Ma

azért nem porszívóztam, mert a tartály tele, ki kellett volna vinni a hóban, fagyban, ordító szélben a kukához, de az messze van, vagy 100 méter oda, ugyanannyi vissza, ami ilyen körülmények között több, mint messze. Kitartás! Péntektől jobb lesz, már csak azért is, mert a napokban sielő* kissebb fiam aznap jön haza. Meglehet poros szobába érkezik, de itt lesz.


*Ott reggelente -20 fokra ébrednek.

téli-rege

A filmekben is, mikor a főhős valami bitang-eszelős helyzetben, amikor minden normál halandó ereiben megfagyna a vér és minimum megkukulna, nem, ő benyög valami marha vicces hasonlatot, vagy szentségel a vásznon. De mint tudjuk az csak játék, az életben nem így megy.
Ma is, mikor rohantam a jeges lejtőn elszabadult idióta, egyébként betépett kézifékkel otthagyott autóm után, csak az villant át az agyamon, hogy ez most mindjárt recseg és ropog, és jó ég, a D. mit fog ehhez szólni, hogy összetörtem az autót... pláne így.
Szóval nem, ilyenkor nem humorizál az ember, próbál túlélni és helyzetet-oldani.

elég!

Csak részinformációk jutottak el hozzám az utóbbi hetekben. A fene sem akar mindenféle családi cirkuszokról, a közelben elkövetett gyilkosságokról tudni. A távoliakról sem. A híreket is csak csukott szemmel olvasom, az autóban lalázva hallgatom - olyan sok borzalmat követnek el az emberek, rettenet.

Tegnap este morgott valamit D. egy fickóról, akit már napok óta nem találnak, itt, nem messze, Grazban ölt meg több embert (kettőt), tegnap is valami hajtóvadászat volt egy régi munkahelyét fésülték át - egy falumúzeumot, ahol korábban önkénteskedett(!!!).
Persze az autóban is hallottam lalázás közben, hogy napok óta keresnek valakit, de már annyira elegem van a gyomorforgató szörnyűségekből, hogy épp csak átszűrődött valami, de nem realizáltam, hogy ez ilyen közel és most történik.

Pénteken A.-ék színházba mennek Grazba. Előtte belvárosi séta a program.
Nyilván az egész városban résen vannak a rendőrök és keresnek, meg minden sarkon áll egy hivatásos, különben is, mit pánikolsz már Thea!, de megint zaklatott vagyok. Szeretnék egy meleg szobába elbújni családostul, magamra húzni egy tucat pihepuha takarót és napestig lalázni, míg világ a világ és még egy nap.

lecseréltük

Nem, még mindig nem az autót, noha már nagyon ránk férne - maholnap a kuplung is beadja a kulcsot és akkor már csak kőkorszaki módra a lábhajtás marad, de nem, mi még mindig vacillálunk. (zokogok)

Az úrfiak is a régiek, mondjuk amikor nem kamaszodnak, mert olyankor nehéz ráismerni a kedves, kékszemű, szőke angyalokra akik voltak. Ördögfiak ezek, hatalmas egóval, még nagyobb hanggal és meggyőződéssel. Igyekszünk időnként túladni rajtuk, olyankor a nagy Tatára megy (ment) osztálykirándulni egy teljes hétre (nosztalgiával gondolok vissza), a kicsinek lesz sítábor, míg a nagy újfent megy majd Bécsbe, mert az apja kerített neki rendezői segédposztot pár napra, ha már ez érdekli. (A sítábornak most sem örülök. Nagy pofont kaptam egy hete, mikoris elémállt nagy vigyorogva A., hogy eddigi óhaja homlokegyenest megváltozott: mégis menne. )


Az összes égőt cseréltük le a házban, most már csak a sütőben és a hűtőben ég hagyományos égő, az összes többi LEDes. Környezetvédünk. Meglátjuk volt-e értelme a több hetes utánajárásnak és a beruházásnak.

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

Ma végre

hazajön M. a sítáborból és nyugi lesz, mindenki szépen kartávolságban, mert bizony piszok nehéz, ha az ember nem maga dönt, nem maga intéz, nem maga vigyáz. Nagyon hosszú volt ez a hat nap, amiről persze hallgatok, elég ha azt tudja, csak kicsit izgultam érte...

Mikor lett ekkora? ehhh!

Sok mindent írnak, de ami a legtöbbször szembe jön, az ez a frázis: "nem vagyok érintett, de...". Nem, nem én sem, de mégis. Két kiskamasz anyjaként az vagyok. könnyes szemmel kelőként és fekvőként is.
Tavaly, még a sítábor befizetése előtt meghalt itt Ausztriában egy ( nem emlékszem pontosan ) 7-8 éves kislány. Szintén sítáborban. Belázasodott, egy felnőtt vele maradt a szobában míg a többiek síeltek a hegyen, ő meg a délelőtt folyamán meghalt. A továbbiakról nem tudok. Nem tudom kit terhelt a felelősség, sem hogy pontosan mi történt. Képtelen voltam követni a híreket, mert így is nehezen engedtem el a történetet.
Meghagytam a táborozónak, ha belázasodik, bárki belázasodik, vegyék komolyan. Hogy figyeljen mit mond a kísérőtanár, nincs kivétel, nincs pardon, szigorúan szófogadás van, amit mond az maga a szentírás, a hegyen hatványozottan. Jó fizikumú, izmos, esni is tud és tudtam, hogy szót fogad.
Ezzel megtettem amit lehetett, másra nincs, akkor sem volt befolyásom. Mégis ott volt a gombócz a gyomromban és az a nyomasztó gondolat minden órában, míg haza nem ért.
Ha idén nem engedem el, mert félek, megfosztom egy jó dologtól, ugyanakkor kétségtelen, a síelés veszélyes üzem.

Én is csak az a szülő vagyok, aki elengedi és hazavárja a fiát. Mint a többiek.

Lassan illene utalni az összeget.

holnap helyett

ma jön haza. Nem végeztek még a betervezettekkel, de muszáj az autóval haza jönni -most figyelj!- mert nem lehet vele közlekedni.
Reggel, úton az építkezésre, szerencsére igen közel onnan, elhagyta az egyik kerék a fékpofákat. Hallottál már ilyet? Mi sem.
Elhagyta. D. azzal nyugtatott, hogy megy érte az autószerelő trélerrel és hazahozza őket. Az autót szerszámostól és őt. Igen.
De nem tudott menni - előttem ismeretlen, ezért érthetetlen okból, de nyugi, mellékutakon jön, betartva a féktávolságot, lassan és a szóban forgó kerékről lekötötte a tönkrement féket, értsd: ő megoldotta a szitut.
Összenyomott fékcsövet említett azt hiszem, de erről igazán csak emlékmaradványaim vannak, csak képek villództak előttem míg mesélt, az autó alatt fekvő emberemről, ahogy az asztalos/építész kezeivel, csőfogóval, laposfogóval, vagy mittudomén mivel laposra sajtolja a csövet, onnan felugorva, elégedett vigyorral a képén, a szakállán* végigsimítva rábólint a műveletre és elindul egy olyan autóval, aminek három kereke képes fékezni, a negyedik kedvére forog, ha lassítani kell.
És azt meri mondani, hogy nyugi.



*Szakállas, igen. 3 kerek hónapja. És mindenki tőlem kérdezi, hogy mér'?
Az én szakállam?

munka itt, munka ott

Küzdelmesek nálunk most a mindennapok.
Nem mesélek az autómizériáról, unalmas, viszont érdekes volt a nyaralásunk, amiről már az év elején lemondtunk, leginkább én nem akartam menni, D. pedig nem két hétre. Végül neki kedvezett az elmúlt pár hét.
A munkái azt mutatták, hogy jobb is, hogy nem mentünk, mindenki őt akarta és nem mellékesen a ház körüli munkáknak is nekiálltunk ( a melléképület szigetelése, tereprendezés, ezzel a hátsó udvar kialakítása, terasz, erkélyek, ősszel majd ültetés... )
Egyik héten itt a közelben ténykedett, már a pince szigetelése után, mikor felfedeztük, hogy egy helyen szivárog be a már késznek hitt pincébe a víz, teljes tanácstalanság, a gondolat, hogy vissza kell szedni az XPS-t, éberen töltött filozofálós éjszakák, miegymás. Közben egy-egy szabad délelőttjén itthon készítette elő a holnap érkező munkagépnek a terepet, amikor telefonon hívott a pincéből! -a kezemben megállt a fakanál-, féltem felvenni, biztos talált valami hibát még és talán olyan dühös, hogy egy dózeros elérhetőségét kell keresnem a neten.
Nem.
Mostazonnal keressek szállást, megyünk az Istriára, neki elege van mások hülyeségéből ( nem mesélhetem el részleteiben, a badeni építtető józan esze hagyta el a valóságot, felrúgva ezzel D. munkájának folyamatát - akkor úgy tűnt, hogy csak egy hétre, de aztán két hét lett belőle... ), találjak, foglaljak, csomagoljak, megyünk.
Másnap 11-kor már Rovinj-ban voltunk. Mindezt úgy, hogy a kedvenc stranduk felett közvetlen találtam szállást, 75petákért éjszakánként.

Hogy kisimultan hazaértünk, nekiestünk a pincének, egy délelőtt alatt megtaláltuk a gubancot, meg is oldottuk, így holnap jöhet a munkagépes temetni, szintezni, csak tudnám miért vagyok ennyire nyugtalan a ténytől, mikor örülnöm kellene, hiszen hat éve már, hogy erre várok.

Őrület, hogy annyi munkája volt az elmúlt években, hogy egyszerűen nem mert belevágni, most viszont toppantott egyet, merthát az idő közben robog, nem létezhetünk további hat, vagy ki tudja mennyi évig rendezetlen környezetben.