek, hogy még előttem áll, és most még nem, de hamarosan megtudom!, a belem fog úszni fájdalmamban a már szülőszobán is... rengeteg rémtörténettel traktáltak, de ezeket nem is mesélem, olyan válogatott, apró részletességgel felvázolt horrorképek voltak, amiket itt egyeltalán nem szeretnék kifejteni.
Lehet csodálkozol, de azt kell mondjam, hálás vagyok nekik.
Mikor már javában vajúdtam, vártam az őrítő fájdalmat, mert tudtam, éreztem, ez még nem az, és vártam és vártam, de nem jött, csak a fiam.
Ő megszületett és akkor már a pisiléshez is kevés időről, pláne evéshez, vagy esti fürdőhöz, gyötrő éjszakai órákról, a húsomat csontig marcangoló tirannuszokról, végeláthatatlan, földön fetrengős hisztikről* szóltak a történetek... de erre is hiába készültem. Elmaradtak.
Csapkodok-e? Nem. Kiabálni kiabáltam, mikor a kissebb repült kifelé a nagy szobájából - mert csórikám engedély nélkül be mert lépni. Kiabáltam, mikor hajszál híján lelökte a lépcsőről és kiabáltam máskor is, ha a frászt hozták rám a hevességükkel, de nem ütöttem meg őket, pláne arcon. Jesszus, hiszen a kiabálást is szégyellem. És azt is tudom milyen pofont kapni.
Egyszer M. fenekére csaptam.
Kinevetett. Megbeszéltük.
A fent említett jószándékúak kísérik végig az életünket. Ütnek ők bennünket eleget, fogják az úrfiakat is -attól tartok, míg élnek.
Időnként kiabálok. Azt is bánom és szégyellem. Noha mostanság még az is hiteltelen - ahogy M. mondja.
*Én pörgettem őket mikor nekikeseredve sírtak és
Vagy
-ha reggel nem akartak felöltözni, hát nem öltöztek, ha nem kellett mennünk, nem tök mindegy?
-ha menni kellett és nem akartak öltözni, elindultam velük úgy, ahogy voltak...
-később tojásórát húztam fel, hogy a csörgésig el kell készülni ( kortól függően 10-5 perc ), ha nem jöttek öltözni, vagy nem öltöztek, úgy jöttek, akár kisgatyában...
Mindenre meg lehet találni a megoldást. Még csak nem is türelem kérdése: találékonyság a kulcsszó.
Montag
visszatérők
Ésszel, ne erővel!
Drágáim, ne az én kötelességem legyen!
Ne siess, csak gyere haza!
Mindjárt viszem! ( a szobájából le a kezembe )
Már hogyne aranyom.
Megpróbáljátok kitalálni ki, kinek, milyen élethelyzetben?
Drágáim, ne az én kötelességem legyen!
Ne siess, csak gyere haza!
Mindjárt viszem! ( a szobájából le a kezembe )
Már hogyne aranyom.
Megpróbáljátok kitalálni ki, kinek, milyen élethelyzetben?
Ballagó ovisokkal tele a FB
Mi is ballagtunk az oviból. Kettes oszlopba rendeztek minket, megfogtuk a párunk kezét és az óvónők kíséretével, no meg a szülőkével felsétáltunk az iskolába. Ott fogadtak bennünket az elsős, másodikas tanítónénik, kaptunk sütit és meggymárkát - amit a szüleink fizettek, majd hazamentünk. Tökéletes volt, sallangmentes.
Mittwoch
nohát, máris június lett
Meglepetés!
Nem szólt senki. Ezért lehet, hogy teljes lelki nyugalomban hajtottam át a határon, azon, amin újra útlevélellenőrzés a gyakorlat, majd dolgom végeztével vissza (megjöttek a rendelt könyvek, juhú!) és már csak itthon döbbentem rá, míg tegnap jogos lett volna a nyugalom, ma laposkúszásban kellett volna itthonmaradnom, ugyanis lejárt az autón műszaki.
( Itt Ausztriában négy hónapod van a lejárta után vizsgára vinni, míg Magyarhonban nulltolerancia, hurrá. )
Nem szólt senki. Ezért lehet, hogy teljes lelki nyugalomban hajtottam át a határon, azon, amin újra útlevélellenőrzés a gyakorlat, majd dolgom végeztével vissza (megjöttek a rendelt könyvek, juhú!) és már csak itthon döbbentem rá, míg tegnap jogos lett volna a nyugalom, ma laposkúszásban kellett volna itthonmaradnom, ugyanis lejárt az autón műszaki.
( Itt Ausztriában négy hónapod van a lejárta után vizsgára vinni, míg Magyarhonban nulltolerancia, hurrá. )
addig-addig
csűrte, csavarta a végzet, mígnem nekem kellett vinnem a négykerékmeghajtásos-nem-mi-autónkat a szerelőhöz, Magyarországra. Nagyon szeretek egyedül vezetni, közben zenét bömböltetni és énekelni, de ezt a mókát, hasamszívem szerint ezúttal kihagytam volna.
Nem szeretem ezeket a napokat mint a tegnapi. Rendszerint ilyenkor melegvízespalackkal összegömbölyödve sajnálom magam, lehúzott redőnyöktől sötét szobában és bőgök, vagy próbálok aludni, ha pedig a srácaim itthon vannak, igyekszem belül zokogni és derűt látni ( hahaha ). Ilyenkor autót vezetni, pláne idegent, pláne messzire, utálok. Pocsék leosztás így egyben. Viszont D.-nek ma már kellett az autó és a tervezettől ellentétben tegnap maradnia kellett a hétfői helyszínen ( ragaszkodó ügyfél: még ezt, még azt legyen szíves... )
De ismerek egy igen ütős koktélt ilyen muszájhelyzetekre ( gyulladáscsökkentő + aspirin - !!! ), így félútra kellőképpen ellazultak a görcsök míg én minden idegszálammal a forgalomra koncentrálva elrötyörésztem az autón, az elképesztően hülye, további forgalomban résztvevőn ( mindenki más, igen ) és magamon...
Készültem pokrócokkal, hogy majd a zöldben jól elleszek az olvasómmal, de kaptam ott nyugágyat, noha nem kértem, de ilyen kedvesek és el is kezdtem olvasni, de valahol egy mondat közben megszólalt J, a szerelő, hogy ha szeretnék nyugodtan maradhatok is akár, de ő már végzett, gondolta szól...
Két órával nem tudok elszámolni.
A hazautam borzalmas volt, a bogyók hatása elmúlt, az álmot sem siekrült teljesen elhessegetni, így full koncentrációval, a kormányra merevedett ujjpercekkel értem haza, alig pár perccel a fiam előtt -pedig azt hittem még alhatok kicsit a melegvizes palackkal, összebújva, szerelmesen. Nyaff.
Íme a brutál, a gengszter aszfaltszaggató-dög.
Nem szeretem ezeket a napokat mint a tegnapi. Rendszerint ilyenkor melegvízespalackkal összegömbölyödve sajnálom magam, lehúzott redőnyöktől sötét szobában és bőgök, vagy próbálok aludni, ha pedig a srácaim itthon vannak, igyekszem belül zokogni és derűt látni ( hahaha ). Ilyenkor autót vezetni, pláne idegent, pláne messzire, utálok. Pocsék leosztás így egyben. Viszont D.-nek ma már kellett az autó és a tervezettől ellentétben tegnap maradnia kellett a hétfői helyszínen ( ragaszkodó ügyfél: még ezt, még azt legyen szíves... )
De ismerek egy igen ütős koktélt ilyen muszájhelyzetekre ( gyulladáscsökkentő + aspirin - !!! ), így félútra kellőképpen ellazultak a görcsök míg én minden idegszálammal a forgalomra koncentrálva elrötyörésztem az autón, az elképesztően hülye, további forgalomban résztvevőn ( mindenki más, igen ) és magamon...
Készültem pokrócokkal, hogy majd a zöldben jól elleszek az olvasómmal, de kaptam ott nyugágyat, noha nem kértem, de ilyen kedvesek és el is kezdtem olvasni, de valahol egy mondat közben megszólalt J, a szerelő, hogy ha szeretnék nyugodtan maradhatok is akár, de ő már végzett, gondolta szól...
Két órával nem tudok elszámolni.
A hazautam borzalmas volt, a bogyók hatása elmúlt, az álmot sem siekrült teljesen elhessegetni, így full koncentrációval, a kormányra merevedett ujjpercekkel értem haza, alig pár perccel a fiam előtt -pedig azt hittem még alhatok kicsit a melegvizes palackkal, összebújva, szerelmesen. Nyaff.
Íme a brutál, a gengszter aszfaltszaggató-dög.
Abonnieren
Posts (Atom)