A vívmányoknak mi köze a gyerekekhez? Az ég egy adta világon semmi és mégis.
A mi önálló életünk szerves része volt a mosógép -elengedhetetlen része.
Anyu akkor érezte először szükségét, mikor az érkezésemmel egyetemben eljött a
nagy mosások ideje.
Ismerjük.
Főként a mosópor és felmenőm precízsége meghozta a vészt: hamar kiderült, a keze nem bírja a strapát, olyannyira nem, hogy szinte húsig hámlott a bőre az igénybevételtől. Vettek egy masinát, de ő még abban a korban nevelkedett mikor az ember által végzett munkát többre, pontosabbra becsülték, mint a gépét.
Így előmosta a ruhákat.
Jól emlékszem rá, ahogy a kád fölé hajolva, jól átmosta valamennyi ruhadarabot, mielőtt a mosógép dobjába rakta volna. Az évek és a további gyötrelmek meghozták valahogy a bizalmat, eljött az idő, hogy nem hajolt többet a beáztatott ruhák fölé... nehezen, de eljött.
Érdekes egyébként, hogy épp ő, aki biztosítékot cserélt a tévében, meg a házban konektort, kapcsolót bütykölt, égőt cserélt, karnist csavarozott és előbb ismerte valamennyi videólejátszó/tv/magnó/miegymás kezelését mint bármelyikünk, szóval épp ő volt az, aki nem bízott a mosógép tényleges hasznában, vagy csak olyan nagyon soká.
Átérzem.
Épp így voltam a mosogatógéppel. Olyannyira, hogy ha rajtam múlik, nem vettünk volna...
Haha! De ennek a történetnek is van előélete.
M. megszületett, jó alvó, jó evő baba volt, az első fél évben ahova tettem ott maradt, ugye, aztán hurcibáltam magamra kötve, vagy mellettem volt a járókában, lazán elintéződtek a házimunkák, ha időt akartam szakítani rá.
De az ember folyton ott felejtette magát a kiságy mellett, mikor aludt-milyen finom babaillat/ jó hallagtni a gondtalan szuszogást, vagy a járóka mellett -hogy milyen tüneményes, hogy mosolyog, milyen ügyes, ahogy megfog valamit/fordul/feláll/és szövegel...
Estére tornyokban a mosogatatlan, de valahogy mindig eltűnt, nem zavart senkit. Telt az idő, összerázódtunk, ahogy kell és közben megszületett a kisebb gézengúz is és vele is minden szépen indult, a majd két évnyi kihagyás a szoptatásban fel sem tűnt, rutinosan ment, ahogy kell.
Danában kilenc hónapig növögetet anyatejen
M., minden probléma nélkül, zavartalanul és a technikának hála, zökkenőmentesen ment az elválasztás is. Gondoltam, ez nem lesz máskép
A.-al sem.
Elbíztam magam és komoly pofont kaptam.
Az első itthon(otthon) töltött naptól nagyokat durmolt éjszakánkét, majd alig egy hónaposan akkorát, hogy csak reggel ébredt fel, vele együtt magam is, de nem örültünk.
A mellem teljesen becsomósodott, kemény volt akár a kő és gyulladt, alig bírtam hozzáérni is (bőgtem mint a csacsi). Az orvos azonnal fogadott és közölte a fekete levest: antibiotikum kell, a szoptatásról meg mondjak le, mert nehéz ezek után visszahozni a tej mennyiségét és egyeltalán, iszonyú fájdalommal járna, ő nem javasolja.
Tényleg nem volt egy leányálom, a következő három nap
maga a pokol borzalmas volt. De jól alakult, tíz hónapos korában válaszottam el végül.
Ja, hogy a mosogatógép beszerzését akartam elmesélni?
Az alatt az ominózus három nap alatt, gyakorlatilag mindent
D. csinált.
Ellátta
M.-t, főzött, mosott és mosogatott, tényleg minden az ő nyakába szakadt, nekem csak
A.-ra kellet figyelnem, bár ez is volt, hogy bőven elég volt.
Ezek után, az első munkával töltött hét egyik estéjén egy mosogatógéppel jött haza, hogy
mindegy mit mondok ez kell, mert kell és nincs vita.
Mit csináltam? Előmosogattam.
Már nem. Csak letörlöm egy papírtörlővel a maszatot, meg a morzsát.
Meg a poharakat nem teszem bele.
A palacsintasütőt sem...
...és itt muszáj megemlítenem
Gy. barátosnőmet, aki, miután kiszámol valamit a számológépén, fog egy darab papírt és megbizonyosodik róla, hogy helyes-e a gép adta végeredmény.
Kéretik nem nevetni, mert ez 'tök komoly'!
