Csütörtökön

hozta haza a cetlit a szavakkal. Rengetegszer elolvasta és leírta.

Többször le is diktáltam, először betűről betűre, majd szavanként. De sír, mert aggódik...
Zsibbasztó. Nem tudom, melyikünknek inkább.

A betűket olvasni és írni, nyomtatott betűkkel tanulják.
Mivel mi annó írottal, szeptemberben ugyancsak meglepődtem!
Valamikor januárban állnak neki, miután végigynyargalatak valahány betűn, az írottakat elsajátítani. (Szerintem ez olyan, mint mikor egy gyerek megtanul bilizni, majd meg kell tanulnia a wc-t használni...) Itt így tanítanak, ez van. Ráadásul, szédületes iramban vágtatanak előre és ennek, igazán nincs semmi haszna. Merthogy kever párat. A "d"-t a "b"-vel, a "ch", meg szimplán mumus. (Mutattam neki, hogy ha a bal kezét/tenyerét lefekteti az asztalra és a hüvelykujját begörbíti a mutatóhoz az a "b" és a jobb kezén ugyanez, a "d".) Még nem rögzült, mikor is tette volna, mikor  még csak a múlt héten tanulták. Holnap pedig tollbamondás lesz.    Khm...

Aggódik, hogy mi lesz. Ha nem csak egyszer hangzik el egy szó, le tudja írni. De pár hete, mikor a betűket diktálta a tanárnő, csak egyszer mondott el egy betűt, ő meg bizonytalankodott, ezért inkább nem írt semmit. A 16-ból hetet írt le. Persze dícséretet kapott értékelésként, hogy  biztos igyekezett és csak így tovább, mégis elkeseredett, perszehogy, mert ő tudta, csak épp' leírni nem, mert nem volt ideje...
Nem volt ebben sikerélménye, ami fontos lenne ahhoz, hogy most derűvel álljon neki, ne csömörrel!

Betűkártyákat csináltam, azzal gyakoroltunk, diktáltam, és a hátára/tenyerébe rajzoltam a betűket.
A könyvekben, újságokban mutatja a már megtanultakat, mégis bizonytalankodik. A holnaptól tart.
Éjjel legalább tízszer felébresztett, hogy mennyi az idő, mert mikor kelünk már, át szeretné még nézni a szavakat...
Mit tegyek/tehetnék érte?
Gyakorlunk és biztatom.   
...