Az elsőt igazából nem is én, hanem a nagyfiam, de úgy örültem neki, hogy örülni fog!
Októberben kiírtak egy rajzpályázatot (itt), amire neveztünk, ezzel a rajzzal:
Szerintem remekül rajzol mindig -kivéve, ha a témát más szabja meg (majd mutatok később szépeket és zseniálisakat, ha megtalálom a költözéskor becsomagolt, azóta valamelyik titkos doboz alján várakozó mappákat). Azért elküldtük.
Ma pedig jött egy boríték a fiam nevére, amiben ez lapult:
Meglehetősen lelombozódott, mert (a realista anyja felvilágosította): az nem csak úgy megy, hogy ukmukfukk beülünk az autóba és megyünk, mert nem a szomszédban van.
Mikor hazaért nyomtam a kezébe, így még a leckéje sem volt készen.
Meg a felsorolt holmikból, csak a csoki az, amit ebből az összegből megkaphat, mert a sztárvárszos legó, főleg amit ő szeretne, ugyancsak többet kóstál! (Amit még kívánna, azt meg hagyjuk...)
Azért nem csüggedt sokáig, megértette: elköltheti majd, csak nem most.
Füligvigyorral ment aludni, merthogy milyen sok pénze van!
A másik levél, elektronikus, szintén ma jött.
Egy kedves gyerekkori barátnőm az írója, aki október elejére várta második babáját és augusztusban írt utoljára.
Szeptemberben írtam neki: nem kell, hogy válaszoljon, nyilván rém elfoglalt, csak tudatni akarom, sokat gondolok rá, majd jelentkezem még, később.
Persze nem írt.
Októberben már 2 levelet küldtem, hogy már biztos megszületett a pici, izgatott vagyok, ha csak pár szóban is, de tudassa legyen szíves, hogy jól vannak!
Semmi válasz.
Novemberben nem tudom mennyit írtam, szerintem kimerítettem a zaklatás fogalmát, főleg azzal, hogy a közösségi oldalon lesegettem, járt-e bent (nem, már 3 hónapja), elvégre az is valamiféle életjel, vagy mi...
Már az is eszembe jutott, hogy legközelebb, mikor Anyumékhoz utazunk, bemegyek az övéhez megkérdezni, mégis jól van-e a lányzó, mert megrögzött elméletgyártóként már csupa hülyeségre gondoltam!
Ma írt! Hosszan!
Kedves, vidám Barátnőm, boldogan Magáról és az Övéiről!
