Mostanság

Sétálunk az utcán / ülünk az autóban / az asztalnál / az ágyon / a kanapén és beszélgetünk, miközben szóba kerül valaki, aki rég nem / aki játszott egy szerepet egy filmben / akiről tudják, hogy családtag / akiről láttunk valahol, valamikor egy képet / olvassuk a könyvét / vettünk tőle valamikor valamit, ...etc. és rögtön azután, hogy felhoztuk az illetőt, A. első, egyben gondolatfélbeszakító kérdése: anya mondd: ő még él?

Játék

aminek szabályai szerint mesélnem kell magamról hét dolgot, hét olyat, amit eddig még nem.

Két kedves bloggertől is megkaptam, Flórától és Martinetől, így aligha mismásolhatom el. Megtenném, ha rajtam múlna, mert kedvem az nincs. Sem játékhoz, sem semmihez igazán. Pedig bizony jó érzés, ha rólam is szeretne valaki, valami újat hallani, enélkül unalmas is lennék, hiszen mostanság többet hallgatok, mint mesélek. Na, de most:
Lassan három hete nyitottam egy online boltot a bigyóimnak (egy), de halódik, akarom mondani rá sem bagózik senki és még nem jöttem rá, hogy lehetne nagy dobra verni a hírét, mert például a fb-on szerteszét harsoghatnám, hogy itt vagyok, nézzétek mit csináltam, de a pimaszság rámenősség nem kenyerem (kettő), így a sikertelenség miatt most magam is, épp mint a boltocska, halódom.
Erről jut eszembe: a teljes megsemmisülésről, a kontroll teljes elvesztéséről van már fogalmam, igaz, eddig életemben nem sokszor, csak egyszer volt benne részem.
Emlékezetes nap lett volna, D. épp bejelentette a szüleinek, hogy megkérte a kezem (három). Arra emlékszem, hogy az örömapa nekiesett a fiának, hogy hogy képzelte ezt, nekik erre nincs pénzük, milyen hülyeség ez, méghogy a mai időkben házasodni?... blablabla... Miután kellően belelovalta magát, az örömanya is rákezdett, de arról már csak ködösek az emlékeim, mik is hangzottak el pontosan. A lényeg az volt, hogy tisztességes német, minimum osztrák lányt szántak volna D.-ek, nem ilyen dologtalan magyart... aztán teátrálisan és sikoltozva feltépte az ötödik emeleti erkélyajtót, hogy akkor ő most kiveti magát.
Itt álltam fel a kanapéról és kérdeztem, hogy D. akkor most jön, vagy marad, mert én megyek és mert a döbbenettől se köpni, sem nyelni nem tudott, csak lefagyva, némán ült és várta az egyébként már bekövetkezett katarzist (nem, nem ugrott), vettem a táskámat, húztam a cipőmet és becsuktam magam után az ajtót.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy az unokanővéremék nappalijában, ketten próbálnak életet lehelni belém, nekem meg dől a könnyem és mindem porcikám remeg...
Kimerültségtől máskor is remegtem, évekkel korábban volt, hogy beugrottam D.-hez az asztalosműhelybe, segíteni. (négy) Piszok nehéz (fizikai) munka volt, de imádtam. Magával ragadott D. végtelen, fa iránti tisztelete és ahogy dolgozott vele. No meg bónuszként, vele is lehettem ugye. Nem egyszer 12-16 órát is dolgoztunk (határidős munka), de megunhatatlan volt, sajnálom is, hogy ma már mással foglalkozik. Az akkor volt főnöke még mindig emlegeti az egyik éjszakába nyúló napunk éjjelén történt gyilkosságot, amiben szerencsétlen személyem volt a vétkes. (öt) Úgy kettő körül, mikor már nem bírtam a kiképzést, ledőltem a főnök asztalára kicsit pihenni. Arra riadtam, hogy az alsó és a felső réteg nadrágom között, valami ugyancsak igyekszik felfelé, amit hirtelen mozdulattal leütöttem, majd undoromban és félelmemben halálra tapostam. A kis póruljárt, szürke kisegér nyomban elpusztult, még a kimeríthetetlen könnyeim és mérhetetlen szomorúságom sem hozhatták vissza. Viszont a sztoritól és az akkor vágot arckifejezésem leírásától, azóta is könnyesre röhögik magukat az akkori tanúk.
Van még állati történetünk, amiben szintúgy főszerepet kaptam és erre sem vagyok büszke. A maga idejében, szerveződött egy legénybúcsú D.-nek. De a szervezők jófiúk, ha isznak nem vezetnek, Ki legyen hát a sofőr? Én. (hat) Hát persze. Így hívtak is, mentem értük, hogy átszállítsam őket A-ból B-be. Körülöttem 4, kissé ittas fickó egyként kiáltott, hogy nézd már, egy cica alszik az úton, menjünkrá, menjünkrá, menjünkrá... nem akartam ráhajtani, sőt ponthogy eszembe ágában sem volt, de valahogy mégis telibe trafáltam. Borzasztó volt, ők megegyre azt harsogták, hogy fúúúúúúúúj! Legszívesebben felképeltem volna valamennyit, de rázott a hideg, meg a rosszullét. (Szegény állaton nem én hajtottam át először, olyannyira, hogy épp csak sejteni lehett, hogy macsek volt valamikor.)
A rosszérzésemet félrerakva, lehet, mégiscsak felkérem a fb-os ismerőseimet, hogy tetszikeljék a boltocskát. Nem fogom, mert amennyire pimasz nem vagyok, legalább annyira félénk. (hét)

A szabályok értelmében felkérem, mert szeretném ha mesélne Ildikót, Noémit (akit ugye nem tudok belinkelni), Riellt (akinek nem vág profiljába, hogy a kedvemért meséljen, de örülnék, ha mégis), Altairt, Chansont, Julcsit, Kovtamát (Júj, remélem nem rúgsz bokán, tudom: Neked még tartozom egy hasonló játék teljesítésével!)... és igazándiból mindenkit, aki itt oldalt belinkelve megtalálható.
Lévén sokat hallgatunk mostanság, hát meséljünk kicsit.
Ha valaki úgy szeretné (gondolok itt Noémire és Riellre) kommentben is megteheti.
Nem megyek külön kommentben hívni senkit, mert csak idetaláltok! Ráadásul, emígyen mismásolhattok, ha szeretnétek.
Ilyen empatikus vagyok ma. (nyolc ?)

Köszönöm Hölgyek a figyelmet és ahogy elnézem türelmet!

Most, hogy mezítláb,

egyébként csizmában, de zokni nélkül rohantam sárgaangyalt játszani, meg a hetek óta tartó nyaralóhely-keresés közben amúgy is fel-, felbukkan az FKK csupasz, ill. pucér, szóval meztelen valójában, eszembe jutott egy 16 évesen átélt libabőrös élmény: Rovinjba érkezvén sátorhelyet kerestünk a kempingben, melynek a hárombetűs részére keveredtünk. A saját reakciómra nyilván már nem emlékszem, csak magára az érzésre -ami kiváltképp leírhatatlan- amikor megláttam pár, a közös mosdóból távozó, igen vidám, de még pucérabb társaságot, himbilimbistől, ill, fenekestől forgatva fel addig kiegyensúlyozott lelkivilágomat.

M. - magyar szótár

-No és megnyerte a fogadást Willy Fog barátunk?
-Persze mert volt két nap előugrása*.





*Úgymint Vorsprung, azaz előny, de a drága úrfi németül gondol, németül beszél.