Rossz hírek

Ma kaptam egy telefonhívást és vele csupa rossz hírt: Ő pocsékul van (talán nem is fejezem ki jól, mennyire), kórházba viszik mindjárt, amint az orvoshoz szalasztott visszatér a beutalóval. Persze ez már nem is az első eset, de nem találják mi a baja... Első gondolatom, hogy amint M. hazaér, megyek, mert ott kell lennem!
Valami baci kínoz, persze, hogy nem mehetek, legkevésbé még az én kórságom hiányzik Neki...
Természetesen aztán már máson sem jár az eszem, nyugtalanít, utálom, hogy nem tehetek semmit.

Közben eszembe jutott A Doki. Háziorvos volt a faluban, ahol felnőttem. Remek orvos. Az-az igazi, aki csak épphogy rád néz és tudja mi a bajod!    Voltunk itt kint is jópár orvosnál és nem tudom, de vagy mindig mellényúltunk, vagy tényleg nincs több ilyen, mint Ő.
Különös karaktere, jelleme mindenkit megfogott, mindenki szerette.  Folyton mosolygott és mindent tudott, amit kellett. Igaz, volt egy hóbortja amit viszont nagyon nem szerettem.  ...és azt hiszem, emiatt nem írom le a nevét, nos a hóbort: ha nőbeteg ment hozzá, felszólította: vetkőzzön le derékig! Mindegy volt, hogy csak egy torokfájással érkezett, le kellett vetkőzni, vagy szóba sem állt a beteggel.
Persze szörnyen utáltam és ki is borultam, mikor középfül-gyulladással jártam Nála. Mikor otthon meséltem, Anyum úgy nevetett, hogy potyogtak a könnyei! Akkor tudtam meg, hogy Vele is és mindenkivel ezt csinálja.

Azt el kell mondanom, hogy soha nem ért hozzám (ahogy máshoz sem) és jóformán rám sem nézett, csak megvizsgált és a recepttel, utasítással utamra engedett.

Valamikor biztosan őrült jóképű lehetett, de én már csak őszen, idősebben ismertem.
Mindenkit név szerint szólított és tudta mikor, mivel járt Nála. Kevés alkalommal fordultam meg a rendelőjében, úgy 2-3 évente, de akkor viszonylag komoly bajjal. Emlékszem, mindig azt mondta: Na kis ....(nagyon-gyakori-családnév) Magából sem fogok meggazdagodni, de rendjén is van így!  ......
Az érettségi évében (akkor láttam utoljára), benyaltam valami bacit, 3 napig, alul-felül folyt minden belőlem (bocsánat). Pénteken ért haza D. (már akkor is Ausztriában dolgozott, ahogy Anyu is) és lázasan talált, hívta A Dokit, aki a rendelőbe hívott minket. Pikk-pakk megvizsgált (+ vetkőzzön le derékig!), majd a hátsómba vágott egy orbitális injekciót és mire hazaértünk, visszatért belém az élet!
Mindig gyorsan meggyógyított, valóban mindig tudta mit tegyen!

A Doki azóta nagyon beteg, úgy mesélik, akik közelebb álltak hozzá, hogy már nem is igen tud magáról...

Biztos vagyok benne, hogy a mai telefonáló baját is kapásból tudná. Ha még dolgozna, ha még egészséges lenne.


((Ezt most nem olvasom vissza, bár tudom hogy csapongó és kusza lett. Mindegy, most magam is ilyen vagyok!))