Tegnap levágtam a bal kisujjam végét. Nem az utolsó ujjpercemet, vagy ilyes, csak a végét.
Gondoltam elmesélem, hogy sajnálgassatok kicsit. Nem az ujj miatt, dehogy, az nem olyan vészes, csak egészen kicsit lüktet és csak pár órát nem aludtam miatta, pedig a köhögés miatt már alhattam is volna - csak mert ilyen hülye vagyok, hogy a karácsonyra, anyutól kapott spécibevonatos tepsire vigyázva, nem a felületén, hanem attól gondosan elemelve vágom a kalácsot - vele az ujjam skalpját.

...és még mielőtt elfelejtem: A tegnapi hóban-hempergés után kicsit mesélt A. az élményeiről és megemlítette, hogy ma "klasszikus hógolyókat" gyúrt, az erre alkalmas, tapadós hóból.

Meglepetésemben nem kérdeztem meg, milyen szerinte a klasszikus.

A tábla

ami olyan sokáig nevettetett és ráncolt homlokot eltűnt.
No most: vagy elkapta, ahogy ígérte,
vagy őt kapták el - ugye.

Kívánnék

Önző disznó módjára: magamnak.
Nem vagyok telhetetlen, csak, hogy így három pokoli után, végre hadd aludjam át az éjszakát.
Ha ezt nem, akkor lehetne, hogy a négy - három helyett csak kétszer maximum ébresszen fel a köhögés?
Vagy ha ez is sok, hát azt kérném csak, hogy valahogy kíméletesen kapjon csak el a rekeszizom-szaggató őrület, hogy ne kelljen már úgy éreznem: kalap-kabát, nekem befellegzett, most fulladok meg.

Olyan rettentően, olyan mérhetetlenül boldog lennék. ...és kipihent. Gondolom.

Mióta

(szeptember) M. is telefontulajdonos lett (hű, hogy mi mennyit vívódtunk, hogy legyen, vagy ne), gyakran csetelnek egymás között a gyerekek. A. németül ír többnyire, míg M. magyarul.
Akkoriban gyakori kérdés volt, hogy minek örülnék jobban, ha egyik, vagy másik nyelven csevegnének egymással. Úgy gondoltam mindegy, csak helyesen.

Tegnap megkérdezte tőlem M., hogy a mamától skype-on érkezett kérdésekre magyarul, németül, vagy angolul válaszoljon inkább...

A rajzprofesszor

koponyát adott neki a téliszünetre, hadd gyakoroljon.
Azt mondja, kevés ilyen képességű gyerekkel találkozott a pályája során.

Az úrfi engedélyével mutatom és azon kiegészítéssel, hogy majd legközelebb jobb lesz, vagy majd aztán:

( vízjeles, természetesen )

Úgy

öt perce készítettem reggeli kakót Á.-nak tejből és őrölt kávéból.
Szűréssel mentettem a tejet.

Szeretem és becsülöm

ezt az időszakot. Odakint fogcsikorgató hideg, idebenn pattog a tűz és D. is többet van velünk, mint az év bármely más szakaszában. Ma leutazott Magyarhonba megbeszélni. Találkozón megbeszélni és ha már ott van a műhelyben, a múltkor otthagyott anyagból álmot teljesít. Az enyémet.
A kézműveskedésem kellékei, szerszámai jobb híján dobozokban, és a ruhásszekrényünkben (az odavalókat kiszorítva) tornyosulnak, meg dülöngélnek, de főként bújócskáznak. De ha a tervezett szekrényke elkészül, ki és bepakolás, pláne hosszadalmas keresgetés nélkül tudok bárminek ripsz-ropsz nekiállni.
Szeretem.

Szóval az elmúlt év

aminek a második feléről jóformán nem is írtam. Ejnye.

Volt a nyár, amit mi a fiúkkal autó nélkül éltünk meg (valahol itt szakadt félbe a rege), majd az iskolakezdés a rengeteg utazással, ami egy hónap után egész elviselhető lett - miután a tecchalott autónkat végül mégis sikerült életre kelteni. Nagyjából ebben az időben a tanítás is beindult M. iskolájában, a sok tanári továbbképzés miatt hiányzó tanárok lassan visszatértek, lassan kiderült ki, melyik csoportban fog tanítani (a német és a magyar órát két külön csoportban tartják a gyerekeknek aszerint, ki magyar, ki német anyanyelvűnek vallotta magát beiratkozáskor (!!!)) és szintén lassan beállt a kezdetben orbitális pofonként csattanó követelményszint (az angoléra célzok).
Közben, alig egy hónapja sorrakerült fogadóóra következményeként leesett a kő is szívemről, mert addig biza présben éreztem magam, ugyanis csak kevés tanártól kaptunk visszajelzést, a kétely meg csak a biztostól múlik...

Októberben történt még, hogy visszaigazolást nyert azon örök érvényű, immár saját bőrön megtapasztalt Murphy-törvény, miszerint ami eltörhet, az el is törik. Az én esetemben össze : egy, már megszokottnak, úgyismint rutinszerűnek érzett (ködös) reggeli elindulást feldobtam egy, a házunk előtt parkoló (előző nap nem volt ott) autó összemorzsolásával, mindezt úgy, hogy a mi autónknak semmi, SEMMI baja nem lett, míg a másik...
A lelkemről nem is beszélve.

Kiderült az is, hogy kissebb fiam olyannyira nem szeret tanulni, hogy inkább megtanul bármit percek alatt, csak vissza se kelljen néznie - mehessen játszatni, mert minden más időtöltés szerinte csak elvesztegetett idő. A számonkérések értékelései alapján nem kell dünnyögni vele: tudja, kész.
A nagyobbunkat visszont, A.-val ellentétben figyelni kell és elküldeni időnként (rendszeresen) pihenni, játszani, mert figyelmeztetés nélkül nem tenné. Tudom, szerencsés a hozzáállása, de nálunk mindent végletekben kell érteni. Ha szorgalmasak, akkor nagyon, ha a nyunyó ráül a vállukra, világfájdalom mellettük megmaradni, ha boldogok, az égig szárnyal a lekük... stb.

A karácsony futkosós volt, de viszonylag nyugis és sikeres -hehe, hiszen 3 év után először sikerült feladni is a képeslapokat, amik meg is érkeztek, még 24-én Londonba is, pedig csak előző pénteken adtam fel-.
Az óból az újba koccintással, tüzijátékkal léptünk, aztán három napot maradt a szilveszteri társaságunk, majd az itt zárva tartó vízkereszti ünnepnap után, tegnap útra kélt kicsi és nagy, hogy a két hét pihepuha, zölden és pirosan csillogó nyugi után ismét felvegye a kesztyűt.



Elvileg visszatértem.

B.ú.é.k.!

forr.: http://www.customerparadigm.com/photos-from-boulder-colorados-july-4-fireworks-2/