A játék kedvéért -komolyan

Előkerült valahonnan a játéktelefon. Az a trillázós, ami garantáltan és húsz másodperc múltán a legdurvább indulatokat váltja ki a hallgatóságból.
Igen. Az.
A. a szobájában, zárt ajtó mögött.
M. is, de ő a sajátjában, bár ugyanúgy.

A. hívja M.-t, trillázik a telefon majd: hitelét vesztve bár, de annál hatékonyabban beszélgetést kezdeményez.
Innentől ordítva imitál próbálkozik.

Mire már türelmemet veszteném, nyílik M. ajtaja, hányaveti lazasággal benyit A.-hoz, hogy: halkabban is hallom, de így sem értem. Mit akarsz?
A.: Beszélgetni.
M.: Akkor ne üvölts. Elég volt!


Tényleg.

Tovább is van...

Megjártuk B-t, mert muszáj volt. B. tőlünk 17km-re egy csodásan eldugodt kis falucska, ami pillanatnyilag jégpáncél hátán megközelíthető, jól gondoltam, remek kaland.
De már hazafelé tartottunk, mikor is megtorpant az autó és mintha turbinák álltak volna le, elhallgatott, aztán se tőlem, se hozzád, meghalt.
Úrfiak kuncognak, anya mérges.
Térerő csak elvétve, az autótól jócskán eltávolodva is csak halovány jelek.
Valahogy mégis elérem emberemet, az utasításaira olajszintet nézek (-4 celsius és töksötét -úgy egyébként, amúgy a semmi kellős közepén egy elhagyatott völgy legmélyebb, jeges bugyrában) és próbálom indítani, hogy a hang alapján legalább belőni tudja, hogy mégis mi lehet...
Abban maradunk, hogy hívja a sárgaangyalt...    aztán innentől vagy 20 percig semmi kommunikáció, mert semmi térerő.
Gyerekek vinnyognak a nevetéstől, mert anya olyan vicces és ismeretlen kifelyezésekkel illeti az autót, az elhaladó, totál érdektelen és arctalan autósokat, ill. úgy egyébként, generell, még a csillagos eget is.
Majd bejelentkezik D., hogy minden ok, a sárgaangyal már úton, a kérdésre, hogy mégis mire várható, kilencven percet említ...
A gyerekek még inkább, hatványozottan rötyögnek, hasonló okból mint korábban, de legalább nem fáznak. Csak aztán, mikor anya komor hallagtásba merül, hal el a kuncogás, már nincs min és elkezdődik az öreg sláger, hogy aszongya: mikor? Aztán a mikor mááár?

Közel negyven percig trillázik a kérdés, hol egyik, hol másik szájból, közben öt autó halad el, amiből egy végre megáll, kell-e segítség? A srác bár jóképű, meg kedves, de mert anya nem nézi ki belőle, hogy ő egy McGyver lenne, megköszöni azzal, hogy már úton a segítség... Mire a srác elhajt (X5-össel egyébként, ez a mai napi karma, úgy tűnik), idős'b úrfi kikel magából, hogy hogy küldhetted el anya!?
Közben még jött egy hívás, a pontosidőtől kerestek: na, ott van már valaki, már 45 perce, hogy hívtam őket....?
Nem, sehol, senki.
Jobb híján énekeltem később. Viszonylag széles a repertoire-om, már majdnem végeztem, de a süsü a sárkány előtt észrevettem a fénycsóvát, azzal, hogy nini, hát ez már csak a felmentő sereg, de nem.
Bizony nem volt ott semmi, csak a rekedt hangom, ill. a kockás pokrócót egymás válláról lehúzók évődése...

1 órát és közel ötven percet váratott magára az angyal. Helyes volt, megértő és meleget is hozott.
Az autót (amiről még nem mondtam, hogy ez a régi, ezüst Villámhaver, mert ebben volt több üzemanyag és különben is, ezt lenne kevésbé megrázó élmény árokban látni....) a faluközpontban hagytuk, pokrócostul.

Hazaérvén A. némi ugrándozás közepette ujjongott, hogy ez volt a valaha volt legszebb estéje, a Schleppwagen*-ben utazhatott, juppíí!

No, hát erre alszunk mi ma.

Nem újság

a hó és az sem, hogy hull, bár errefelé (tudom, ökörség, de akkor is:) szakad.
A reggeli eső ráfagyott, arra hullott úgy 10-15cm vatag hótakaró, ilyet is láttunk már.
De olyat, hogy az autó lent maradjon, na olyat, eddig még nem. (Márpedig, ha a szomszéd, mercivel az árokban landolt, akkor én már meg sem próbálom (a fent nevezett orra az úton, mellette se le, se fel...))

...és este be kell ülni a járgányba és el kell menni A-ból B-be, no meg vissza, remek lesz, alig várom.
Tényleg.




*13:17   A gyerekeknek, több mint 20 perce itthon kellene lenniük. Egy cseppet sem vagyok nyugtalan. Nem.

**13:23   Az iskolabusznak nem ment. X5-össel hozták fel a fiúkat, igaz nem a házig, de ezzel az utolsó, 200m-es kaptatóval, gyalogszerrel inkább boldogulnak.





Nincs a birtokomban X5-ös. Minket este ki fog vinni és hozni?
Jaj szegény fejemre!

Erstkommunion - Elsőáldozás

Itt egészen más szokásokat gyakorolnak, mint Magyarhonban. (Bár nem tudhatom biztosan, hogy otthon mi változott és mi nem)
Itt a kis elsőáldozók kisérőt kapnak maguk mellé, akik felkészítik őket, persze a szülők mellett, az eseményre. Hat alkalommal gyűlnek össze, minden ilyen kísérőhöz öt-hat gyerkő kerül.
Ezeknek a beszélgetéseknek a tyúkanyóját, Tischmutter-nek hívják és egy bizonyos szimbólum is játszik a történetben, de erről még keveset tudok. Talán nincs is különösebb jelentősége, csak a meghívón szerepel...
Holnap lesz az első alkalom.

Korábban ezeket az összejöveteleket a parókián tartották és az elsőáldozás után, a közös étkezés befejeztével, az elsőáldozók elvihették (szokásjog alapján) emlékbe a tányérokat... ma már ezt nem teszik.
Nekem ennyit darált le M.  Tischmutter-e, talán holnap és az elkövetkezendő alkalmak kiokosítanak, hogy mesélhessek.

Pironkodom

A tegnapi megbeszélésen egyéb is történt, jaj rém kínos, vagy muris -majd alszom rá még egyet.
A közel egy hete szedett antibika nem várt következményt, úgymond mellékhatást produkált, erőteljesen lelassította az anyagcserémet, minek folyományaként olyan terjedelmes dudort formált, mint amilyet egy másfél éve vemhes elefánt hordozhat. Nem mondom, hogy nem zavart, de mit tehettem volna, nem hagyhattam itthon.
Két csodálkozó, elkapott tekintetet láttam, majd vizualizáltam az errefelé futótűzként terjedő gyanút, mire elpirultam.

M.

Mindig azt a politikát tartottam előnyösnek, hogy előre a rosszabb verziót lengetem M. szeme előtt, elkerülendő a hisztihegyeket, onnan baj már nem lehet, esetleg öröm, ha mégis pozitív lesz a dolog kimenetele.
Megbeszéltük, hogy ne élje bele magát, nem biztos, hogy elmehet a kirándulásra.

Tegnap este jelenésünk volt, a tanárnő ismertette a harmadikos-negyedikes osztálykirándulás részleteit.
Igen tetszetős az útiterv, a program, az is, hogy a tanárnő ezt már végigjárta többször, több korábbi osztályával.
A programok első színhelye, a kirándulás legmesszebb eső pontján, egy innen ~160km-re fekvő település múzeuma, ahol egy "régi" iskolát tekintenek meg, hogy milyen voilt "régen" egy iskola. (Ne kérdezzétek, "régen" -pont.)
Aztán a tartomány székhelye, ott kastélylátogatás és az éjszakát is ott töltik. Majd hazafelé haladva bemennek egy labirintusba (ez a személyes kedvencem), majd még közelebb érve meglátogatnak egy csokigyárat.

Nekem mégis fenntartásaim vannak.
Noha ismerem most már M. osztályfőnökét és az anyukát is (M. barátjának anyukája), aki kíséri majd a csapatot, de 14 kiskamaszra szerintem kevesen lesznek.

Az útiköltségek említésénél, a kedves szülők, velem együtt, nagy szemekkel, nagyokat hallgattak.
Egyrészről ez ugye még változhat, hiszen ha valaki nem megy, esetleg többen, akkor ez az összeg még nő.
Számszerüsítve: 102petákról volt szó. Ha mindenki résztvesz. 102, a szállásért és az utiköltségért. De a gyerekek valószínűleg ennének is valamit, az étkezések naponta 17 petákból kihozhatóak és igen, belépőket is kell fizetni, a tanárnő becslése alapján ez személyenként megállna 20 petákban, ami, idézem, nem egy nagy összeg.
Eddig 156-nál tartunk. ...és ugye ez lehet több is.
Valahol ezen a ponton került elő, hogy a gyerekeknél lesz mobil de hozhatnak-e magukkal laptop-ot is? Itt enyhe bizsergést éreztem a lábaimba, hogy akkor én el is mennék haza.
Laptop?
Biztos rém maradi család vagyunk, de mert alig három kilométerre az iskola, nem tömegközlekednek, a busz háztól házig szállítja őket, nem tartottuk fontosnak a handy beszerzését a kilenc évesünknek és tényleg, külön számítógépe sincs, ha szeretne valamit, elintézi itt, ahol mi is, a családi, közös, dobozos ketyerén...

Szóval 156.
Hazafelé a fiú duruzsolt a sipoló fülembe bele, hogy ő feltétlen visz fonalat is az útra, csak el ne felejtse a zseblámpa mellé berakni... Igen, az útvesztőből kitalálni- gondolta ő a vadregényes fantáziájával...
Majd este, miközben betakartam kért meg rá, hogy ugye egy százast kap azért költőpénznek, mert ő marokborostyánszobrot szeretne venni ott a labirintus mellet a kis boltocskában, amiről a tanárnő mesélt...

156. +100
Höhöhö.
Ugye nem csak én érzem?





A felsorolásból kifelejtettem Liszt szülőhelyét, azt is útbaejtik.

A.

Hüppögve jött hajnalban, mert álmában kint voltam a temetőben. Optimista kérdésemre kiderült, hogy nem látogatóban jártam ott, ők jöttek oda, engem meglátogatni.... Majd fél óra hosszán nyomta a monológot: ő már nem akar aludni. Felét sem értettem, mert az apja takarója alól dünnyögött, hosszan, egy hangszínen, zsörtölődve. Aztán pirkadt is, gondoltam az majd elűzi azt a fránya rosszkedvet, az álom darabkáival együtt. Szóval derengett már és láthatóvá vált a süvöltő hang. A szél hordta a havat (még mindig), mire ordítva hozta tudomásomra, hogy ő nem megy sehová, ő fél, őt elviszi a szél, ilyen időben itthon marad, nézzem meg, már a hóember is fekszik -hülye szél!

Még iskola...

Szóval az iskolában, még tavaly, az egészséges ételek és azok elkészítésének jegyében indult egy program, minek keretein belűl főzőcskéznek a diákok, hetente kétszer. (Mondjuk a kés+hatévesek kombót csak lúdbőrzéssel együtt tudom elképzelni.)
Nos, a gyakoriság nem valósult meg.
Tanévkezdéskor berendelt az iskola evőeszközt, mély- és lapostányérat, poharat, hámozókést, fakanalat, vágódeszkát, hámozókést és kötényt. (Mert nyilván minden háztartásban fellelhető gyerekméretű kötény -nálunk felnőtt sem.)
Ezek után (és most figyelj), főztek már zacskóslevest (többször), préseltek töklevet (M. szerint leginkább tökfura volt), sütöttek palacsintát (az egyik kissrác anyukája vitte a már kikevert tésztát, a tanárnő kisütötte, nutellával ették), aprítottak gyömölcsöket gyömölcssalátának és szúrtak ki/sütöttek kész masszából mézespuszit (szintén többször).

Egészséges ételek, ekkora eszköztárral készítve? -kérdem halkan.

Vétkem

Az elmúlt napokat egy különös szürke ködben éltem, amelyben alig-alig érzékeltem különbséget nappalok és éjszakák között. A fiúk vették a jeleket, párnákon jártak és lábujjhegyen, bár az is lehet, hogy csak a hamar jött siketségem hiteti ezt velem, amit viszont láttam is, az hihetőbb, bár meglepő: M. sokat segített, levezényelte A. fürdéseit (...a füledet is!), az étkezéseket is (...rakd el a tányérod!), esténként az előtérbe vitte a sulitáskákat(soha ezelőtt), elmentek egyedül még aludni is. Remek srác!
Örömmel látom, hogy azért tudja, hogy kellene...

De még mindezek előtt, szerdán, hazaérvén az iskolából, mutatta a Religion(hittan)-füzetét, ami betelt, kell egy másik. Az órarend szerint csak hétfőn van újra, gondoltam pénteken, vagy szombaton úgyis megyünk bevásárolni, megveszem akkor. Ez a gyulladásos mizéria közbeszólt, böcsülettel elfelejtettem a füzetet, mea culpa!

Hétfőn nem szólt. Ma telefonált a tanárnő és helyretett(-e D.-t, mert engem nem ért el /még reggel, a fül-orvosnál kikapcsoltam azt a francos ketyerét, mert ott szokás, aztán meg elfelejtettem visszakapcsolni), hogy a gyereknek nincs füzete.
De ez semmi.
A hitoktató, meg a fiamat szidta le, mire ő érvelt: anya beteg...
Mire a kedves pedagógus: az őt nem érdekli mi van, a füzet legközelebb ott legyen!
M. szerint ugyancsak mérgesen utasított.
Említettem, hogy hittant tanít? ( Igaz ugyan, hogy M. nincs hozzászokva az emelt hanghoz, szóval, hogy ténylegesen kemény volt-e vele a tanárnő, azt nem tudhatom. )


...és még itt van az üzenőfüzetben szereplő meghívó holnap estére, amit volt olyan kedves és a hívás során megemlített a tanárnő: kötelező a megjelenés, mert meg kell beszélni a májusra tervezett osztálykirándulást, amiről egyelőre csak annyit tudunk, hogy ugye melyik hónapra tervezik, hogy ebben a tartományban zajlik és két napos lesz.
Elmegyek, a megbeszélésre, úrfistól, persze, ha nem adta volna ki az ukázt, akkor is mentem volna, noha M. valószínűleg nem megy. ( Ő nem bánja.)
Bizalom hiányában hogy?

Embereim a minap

Tudjuk,

a fájdalom nagyon fontos, általa kapunk félreérthetetlen jelzést, hogy valami gubanc van.
Mondják, hogy a fájdalom azért is jó, mert általa biztosan tudható, hogy még élünk.
...hát mit mondjak, meg vagyok győzve.
Szombaton, az ügyeleten még középfülgyulladásról, ma a fül-orr-gégész hallójárat gyulladásról beszélt.
Őszintén szólva nem érdekel mi ez, csak már hagyjon békén!
Fáradt vagyok.
Aludni akarok!

Mármegint

D. nem szeret szamarat játszani.
Megmondta.
Most áll a bál.





*
Holott már hetek óta tudhatta, egy nappal korábban jelezte a hugica, hogy jönne Magyarföldre és még előtte beugrana hozzánk. D. hozza el a buszállomásról, majd másnap vigye le a szülőkhöz. (Nagy hó, Apuka nyilván oda volt meg vissza, hogy autóba kell ülnie.) Szamarasdi, igen. (Ugye: ha ló nincs, ...)
Persze azért, miután összeugrottak, D. mégis engedett, merthát Lányzó olyan nagyon szívesen látna minket. Persze, ez ok.
Viszont D.-vel -megint- alig váltottak pár szót, a gyulladásos, lázas mivoltomban magam szórakoztattam a vendéget, D. meg kilenc körül lefeküdt.
Előtte kicsit összekaptunk, mert AZNAP tényleg nagyon oda voltam és mert ismerem a forgatókönyvet, tudtam, hogy rám marad a társalgás java, így inkább éltem volna a vétó-jogommal, amit valahogy  nem sikerült érvényesíteni...
Lányzó helyes volt, tényleg. De most passzoltam volna inkább.

Urak és szokásaik /jó-éjt-puszik

M.

Igen, ő szörnyen bújós kisgyerek volt. Ha, még mielőtt mély álomba merült volna, szerettem volna az ágyába tenni, felriadt és panasszal élt a bánásmód ellen.
Később, már az aludj szépen időszakban, ő maga alakította a szokást. Három dolgot kért, majd utamra/utunkra bocsátott:
Várj! Puszi, szesze, simomo!

A.

Őt csak tegyük le szépen, hadd nézegessen, rugdalózzon kedvére, lehetőség szerint hagyjuk is ott, majd elalszik, vagy nem. Rikkantással amúgy is szól, ha valami hiányzik, vagy nem.
Aztán nagy sokára puszit adott este.
De nem egyet, nem.
Egyet az állra, aztán a szájra, orrhegyre és homlokra, hajtőre és az orcákra, volt, hogy a két szemre is.



Cseperednek, minden változik, már nincs puszi-szesze-simomo, sem pusziszertartás, csak villany-elfújás. M. már nem hajlandó, ő ehhez már nagy és újabban A. is inkább eltüsszenti, mert fújni kisfiús...

Így leírva, tán nem vész feledésbe.

Míg

a havat lapátoltam ma, eszembe ötlött a fia, aki ezt a remek kis havat már nem láthatja.
Most hívott anyu, hogy már Ő sem.

Különös, érthetetlen hónapokat élünk.

?

-Mégis, meddig lesz még karácsonyfánk?
-Még szép.
-Igaz.

+1

Hogy ezen a felületen legyen róluk egy pozitiv szó.
Egy régi, tényleg nagyon régi ismeretségem dolgozik az egyik legnagyobb hazai, inkább hírhedt mint híres (bár mintha jó szót említettem volna az elején...), könyvhálózat, szülővárosomban megtalálható képviseleténél.
Betévedtem. Kerestem. Hiába, vasárnap csak ez áll nyitva (de minek! -bocs). ...és találtam.
Kicsit szakadt borítóval, de volt amit kerestem és nem is saját kiadványuk, szóval még, minőségi is a könyvecske -egyébként.
Az esélytelenek nyugalmával megkérdeztem, hogy kaphatnék-e rá kedvezményt, merolyan ramaty szegény.
Kaptam.
30%-ot!

Elégedetten, jó szájízzel fizettem.

Az ajtón kilépvén anyum visszarángatott a földre, nehogy már azt gondoljam, hogy a cég, nem, az továbbra is maradt olyannnak, csak hát az ismeretségem, ő volt kedves és onnan a harminc.



...és a pluszpont, már csak a címben...

...

Ahhoz nem vagyok elég idős, hogy sóhajtozva azon morfondírozzak. mi mindent tapasztaltam már, mennyi ökör emberhez és baromságaikhoz dologhoz volt szerencsém és hányszor, de hányszor rúgták ki alólam a sámlit.
Talán ezért állt tótágast ma is a világom és remegett a belsőm és gondolom azt, hogy ekkora ökörrel még, nem hozott össze a balszerencse véletlen.
Csak alig fél órácskát kucorogtam a földön, de elég volt, na.

Kacatolós

Gyerekkoromban, és tiniként rengeteget firkáltam és most, hogy számlákat, különböző mifenéket válogattunk, a kezembe akadtak újra a telefírkált lapok, a szüleimnek írott levélkék -többek között- persze okos vagyok és most kiszórtam (mondjátok, hogy nem csak én tartogatok kacatokat! Légyszi-légyszi!), de az utolsó lapok között találtam egyet, ami ... érdekes.
Szerintetek?

A dátum szerint 1997-esek.
érdekes

2013