Folyton

listát írok. Nem papírra, csak fejben a teendőkről, beszerzendőkről, a nap lefolyásáról.
A fiúk már elmentek és én átgondolom mit kell tenni. Kedveseket és unalmasakat és talán utáltakat (felmosni nem szeretek - uána jó, de nekiállni!).
Van az úgy, hogy annyi minden van azon a megfoghatatlan listán, hogy úgy érzem összeroppanok alatta és a letaglózott, mázsás súlyú tagjaim egyszerűen nem mozdulnak. Nézek ki a fejemből és igyekszem rábírni magam arra, hogy elinduljak.
Ilyenkor a tűz segít. Amint sikerül elporoszkálnom a kandallóhoz, már jobb. Mire elkezdenek nyögni a fahasábok a tűz emésztő erejétől, már belém is visszaszáll az élet.

Ha valaki búskomorsággal jön, ne adj isten depresszióval, azzal nem állok szóba.

Innen szép nyerni

Szóóóval

az úgy vooolt, hogy kimostam, nem is akárhogy, mert teljes egésszében végig a programot, de az még mindig semmi, mert hatvan fokon. 60!
...és mert mára (ma hajnalra) már kellett és már amúgy is későn került a mosógépbe, meg is kellett száradni annak a munkásnadrágnak, hát jól meg is szárítottam a szárítóban, igaz azt már nem kellett végig kibírnia, a program lejárta előtt 10 perccel kérdezte D., kivettem-é a pénzt a térdzsebből?

Mondták ugyan, hogy az euró bírja a mosást, de azt már én (hülye) mondom, hogy 60 fokon is bírja. Szerencsére, mert nem volt kevés (zöld is volt közte), fájdalmas lett volna, ha nem.

Gyerekként

legborzalmasabbnak a fogfájást képzeltem, ami emberrel történhet. Azt nem tudom mennyi idősen hittem, de ha kiskamaszként is, nem gondolom, hogy naív lettem volna, épp csak szerencsés hiszen erről meséltek, riogatva, védve engem, más nem nagyon volt amitől a közvetlen környezetem szenvedett volna. A szív dolgairól nem beszéltek, talán ezzel is óvni akartak, ki tudja.
Azóta persze láttam, hallottam, pláne éreztem is mi fájhat, a fiúknak mesélek is, de felmenőimmel ellentétben én inkább a szívügyekről mesélek -talán lesznek olyan szerencsések, hogy a testi bajok elkerülik őket...

Prózaibb oka nem is lehett volna a hallgatásomnak, minthogy féltem, féltettem magunkat, magamat. Nem nagyon. Nem vizualizáltam (túl gyakran), hogy a fiúk félárván maradhatnak utánam, de egy álmatlan éjszakán azért felmerült bennem ez is. Brrr.
Hiszek a megelőzésben, talán írtam itt is már, hogy járok szűrővizsgálatokra, ill. igyekszem megtenni itthon is mindent, hogy időben nyakoncsíphessem, ha -
Találtam egy csomót. Egy szokatlant, eddig nem tapasztaltat.
Közel három hetet kellett várni a kapott vizsgálat időpontjáig, ami nagyon sok, ha bizonyosságot akar az ember.

Nem húzom: nincs semmi bajom, ciszta volt. Az álmatlan éjszakákat már sajnálom, meg a feszültséget, meg hogy azonnal ugrottam amire egyébként nem, meg a várakozási idő elején, hogy kiabáltam.





(((Az ember melle a kulcscsontig tart. Ezt fontosnak tartottam megemlíteni. Szintén fontos, hogy kérhettek ultrahangos vizsgálatot, ha bizonytalanok vagytok.)))

A rosszindulatú elváltosások többnyire nem bírnak éles határral, általában nem okoznak fájdalmat, gyökérszerűen elágaznak és az ultrahangos képen látszódnak a plussz vérszükséglethez szükséges extra véredények.
A ciszta fájhat, mert feszít a benne felgyülemlett nedvesség, szintén jellemzője, hogy a ciklus végéig felszívódik. Ha nem, érdemes visszamenni megnézetni. Ha növekedik, pláne. Ha két centi felettinek saccoljátok, akkor is.
Az orvosom ajánlott egy házipraktikát hasonló esetekre: meleg túróborogatást. Nem nevet, olvasson utána a fellelhető szakirodalmoban!

DE minden elváltozással tessék orvoshoz fordulni! Ugye ezt mondani sem kell.
...és tanuljatok a példámból, ahogy a felmenőm mondja: nem kell -mindjárt- besz.rni!


Beszélgessetek velem!

Bárki

bármit mond, a legszebb, legfinom módja a kapcsolattartásnak (persze a személyes találkozás után), mégiscsak a képeslap-küldés.
Javítsatok ki, ha tévednék!
Nem.

Nagyon kedves ismerősöm képeslapjait és horgolt munkáit szeretném Nektek ajánlani.
Valamennyi finom és nézzétek csak: tökéletes...

Ez a kép is Tőle van, ami közvetlen átjáró, Őhozzá. Klikk!

Az egyik -a folyós- varázslatos kép a fentiek közül itt van már velem.
Köszönet érte Kedvesmárta!

hello

Az élet szép

amikor a tenger partján állva nézed a nagy kékséget, miközben a hullámok tarajos habja nyaldossa a bokádat, először és valahányszor, mikor visszatérsz,
amikor már állnak a falak és a hálószoba ajtónyílásán át, először lépsz be a majdani otthonotok ölelő, fenyőillatú falai közé,
amikor először szippantod az édes illatú, meleg, kis szuszogó csomagot, majd a másodszülöttet ugyanígy,
amikor először szorította meg az a fiú a kezedet és tartotta órákig a markában, mint aki soha, de soha nem akarja többé elengedni,
amikor a mama zsebéből a kezedbe került a papírba csomagolt, mégis ragacsos, bordó cukorka az érzéssel, hogy téged szeret a legjobban ( mindannyian így éreztük, mind a hét unoka ), hogy szívből szeretnek itt,
vagy mikor még kislányként (és bizony még most is, csak már nem egyedül, hanem a két kis kóficcal együtt) feküdni órákig a már feldíszített, kivilágított karácsonyfa alatt...

Ezeket ismerem, ezért szeretem.
Ilyen, ha szép.

A fent említettekre nem emlékezhet senki más. Ha mégis, hát nem ugyanúgy és nem biztos, hogy ugyanarra a részletre. Ezeket csak mi mesélhetjük, csak mi könnyezhetjük meg. Velünk együtt, egyszer majd ezek is elvesznek.
Tegyünk róla, hogy minél később vesszenek a szépek!



Menj el a szűrésre Te is!

A videót nézzétek meg. De figyelmeztetlek: biztosan felzaklat.

( http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/10/01/nekem-ennyi-szenvedest-nem-er-meg-az-eletem/ )

A helyzet sz.r,

de nem reménytelen.

Egyelőre az úrfi jól bírja a kiképzést, amit leginkább annak köszönhet, hogy a folytonos nyavajgásom magvai szárbaszöktek - belátta, hogy ha tízig, urambocsá' tizenegyig olvas, másnap még a házmesterné felmósórongyának szerepét is gyatrtán játszaná, ha egyeltalán.
Nyolckor fekvés. Majd hatkor kel, bőségesen bereggelizik (tetemes a mennyiség, amit képes olyan nagyon hajnalban betemetni), majd 6:40-kor startolunk a tíz perccel későbbi találkára, ahonnan S.-apuka viszi a sulihoz. Ha S.-apuka dolgozik.
Ha nem, akkor egy bécsi járattal utaznak fel (S.-el), ezzel késnek 8-10percet, de engedéllyel és amiről addig lemaradtak, azt a pár sort valahányszor sikerült pótolniuk.
Ma reggel viszont a föci számonkérés miatt az eggyel korábbi busszal mentek. Erre, innen a háztól, 6:18-kor legkésőbb (biztonsági ráhagyással) el kellett menni.

Ma (mert először próbáltuk ezt a járatot, korábban ott voltunk és az előző este lenémított telefonom rezgése lepett meg, a motor leállításának pillanatában. Kilenc nem fogadott hívás, S. anyukájától.
A lényeg: a lányzót feltétlen szedjem le a buszról, mert nincs nála telefon, nem lehet elérni és mert ez a busz nem megy közvetlen ahova szeretnénk, át kell szállni, mert a strathelynél ezt mondta a sofőr és még azt is, hogy másik busz nem megy, majd csak a bécsi 40 perc múlva. Már láttam magamat telefonálni vezetés közben (amit még soha nem tettem), miközben M. iskolája felé hajtok a két megszeppent gyerekkel, ill. ahogy a picifiamat utasítom mikor kell elhagynia a házat, hogy legalább ő időben beérjen az iskolába...
A lányzót nem kellett levenni a buszról, lévén magától leszállt és a buszsofőr közlésével egy időben, miszerint mindjárt jön a keresett járat, megérkezett az, amire eredetileg akart volna felszállni.

Szóval a busz jár, épp csak nem a menetrendben megadott helyről startol. (???)


...és van még egy busz, ami a bécsivel egy időben indul, elvileg ugyanúgy minden nap, viszont nem a főúton, hanem a kertek alatt és ilyenformán pontosabban érkezne, no meg, kevés kivétellel csak gyerekek utaznak rajta, na az, az nem jár. Miért? Azt mi is szeretnénk tudni.
A kifüggesztett és az online menetrendben is szerepel, a telefonos érdeklődés és válaszok szerint is létezik, de ténylegesen nem.

Ma D. fut még egy telefonos kört.

Közben

nagy lett. Számmal is kifejezhető: 11.

Köszönöm Hölgyek a támogatást, tetszésnyilvánítás!

Nagyon köszönöm!

Weboldal

A képre kattintva a weboldalra kerültök, ami a kézműves bigyóimat hivatott bemutatni.
A Kontakt-nál megtaláljátok a defineness fb oldalát is, amit egy gombnyomással reklámozhattok, emenyibben segíteni szeretnétek nekem.
A like-ot csak abban az esetben kérem, ha valóban tetszik amit láttok. Kényszer nincs. Természetesen.

Köszönöm!

Üzenet

jött az iskolából, hogy falevél kell (és a pofon, most figyelj:) tök.

Faragni? A. olyan fiú, aki kifejezetten utál barkácsolni. Míg M. képes órákig elmolyolni papírral, ceruzákkal, fadarabokkal, fonalakkal... A. nem, ő leginkább az ollót utálja és az előbb felsoroltakat szintúgy, de idén tököt fog faragni. Jajistenem!

De az, hogy mikor kell(ene) vinni, az már nem került be az üzenőbe, sem az, hogy préselt falevél kell-e, vagy csak csokorba szedve?

Tudom, csak az én gondjaimat szeretnéd magadénak tudni! Hm?

Törpicsek (?)

...és a kép

Mai vicces

Telefonon beszéltünk épp, úgy kemény tíz másodperce, majd D.:

Most le kell tennem, mert jön a fal!

Nem vicceltem,

hogy lássátok, mutatom:

(Múltkor meséltem már róla.)

Nincs cím.

Nem szeretnék magyarázkodni miért csak most írok és ha már most, egyeltalán minek? De írok és csak most. Jobb híján.

Az iskola, vele az oktás, szépen kezd beindulni. M. nagyon lelkes, figyelmes, emlékszik és mesél. A tanárokkal szimpatizál, a szigorúbbakkal is, őróluk is csak áradozik, élvezi, hogy néhányan magázzák, ehhez mérten is viselkedik és végre kezdi elhinni, hogy ugyanannyit ér mint mások, folyton mosolyog és vidám! 
Borzasztóan örülünk, mert abszolút érezhető a fiunkkon, hogy ott van, ahol lennie kell. Végre.
Tudom, korai még, meg nyugtával a napot! De belül, tudjátok ott gyomortájékon? nincs az a buta, feszítő érzés. Ott. Az. Igen. Na az, nincs.

Ez az, ami tartja bennem a a leket, emiatt nem omlottam még össze, ill. a mélypontok után ez ad erőt feltérdelniállni. Nem vizccelek.



Mesélek.

A tanévnek egy autóval vágtunk neki. D. hol itthon maradt, hol mással ment, de olyan is volt egyszer, hogy M.-ért házhoz kellett jönni.

M. egy ismerős kislánnyal együtt utazik fel és jár ugyanabba az osztályba és mert kikerülhetetlen lesz őt a jövőben nem emlegetni, be is mutaom, ő S. (hehehe)

Hétfőn mindkét családban a kissebb gyerkőket az apukák vitték tanévnyitóra, míg mi nők, a nagyokat az új iskolába, északra. Különösebb hacacáré nem volt,a gyerekek a napot az osztályfőnökkel töltötték, az iskolakezdők szüleinek pedig, egy órácskát beszélt az igazgató iskoláról, annak múltjáról, jelenéről, terveiről. Jól is van így, nem hiányzott a ceremónia.
Távozóban még rákérdeztem, hogy a korábban mebeszéltek alapján, akceptálják-e pár perces késést reggelente, hogy ne kelljen a gyerekeknek egy órával korábban kelniük, igen, persze, semmi gond, jól van, akkor már másnap reggel (kedd.02.09.) azzal is érkeznének, ok, rendben.
Az osztályfőnököt is megkerestük ugyanezzel, tudjon róla, ill. legyen szíves értekezni az első órákat tartó tanárokkal, ok-ok.
Reggel a gyerekeket fel a buszra (autóval oda), S.-apuka az iskolánál várta őket mikor érnek be, beérnek-e?
Noha előző nap jártunk fenn a buszpályaudvaron, a gyerekek ellenkező irányba indultak lóhalálában (hogy keveset késsenek), de szerencsére M. rájött a hibára (mondtam neki, hogy a jobb oldali járdán mennek majd lefelé, de ők az úttest bal oldalán futottak), egy idősebb nőt megkérdezett merre?, az útbaigazítás után nyargaltak le az iskolába, orbitális késéssel, de nem szidta őket senki... Rövid telefonbeszélgetés után akkor reggel, csak annyit tudtam meg, hogy piszkosul elkéstek, azt már csak a hazaérkező M. mesélte, hogy hogy futottak el, majd vissza...

Telefonáltam, hogy megtudjam gyakran előfordul-e a késés, mégis mivel számolhat az ember. (Mert pár percet azért késett a busz is)
A járat helyi központját hívtam, azt mondták ez bécsi illetőségű busz, az ottani számmal próbálkozzak. A megadott számon azt mondták, nem tudják garantálni a menetrendben leírtakat. Akkor, gondoltam megkérdem mi a helyzet egy másik busszal, ami ugyan más vonalon jár, de a két város között ,ugyanazon társaság neve alatt, mire megkért a nő, hogy a helyi központot hívjam. Így alig 5 perccel az előző beszélgetésünk után, újra hívtam a kiindulási pontot, de balszerencsémre (?) felismerte a nő a hangom és elkezdett velem ordítani, hogy  most adta meg a számot, miért nem értem már meg, hogy a már lediktált telefonszámon tudnak nekem infot adni ----------  D. másnap hívta ugyanezt a számot. Őt, tájékoztatták. (Az a busz ideális, szuper, meg van mentve a haza!)

A következő napokban S. apukája vitte fel őket, majd szerdára tettük a napot, amikor egyedül jönnek majd haza, egy kedves barátnőm kísérte ki őket a pályaudvarra, hogy a szájukba rágja pontosan honnan, melyik...
A kinézett busz nem érkezett meg, mert csak pénteken jár, egy tíz perccel korábbit meg elengedtek, nem merte őket arra feltenni, mert mi előzőleg nem azt beszéltük meg.
Autóba vágtam magam és hazahoztam a gyerekeket.
Másnap elmaradt az utolsó óra, hát ismét elmentem értük, de az addig a napig felgyülemlett feszültség valahol az út elején nyakon ragadott és frankón képencsapdosott és mert nem akarlak benneteket ezzel terhelni - hát nem írom, hogy végighánytam az utat, de legalább az árokpartot az út mentén -  , csak annyit mesélek, hogy a szerevzetem hevesen tiltakozni kezdett az idegesség és a már több napja tartó nem alvás miatt. A gyerekeért annak ellenére is időben érkeztem, hogy a gyorsakájlda mellékhelyiségében tetemes időbe telt kimosakodnom magam.---------------

Pénteken hiba nélkül vették az akadályt a gyerekek és felecsillani látszott a remény: a busztársaság sem reménytlen eset: a hazatartó buszhoz toronyórát lehetett volna igazítani - ennek folyománnyaként a hétvége szépen, békésen telt, bizakodással telve néztem a hétfő elé és sok-sok nap után, végre átaludtam az éjszakákat. Vasárnap még a szűrke villámhaver is hazatért (hat hét után és igaz nem teljes az öröm, de az autó jár, akárhogy is, de jár), így minden feltétel adott volt a lelki békénkhez.

Hétfőn, S. a busz indulási pontjánál az anyukájával, mi pár faluval arrébb vártuk a járművet, közben telefonos kapcsolatot tartva, de nem jött (ez az, amiről D. kért és kapott tájékoztatást), csak 13 (tizenhárom!) perccel később, 7:18-kor. (7:05-kor kellene a M.-nek felszállnia., 7:40 előtt pedig leszállnia a buszról és akkor késne 8 percet ahhoz, amit még ig.engedéllyel elnéznének neki/nekünk)
Kegyetlenül elkéstek. Őket nem, de engem ledorongoltak, hogy többet nem késhetnek a gyerekek. Az én hibám, a francnak telefonáltam, de különben honnan tudtam volna meg, hogy legalább beértek-é? (Nem telefonálhatnak a gyerekek szünetben sem, csak ig. engedéllyel.)

A hét többi napján már ismét S. apukájával mentek és mennek (Ő arra és akkor utazik munkába - de nem mindig, ugye.)

Ma este szülői. Mivel a busztársaságoknál garanciát nem vállalnak a menetrendekre (késik? jár egyeltalán? ...és mijafranccért nem adnak ki pontos infókat, titkos tán a valós menetrend?), erről is beszélni kell. 
Holnap már okosabbak leszünk.



A.-ról is mesélek. Csak: majd.

Mutatom

az úrfi órarendjét és a magyar tankönyvének kezdőlapjait:

Leírhatatlan milyen érzés az, hogy magyart fog tanulni. Ill. magyarul is a többi tantárgyat.
L-e-í-r-h-a-t-a-t-l-a-n!

Életemben

nem vártam így hétvégét mint most.
...és még csak szerda?


ááááááááááááááááááááááááá

Az egész

kezd átcsapni valami hatodrangú komédiából egy másodosztályú tragédiába.
A múltkori, éjszakai világjárás balabbul el sem sülhetett volna - a kiadott tízezerekkel (magyar petákban)  tartozhattunk az ördögnek (talán az alaktrészen sikerül MAJD túladni), nem pászolt, időközben nem is sikerült másikat beszerezni, de a keresés közben kiderült, hogy a láncosnak hitt motor (a kék, úgyismint jelenlegi egyetlen autónk ketyegője), bordásszíjas, de mert ilyen, több ezer kilométerrel ezelőtt ki kellett volna cserélni...
Mára megrendeltetett a bordás, D. hajnalban kelt, hogy időben leérjen és be lehessen szerelni, de nem jött meg (már az alakatrész). Ugye elnézitek nekem, ha most már szidom a bárányfelhős eget is, D. még inkább, lévén ő ott áll a szerelő mellett, amikor épp nem a közeli városban rohángálnak beszerzést mímelve.

Most jött infó: megmentve a haza: kaptak.
Örülünk-e? Nem, mert még mindig csak egy autónk van.

Hogy én semminek nek tudok örülni! Tudom.

Tegnap már bőgtem is. A kétségbeesésem határtalan.

Most jön a toporzékolós rész.

Aszongya: "ELKAPLAK TE ÁLLAT"

Neves nap, vagy sem, ő dolgozott és nem mellesleg este beszerzett egy életmentő alkatrészt a szűrke villámhaver számára, míg mi itthon a délutánt, az előző posztban említett torta elkészítésével töltöttük. (Számomra érthetetlen, hogy az eddig nyilatkozott olvasók száz százaléka nem ismeri - hogy lehet nem ismerni a Zalakockát? Gyerekkorom egyik meghatározó édessége - csak mesélem.)
Persze ez így olyan laza, leírva, miközben agyonizgultam magam, még egy pofakönyves csoportból is verbúváltam magam köré szurkolókat, akik nélkül el sem készült volna...

Este megérkezett, kicsit korábban mint ígérte, de később, mint gondoltam. Fújt, gratuláltunk, én meg beleindultam az éjszakába a beszerzett alkatrésszel a hónom alatt* (az ülés előtt egy festékes vödörben) és ledöngettem az autószerelőhöz, hogy ott átemeljem a már békésen hortyogó házigazda kerítésén a dög nehéz, ejteni nem tanácsos és ha lehet állva maradjon alkatrészt.

Ma reggel olyan infó jött, hogy a cikkszám nem stimmel, így emberünk beszerelni nem mer...

Az út egyébiránt nem volt haszontalan, ha figyelembe veszem a sok vad csodálásának lehetőségét (számtalan brekusz és macs, hét róka, nyolc és többségében az árokparton békésen legelésző őz és egy gigantikus szarvashátsó a mérleg -és csak ez utóbbi okozott riadalmat), ill az egyik magánház kerítésének sarkára kifüggesztett, fehér festékkel mázolt tábla szövege, aminek teljes egésze a címben olvasható. Ennek a hátterére kíváncsi lennék.




* Ma hajnalban kellett kelnie, a szokásosnál is korábban, ezért volt az enyém a feladat: éjszaka levinni amit kell az autószerelőhöz, hogy jövő hétfőig meglegyen annak a lehetősége, hogy két autóval két felé menjünk - míly naív az ember! Ah!

???

A férj születésnapjának okán tortát sütök (elment a szép eszem, tudom). Zalakocka (árulkodó volna?) torta lesz, vagy nem, majd kiderül. Ha gondolnátok közben rám, tán megtáltosodhatnék - hálás lennék érte!
Nem tudom miért vállalok (találok ki) ilyeneket, de valamivel köszönteni kell az ünnepeltet, az úrfiak meg várják a tortát, hát így.

Kicsi, de tüzes

Reggel az ember felkel, belesétál a konyhán át a még gyenge de létező fénnyalábokba (no, mostanában ilyen nem sok volt) és feltűnik az asztalon egy fenomén (hogy maradhatott az ott?), a tegnap esti vacsoránál elfogyasztott, a kertben termett csípős(hajaj)paprika magja. Felcsippentettem, tovacsoszogtam és a mosogatóba nagy bölcsen beleejtettem, majd el is felejtettem volna, ha a szemem viszketni el nem kezdett volna...

A koránkelésben az a jó...

beszélgessünk!

Királyságomat...

Kettő is van. Mert ismerem magamat.
Tökéletesen ül az ujjamon. Nem szorít, nem is csúszik le, így nem is tudok enélkül dolgozni.
Szóval kettő van belőle, de mikor kellene, egyet sem találok és ha mégis, a lehető leglehetetlenebb helyen.
Szóval királyságomat a gyűszűmért, vagy egy olyan gyűszűért!
... és ha már így, nem hoznál, kérlek, egy csomag tarhonyát is? Köszönöm.

...és most,

hogy így két hét után lassan felocsudok a kábulatból (akkor esett térdre a szürke villámhaver, végülis várható volt -a két hét kényszerállás után már alig ment, ha meg végre valahára felgyorsult, hát alig akart megállni, de enyém volt, az én legeslegelső autóm, drága négykerekű szerelmem, de aztán) jött a következő: lehet hogy holnap már egy autónk sem lesz (már a lehetőség is, az elmélet is úgy képentalált, hogy csak csillámokkal, csőrikékkel teleszórt széltörcsért látok magam körül, merhogy lehet holnap megveszik a kéket).

Istenem, hát mi lesz most?

Nagyon

rövid idő alatt négy ilyenhez volt szerencsénk.
Nem kint, bent.

Számos

Alig több mint 5 hete, hogy végetért a tanév. (1 nagy bejelentéssel, de 1-2 nap és talán azt is elmesélem, ha minden igaz.)
1 napon belül elutaztunk hatan (6) 2 autóval, egy alig 5 órányira fekvő kedves, tengerparti városkába, hogy 2 hetet töltsünk ott.
Mi D.-vel már 13 éve nem jártunk ott, míg anyu közel 20 éve.
A. az ott töltött 14 nap 10.napján (ha jól számolom) betöltötte a 8. életévét, de 1 gyertyát fújt el, számosat.
Ennek is már 3 hete, de anyuék fiatalos lendülettel egy újabb utat foglaltak, tegnap (1napja) 1 hétre, amire 3 nap múlva utaznak ketten (2), nem pont ugyanoda ahonnan 18 napja jöttünk haza, hanem 20km-rel délebbre. Abba a városba, ahol gyerekként már 2x töltöttem 1-1 hónapot és 4 hete is jártunk és 1 teljes napot töltöttünk.

Anyumék alig 1 hónap alatt, másodszor (2) mennek nyaralni!
Nagyon ász! (10)


No, eldugulok végre.

Valemilyik este,

a sokadik -megvétózott mozi után, egy MacGyver rész mellett döntöttünk, mert az, svájcibicskás, izgalmas, érdekes valójában derengett előttünk. Esküszöm, még örültünk is mikor megtaláltuk: a párna és takaróigazgatáshoz még meg is állítottuk a levetítést, nehogy egy pillanatáról is lemaradjunk.

Hülyék.

Majdnem belepusztultunk.

Jajhát

Az úrfiak búcsúképeslapot fogalmaztak a tanárnőiknek.
M.-nek majdhogynem remegett a keze izgalmában.
Vajon biztattam-é, mikor azt mondtam ne izguljon, csak az örökkévalóságnak írja?
Erre leírta a "danke"-t "ck"-val.

ELEFÁNT!

Feledékenyek. Felmennek az emeletre és utánuk szólok, hogy hozzák le a szennyest / huzatolják le az ágyneműt / hozzák le az aláírnivalót / dobják le azt, amit nem kellett volna fevinniük... (((a minap pl. az iskolai ottalvás után, A.-nak szóltam, hogy dobja le az orrmányos kabaláját, amit ott kispárnaként használt...))), míg felérnek elfelejtik, újra fel kell szólnom, hogy tegyék, amit kértem.

Akkor is felszólok, ha szivárványt látok, vagy jégeső esik, vagy épp akkor hull az első hó és ők szaladnak az ablakhoz.



Tegnap reggel felbaktattak: Aaa.! Az elefánt (-ot dobd le)!
A. (közben hallottam, hogy rohant az ablakhoz) : Hol?

Felvételt nyert

Ami annyit tesz, hogy szeptembertől gimnazista a nagyfiú.
Ugyanolyan hallgatagon vette tudomásul, mint mostanában minden egyebet, de vigyorog, a hír érkezte óta szakadatlan...

Még két hét a suli

A múlt héten M. visszkapta a német dolgozatát, a matekot meg megírta és még aznap kijavítva haza is hozta, így már nincs min idekeskedem.

Szóval még két hét: ma a kicsik és velük A. teniszeznek, M.-ék az évközben felgyűlt papír alapanyagú hulladékot mindenfélét rendszerezik és készítik elő a hazaszállítmányozásra jajnekem. Holnap délelőtt a nagyok gyakorlati kreszvizsgát tesznek, amihez le kell vinnem a bicajt, majd a dolog végeztével vissza orbitálisjaj, a kicsik közben szortíroznak, aztán kettőkör két helyen leszünk egy időben (bőrgyógyász, meg kékvillám-műszaki), az osztódás után a tengernyi málhával felszerelkezve visszaszállítmányozom őket az iskolába, ottalvás okán ott is maradnak, a rég várt Lesenacht (olvasó-éjszaka bármilyen furán is hangzik ez magyarul) kerül megrendezésre, igen, már előre örül a pici szívem milyen nyúzottan, piszkosan de élményekkel telve kapom őket vissza (bár ott tartanánk már), aztán csütörtökön itthon lesznek, mert állami ünep: Fronleichnam (Úrnapja), pénteken szintén itthon, mert Fenstertag (köztes nap), aztán hétfőn is itthon lesznek, mert nemtudom, valami iskolai izé, aztán kedden elkezdik batyuzni hazafele az égetni való, vagy még a papíros kukába beleférő értékes kincseket, amiért heves összetűzésekbe kerülök majd drága elsőszülöttemmel, míg az ifjabb a sajátjaira örömmel csapja majd a kuka fedelét, szóval kedd: amin 11:35-kor kilökik őket az iskolakapun, majd szerdán szintúgy, csütörtökön nem, mert akkor már 10:40-kor, hogy pénteken, díszbe öltözve (M. végérvényesen) elköszönhessenek a VS (Volksschule, azaz népiskola) falaitól és fejest ugorhassanak a nyár örömeibe.

Úgy legyen. Csak ott tartanánk má'!

Milyen könnyű

leírnunk, mondanunk: megszületünk és meghalunk.
A kettő között ünnepeljük az elsőt és nem hisszük, hogy megélhetjük a másodikat. Még akkor sem, mikor közben, mások elmennek. Nem, nem hisszük igazán. Hiszen ott az a különös érzés: ha.
Ha újra belépnék azon a kapun és végigsétálnék a járdán, el a rózsabokrok mellett, majd fel, azon a négy lépcsőfokon -hiszen most is ott az az üveges, kétszárnyú bejáratiajtó- lenyomnám a kilincset és egészen kicsit, de megnyikordulna az ajtópánt, hatalmas az előszoba: ünnepeken három asztalt toltak ott egybe, hogy a vakítóan fehér abroszok körül helyet kapjon a hat lányunoka is..., bal kéz felől ott találnám a konyha ajtaját -üveges az is-, láthatnám a ráfeszített csipkeföggönyön át nagyapát, ahogy az asztalnál erőspaprikát tör a levesébe, feje fölött a szegre akasztott zsebórát és ha kihúznám az asztalfiókott ott találnám az olvasószemüveg mellett a pakli magyarkártyát; vagy nagyanyát, ahogy a körülöttünk szorgoskodik, ill., ahogy már később tette, csendben üldögél a háttámla nélküli széken, a mosogatónál.
Nem, nem mennék, a házat már mások lakják. A rózsabokrok még illatoznak - időnként megnézem, de nem jó már látni.
Néha mennék, mert mintha még várnának.


A héten elkelt még egy ház. Öröm és bánat.

M. -kerékpár- vezetői engedélye, 1 levonás

Múlt hét szerdán, sikeres (elméleti) kreszvizsgát tett. (Ma kapta meg a visszaigazolást.)
Két hét múlva gyakorlat: két rendőr felügyelete alatt, teljes menetfelszerelésben, és az általam szállított kétkerekűvel (és hogy a jármű befér-e az autóba...? Ehh, folyton csak a gond, meg a bánat! Hö-hö.).

Mik vannak!

Úgy másfél éve D. az egyik kuncsaftjától, másfél tucatnyi könyvvel jött haza (Tieger Team, Die drei ??? Kids...  -magyarul nem ismerem őket, nem tudom Nektek belinkelni), hogy majd, miután a fiúk kiolvasták beugrik velük, de ráér.
Tegnap járt arra. A könyvek nekik már nem kellenek, a kissrácaik ugyanazt már nem olvassák újra, ajándékozzuk tovább, meg vannak újak amik feleslegesek, mikor D. legközelebb megy, elhozhatja.

Nagyon csípem ezeket a megmozdulásokat.

Nagyon nem egy anyagból gyúrtak minket ezzel a társasággal. Jómagam hiába olvatam valamit, nehezen válok meg tőle. 
Még azt a kötetet is őrizgetem, amit alig két és fél év alatt sikerült csak legyűrnöm. Majd belepusztultam, de végül csak legyőztem!

Fb-ról hoztam

Világgá

Egyeltalán, honnan szedte? Vajon érti-e, ismeri-e a szavak súlyát? Engem szíven ütött.

A tanárnő úgy fogalmazott, hogy csalt. Dehogy csalt, csak az iskolai munkájában (kiegészítendő szöveg) a közös javítás során, a hibás kifejezéseket nem áthúzta, ahogy a tanárnő kérte, hanem ki akarta radírozni és a helyeseket beírni.
Nem szép, ha nem ezt kérik tőle, helytelen. De nehéz ám a precíz bátyus nyomdokain járni -nehezen viseli ha valamit hibázik, hát igyekszik helyrehozni. Tegnap épp ilyen szerencsétlenül. Szégyellte magát és mérges is volt, hogy hibázott, meg szomorú is, mert a tanárnő "haragudott rá, biztos ma is fog". Ezért még ma reggel is kiállt a tegnapi véleménye mellett, hogy ő biza "nem megy iskolába, sem ma, sem holnap, sem semmikor, mert rá haragudnak ott, hát nem is megy..."
Aztán belódult táskástól, hogy "ha küldöm, hát megy, de nem az iskolába, hanem világgá."
Az úton, alig pár lépésre a háztól meg a melle előtt dacosan karbafonta a kezét, lecövekelt, hogy egy tapodtat sem. Fogtam a kulcsot, cípőt húztam, beültettem az úrfiakat az autóba és magam vittem őket a suliba.
Duzzogva lépkedett, de nem húztam, nem fogtam a kezét se, csak a borzas fürtöket simítottam párszor végig, az autótól az iskoláig...
A tanárnő védekezett, de tisztáztam, nem számonkérek, csak azt, hadd csinálja meg ugyanazt, itthon, újra. "Jah -aszongya-, persze, azt lehet, tudja is, hogy mi megtesszük ezt mindig, semmi akadálya... de a csalást nem méltányolja, nem engedheti." Mondtam - én sem, azt is, a fiamat mi vezérelte.

Távozván, a duzzogóm még a gardróbban ült. Mondtam, tegye amit kérnek tőle és hogy ne aggódjon, a tanárnő szereti őt.
Derűs képpel köszönt el.



Ezzel a világgával rendesen kirúgta alólam a sámlit. Basszusbasszus.

A javított változatról

Hóhérhiány

Közel három hete már, hogy a hím ficánkák (Endlers guppik) mellé, nőstényeket hoztam az úrfiak kedvéért. Mondjuk, hogy csak az ővékért.
Az egyikük, mint azóta kiderült többük is, már ÚGY érkezett.
Ha hamarosan nem lép valaki (én nem, D. lesz az), az akvárium helyett hamarosan halászlétulajdonosok leszünk, annyi lesz benne a hal.

Ahogy elnézem, úgy három tucat gyerekhal zsibong a vízfelszín közelében.
Nem, a kisállatkereskedésbe nem veszik vissza. Ingyért sem.

Vállalhatatlan

Tulajdonképpen nem egy rossz ajánlat a mappa, ami magába foglal csoportképet, valagnyi levonóst és kissebb-nagyobb méretű profilképet, 14petákért. ( Ugyanaz a kép valamennyi. )
De ha nem csak a csoportkép, de még az arckép is sz.r!

A gyerekek már a tavalyin is, mint akit hátbavágtak péklapáttal: kócos, púpos, kényszeredetten vigyorog, a szeméből csak résnyi látszik, vagy a másik, aki ugyanúgy púpos és csak azért nem kócos, mert alig centis a haja, de azért frankón belepislant.
Akkor is pénteken kaptam kézhez, hisztiztem rajta két napot, majd az apjuk odaadta a képek árát a gyerekenek, fizessék ki, én meg eldugtam a mappákat az ágyneműhuzatok alá - ne is lássam és anyu is hiába könyörgött a képekért, nem adtam...

...ezek után ma is a hidegzuhany: péklapát-effektus, épp, hogy nem bőgtem, de az úrfi látván a rosszul álcázott keserűséget, könnyben úszó szemekkel kérdezte, hogy de ugye anya, azért tetszik?

Elküldtem őket mosakodni, inget húzni. Majd autóba és azzal a városba be.


Megvártam, míg kiürült a fotószalon (merilyenrendesvagyok) most mi legyen kérdésre persze kicsit bevágta a durcit emberem (szomszéd egyébként, de a telsz. és cím elkéréséig nem tudta), felajánlotta, hogy nem kell kifizetnem, ha nem akarom (nem akartam), én meg, hogy: nem szeretnék neki kárt okozni, eleve megsérteni sem szerettem volna, de ezeket a képeket nem kérem, készítene-e másikat?

Lőtt vagy tucatnyit kicsiről, nagyról, választhattam, ki is fizettem (már az eredeti összeget, amit amúgy is fizettem volna), kezet nyújtottam és ő megköszönte.



A nagyfiam cserélt levonós kisképet az osztálytársakkal, emlékbe.
Vajon a többi szülő hova dugja őket?



Mérges vagyok, mert egyébként remek képeket készít, tényleg, az igazolványképeink is, eddig akármelyikünkről kellet, valamennyi kiváló, öröm ránézni, tényleg-tényleg, de a csoportképet miért kell odakint, vakító napsütésben, hófehér iskolafal mellett készíteni úgy, hogy a fotós háta mögött a nap -az összes gyerek, tanár hunyorog, mintha nem is európai, de keleti gyerekek vigyorognának a képen, felhúzott orral, vicsorogva -szegények.
Ufff

Syerdän

no még egyszer, magyar billentyűzettel: szerdán

hozott haza egy meghívót, ami a kisfiú szombati, születésnapi ünnepségére szól. Persze megintcsak rövidnek érzem a felkészülési időt, noha tölt itt időt, hajaj!*, de mégis csak annyit tudok róla, hogy szereti a focit, műveli is, meg a traktorok, egyéb munkagépek lelkes rajongója és pont. Noha, nyilván szélesebb lehet egy hétfőn kilenc éves kiskrapek érdeklődési köre, a fiam (A.) vakarván a kobakját, ráncolván a homlokát sem tudta a sort mással kiegészíteni.

Sütök ostorost, meg ha ma kapok, valamilyen szép, focis könyvet.






*Volt, hogy megkérdezték a meggondolatlan fiókáim: mondd, nem akarsz még hazamaenni?  
( jobb híján pironkodik, úrfiakat letol )

Anyáknapi

verset tanulnak együtt, odafent, kevésbé titokban mint szeretnék.
Ez a házijuk, ugyanis. Péntekre. 
M.-é négy versszakos, A.-éról pedig még ennyit sem tudok.

Nem, nem késtek el vele, itt ezen a vasárnapon lesz.

85

Remek írás,

olvassátok!

Megint telefon

mert jött a késztetés, a vágy, hogy valakivel beszélgethessek most kicsit. Nem most, már egy órája bökdös az inger. Most nem sorolom a neveket -nem mintha itt valaha is írtam volna akár keresztneveket is.
Nem arról van szó, hogy nem érem el őket, mert meg sem próbáltam, de jó volna most valakivel egy jót, hosszan beszélgetni. Biztos ez a buta borult időjárás borított meg engem is, képtelen vagyok értelmes dolgot tenni, csak ténfergek a házban és nem jutok semmire.
A betyár mindenit, de sz.r kedvem van ma.

Víg rege

Kilenc (!) nap alatt egész kizökkentünk a reggeli rutinból. Már eleve alig bírtam kitápászkodni az ágyból, noha a fiúk szünideje alatt is, egy (talán két) nap kivételével ugyanakkor keltem, mint a sulinapokon (kiélveztem a csendes reggeleket). Szóval a mai ébresztő gyilkos volt testre, lélekre, nem csak az enyémre, az úrfiakéra is.
Kisseb összezördülések (nem kiabálás, összezördülés) és jajgatások közepette, de csak elkészültek, elhagyták a házat, jómagam fellélegeztem és leültem ide ni, a géphez, hogy megírjak és elküldjek egy megrendelést...
Majd hallom, a madárcsicsergés trilláiból kiválva, az ifjak viháncolásban megnyilvánuló virágos jókedvét, mert bizony vissza hazatértek a drágák: a szomszédasszony szíve esett meg a már vagy negyed órája a buszra hiába váró gyermekeimen és küldte őket azzal haza, hogy majd holnap!
Majd holnap!

...hát így.

Vajon mennyire vagyok hiteles

mikor felkiabálok az úrfiaknak az emeletre, hogy ne kiabáljanak már folyton?

A kérdés ezúttal kevésbé lenne költői, mint kuka, de úgysem beszélgettek velem, hát marad a kettő, egyben.




Holnap reggelig már biztosan nem járok erre:
Boldog húsvétot kívánok minden Erretévedőnek!

Nagy levegőt

vettem, és elmentem a bevásárlócetlimmel, bevásárolni húsvétra.
Na mit felejtettem el venni?

Igen.
Sonkát.
Hülye.

Autómizéria

A két villámhaver, csórikám, folyamatosan böki D. szemét. Egyik, a szűrke szegény olyan öreg mint a postaút, másik, a kék, meg kevésbé öreg, mint partikalfilteres, és a szeptemberben bekövetkező életmódváltásunk miatt, ami M. távolra utaztatása -tanulás céljából, magával vonja a reggeli rövid szakaszokat a buszmegállóig, ami a fentebb említett nemíromlemégegyszer -hülyefilter gyors gyilkosa lenne. Így még mindig autót keresünk, úgyismint megoldást és lehetőleg minél kissebb költséggel. Hö.
Ugye dízel, viszonylag új dízel pláne nem lehet, a fent megnevezett hülyefilter miatt, ami nélkül manapság nem jön ki gyártósorról négykerekű. Négykerekű dízelmeghajtásos.
Szóval dízel kilőve. A kék villámhaver meg elkezdett hámlani (két apró pitty-putty), úgymond, emiatt D. fejébe vette, hogy rohad, ettől utálja a márkát is. (A villám nem feltétlen a sebességünkre, hanem a márkára utal -opel, igen.)
Valahol itt tartottunk döntésügyileg úgy két hete: tudtuk mit nem akarunk. Ill. D. tudta, miattam jöhetne a körbenvillámos.
Aztán elkezdett márkahonlapokat böngészni. A volvónál még csak nevettem bár örülnék, majd a ladánál (az eredeti, ciril betűs honlap böngészésénél) álltam fel és mondtam, majd szóljon, ha döntött.
Az utat nem ismerem, de eljutott a daciáig. DACIA!
Gondoltam kisseb sérülésekkel úszom meg, ha közreműködöm.
Jó, hát tudom, ha nincs keret, miből válogathatsz?
De, dacia?
...és mindjárt kettő? Mert egy neki, egy nekem, annyiért a kettő, amennyiért az egy villám hozható el, és vadiúj és hét üléses...
Tegnap elmentünk megnézni. Beleültünk, nyitogattuk, ki nem próbáltuk, mert bönzines nincs kipróbálásra, csak dízel. De ha megrendeled, három hónap múlva megjön és akkor úgyis meglátod milyen...
Szóval bele is ültünk.





De találtunk bömbölőt kétezerér. Meg omegát. Meg óóódit.

Hétfőn

múlt egy hete, hogy domain-tulajdonod lettem. Az oldal még nem látogatható, még bütykölöm.
Közben kertezés is folyik, meg elkapott valami folytogató tennivágyás, hirtelen rengeteg ötletem támadt (homlokon csókolt...), rajzoltam sokat, így lett pár szép mintám, ami csak megvalósításra vár, de -miért ne épp most, noha ilyenem még soha nem volt- begyulladt a körömsáncom (ha nem tévedek erre a névre hallgat) és persze, hogy a jobb kezem, középső ujján*. Így nem tudok gyűszűt húzni rá.
A minta pihen.

Az milyen már, mikor az ember saját ujja mutat be?




*megszaladt az olló kicsit.

Szóval

az embert érik meglepetések. Minap, az egyik élelmiszerboltban (úrfiak eközben edzésen).
Velem egykorú, ismerős anyuka pakolt a kislányával a kocsiból a szalagra, gondosan megtervezve mit, mi mellé, amit nem tett fel, elmagyarázva miért nem. Elfoglaltak voltak. Végezvén, mondhatni szabadulván, a csupabáj izgőmozgó kislány ahogy rámnézett, viszonozta a köszönésem, majd az anyja karját kezdte rángatni azzal, hogy itt van A. anyukája. Meglepetést írtam? Döbbenet: anyuka lepisszegi a lyányt és meredten néz előre...
Ahogy igyekeztem az autóhoz, a kislány akkor is tekergett, de mosolygott mikor rákacsintottam és integetett, mikor én is és még azt is láttam, hogy ismét az anyjához fordult, hogy mondjon valamit...

Vajon mit ártottam?
Költői, de elleszek vele egy darabig.

Nem tréfa

Beteg a gyerekorvosunk. Nagyon beteg. Már február óta nem rendel, de mert nem kellett mennünk hozzá (nem tudom, talán tavaly a nyaralás előtt jártunk nála, akkor is csak lázcsillapítót írattam fel vele), a hír nem ért el, csak most.
Csuriban az ujjam, bár azt mondják nem rendel többet.
Az úrfiak nagyon szeretik.

A. tudta, hogy beteg, mondta valamelyik kissrác az iskolában. ...és miért nem mesélte itthon?, mert a betegek meggyógyulnak...

A mai

ember egyik legnagyobb szolgálatot végző hétköznapi eszköze a telefon. (Személyes vélemény, nem szeretnék ebbe jobban belemenni. Talán mégis, egy kicsit:)
Van cáfolatom: ha az elérni kívánt valamilyen okból (a tetőn dolgozik / nem hallja / nem ügyelt rá és lemerült / ebédszünetet tart / látja a számot és nem kíváncsi a hívó fél mondandójára - ignorál) nem veszi fel. Ez esetben átok. Írtam volna már? Nyilván gyakran jön szembe a probléma.

Töbnyire zuhanyzom. De van az a nap, ami után jólesik egy meleg, habos fürdő. Ha viszont egy félelmetesen vicsorgó, nem mellesleg kemény és a találat helyét nézve nehéz, szájában mozdonyvezetőt szorító legodino esik az ember szemére, megbánja, hogy nem maradt inkább a kevésbé életveszélyes zuhanyzás mellett.

A reggeli taposós móka sem volt kutya, de ezt a párosítást ismeritek: mütyűr lego vs. talp.
Az úrfiaknak nem kellett percekig könyörögni, hogy keljenek már fel...


No, most írtam.

Szerintem nem fogunk vitatkozni

azon állításomon, miszerint a hobbytevékenységek közül az egyik legundorítóbb, a tojáskifújás.





Aki önszántából vállakozik rá mazochista. Vagy tudja hogy kell.

A legnagyobb esemény,

vagy legalábbis, ami nagy port kavart mostanában, a tegnapelőtt nagy sikerrel begyűjtött, idei első kullancska okozta riadalom volt, amit pániktól vezérelve, puszta körömmel oldottam meg.
Komolyabb pánikhangulatba csak M. fiam került, mikor elmeséltem, már megkönnyebülve, ezért nevetve az esetet és hozzá is tettem volna, hogy ugyan nézze át az intimebb részeit, nehogy... de faképnél hagyott.
Megnyúlt az arca és mindent félresöpörve berongyolt a fürdőbe, hogy egy jó öt perccel később, lucskosra izzadt pólójában, de diadalittasan kérjen meg, hogy bár nem lelt semmit, a hátát és a füle mögötti hajlatokat legyek kedves megtekinteni.

Anyjafia.

A.

- . . . a táskádat, mikor végeztél, tedd majd el az asztal mellől!
- Te is meg tudod csinálni!
- Valóban, de téged kértelek.
- Ó. Bocsánat.   - és megy és elteszi a helyére.

Az állam pedig, a padlót súrolja.

Mostanság

Sétálunk az utcán / ülünk az autóban / az asztalnál / az ágyon / a kanapén és beszélgetünk, miközben szóba kerül valaki, aki rég nem / aki játszott egy szerepet egy filmben / akiről tudják, hogy családtag / akiről láttunk valahol, valamikor egy képet / olvassuk a könyvét / vettünk tőle valamikor valamit, ...etc. és rögtön azután, hogy felhoztuk az illetőt, A. első, egyben gondolatfélbeszakító kérdése: anya mondd: ő még él?

Játék

aminek szabályai szerint mesélnem kell magamról hét dolgot, hét olyat, amit eddig még nem.

Két kedves bloggertől is megkaptam, Flórától és Martinetől, így aligha mismásolhatom el. Megtenném, ha rajtam múlna, mert kedvem az nincs. Sem játékhoz, sem semmihez igazán. Pedig bizony jó érzés, ha rólam is szeretne valaki, valami újat hallani, enélkül unalmas is lennék, hiszen mostanság többet hallgatok, mint mesélek. Na, de most:
Lassan három hete nyitottam egy online boltot a bigyóimnak (egy), de halódik, akarom mondani rá sem bagózik senki és még nem jöttem rá, hogy lehetne nagy dobra verni a hírét, mert például a fb-on szerteszét harsoghatnám, hogy itt vagyok, nézzétek mit csináltam, de a pimaszság rámenősség nem kenyerem (kettő), így a sikertelenség miatt most magam is, épp mint a boltocska, halódom.
Erről jut eszembe: a teljes megsemmisülésről, a kontroll teljes elvesztéséről van már fogalmam, igaz, eddig életemben nem sokszor, csak egyszer volt benne részem.
Emlékezetes nap lett volna, D. épp bejelentette a szüleinek, hogy megkérte a kezem (három). Arra emlékszem, hogy az örömapa nekiesett a fiának, hogy hogy képzelte ezt, nekik erre nincs pénzük, milyen hülyeség ez, méghogy a mai időkben házasodni?... blablabla... Miután kellően belelovalta magát, az örömanya is rákezdett, de arról már csak ködösek az emlékeim, mik is hangzottak el pontosan. A lényeg az volt, hogy tisztességes német, minimum osztrák lányt szántak volna D.-ek, nem ilyen dologtalan magyart... aztán teátrálisan és sikoltozva feltépte az ötödik emeleti erkélyajtót, hogy akkor ő most kiveti magát.
Itt álltam fel a kanapéról és kérdeztem, hogy D. akkor most jön, vagy marad, mert én megyek és mert a döbbenettől se köpni, sem nyelni nem tudott, csak lefagyva, némán ült és várta az egyébként már bekövetkezett katarzist (nem, nem ugrott), vettem a táskámat, húztam a cipőmet és becsuktam magam után az ajtót.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy az unokanővéremék nappalijában, ketten próbálnak életet lehelni belém, nekem meg dől a könnyem és mindem porcikám remeg...
Kimerültségtől máskor is remegtem, évekkel korábban volt, hogy beugrottam D.-hez az asztalosműhelybe, segíteni. (négy) Piszok nehéz (fizikai) munka volt, de imádtam. Magával ragadott D. végtelen, fa iránti tisztelete és ahogy dolgozott vele. No meg bónuszként, vele is lehettem ugye. Nem egyszer 12-16 órát is dolgoztunk (határidős munka), de megunhatatlan volt, sajnálom is, hogy ma már mással foglalkozik. Az akkor volt főnöke még mindig emlegeti az egyik éjszakába nyúló napunk éjjelén történt gyilkosságot, amiben szerencsétlen személyem volt a vétkes. (öt) Úgy kettő körül, mikor már nem bírtam a kiképzést, ledőltem a főnök asztalára kicsit pihenni. Arra riadtam, hogy az alsó és a felső réteg nadrágom között, valami ugyancsak igyekszik felfelé, amit hirtelen mozdulattal leütöttem, majd undoromban és félelmemben halálra tapostam. A kis póruljárt, szürke kisegér nyomban elpusztult, még a kimeríthetetlen könnyeim és mérhetetlen szomorúságom sem hozhatták vissza. Viszont a sztoritól és az akkor vágot arckifejezésem leírásától, azóta is könnyesre röhögik magukat az akkori tanúk.
Van még állati történetünk, amiben szintúgy főszerepet kaptam és erre sem vagyok büszke. A maga idejében, szerveződött egy legénybúcsú D.-nek. De a szervezők jófiúk, ha isznak nem vezetnek, Ki legyen hát a sofőr? Én. (hat) Hát persze. Így hívtak is, mentem értük, hogy átszállítsam őket A-ból B-be. Körülöttem 4, kissé ittas fickó egyként kiáltott, hogy nézd már, egy cica alszik az úton, menjünkrá, menjünkrá, menjünkrá... nem akartam ráhajtani, sőt ponthogy eszembe ágában sem volt, de valahogy mégis telibe trafáltam. Borzasztó volt, ők megegyre azt harsogták, hogy fúúúúúúúúj! Legszívesebben felképeltem volna valamennyit, de rázott a hideg, meg a rosszullét. (Szegény állaton nem én hajtottam át először, olyannyira, hogy épp csak sejteni lehett, hogy macsek volt valamikor.)
A rosszérzésemet félrerakva, lehet, mégiscsak felkérem a fb-os ismerőseimet, hogy tetszikeljék a boltocskát. Nem fogom, mert amennyire pimasz nem vagyok, legalább annyira félénk. (hét)

A szabályok értelmében felkérem, mert szeretném ha mesélne Ildikót, Noémit (akit ugye nem tudok belinkelni), Riellt (akinek nem vág profiljába, hogy a kedvemért meséljen, de örülnék, ha mégis), Altairt, Chansont, Julcsit, Kovtamát (Júj, remélem nem rúgsz bokán, tudom: Neked még tartozom egy hasonló játék teljesítésével!)... és igazándiból mindenkit, aki itt oldalt belinkelve megtalálható.
Lévén sokat hallgatunk mostanság, hát meséljünk kicsit.
Ha valaki úgy szeretné (gondolok itt Noémire és Riellre) kommentben is megteheti.
Nem megyek külön kommentben hívni senkit, mert csak idetaláltok! Ráadásul, emígyen mismásolhattok, ha szeretnétek.
Ilyen empatikus vagyok ma. (nyolc ?)

Köszönöm Hölgyek a figyelmet és ahogy elnézem türelmet!

Most, hogy mezítláb,

egyébként csizmában, de zokni nélkül rohantam sárgaangyalt játszani, meg a hetek óta tartó nyaralóhely-keresés közben amúgy is fel-, felbukkan az FKK csupasz, ill. pucér, szóval meztelen valójában, eszembe jutott egy 16 évesen átélt libabőrös élmény: Rovinjba érkezvén sátorhelyet kerestünk a kempingben, melynek a hárombetűs részére keveredtünk. A saját reakciómra nyilván már nem emlékszem, csak magára az érzésre -ami kiváltképp leírhatatlan- amikor megláttam pár, a közös mosdóból távozó, igen vidám, de még pucérabb társaságot, himbilimbistől, ill, fenekestől forgatva fel addig kiegyensúlyozott lelkivilágomat.

M. - magyar szótár

-No és megnyerte a fogadást Willy Fog barátunk?
-Persze mert volt két nap előugrása*.





*Úgymint Vorsprung, azaz előny, de a drága úrfi németül gondol, németül beszél.

Beszélnék a fáról,

ami ...

Szóval hogy is volt?
A gigantikus dög először is nem akart lefeküdni. Mondjuk ez egészen addig hasznos volt, míg leszedegettem róla a smukkokat, de mikor meg akartam dönteni és nem hagyta magát, rángatni kezdtem, az meg vagy hétszázezer meredező, csontkemény tüskével bizonyította, ki is az erősebb. A már fekvő bestiát a talpánál fogva elhúztam a kétszárú ajtóig, amin kihúzni, lévén a második emeleti ajtóról van szó, nem lehetett, csak épp a küszbönél egy arasznyival tovább. Ott kiderült, ha húzom, megyek magam is, hát átverekedtem magam a tüskés ágakon és toltam, puszta kézzel, a csúcsánál megragadva. Már lógott, mikor felrémlett az alsó ajtó, lengett ugyanis a terhem, amit végül jókor engedtem el, hogy ne törjön be         ...a fejem.

Az ajtó megmaradt, de a talp letörött a szörnyetegről.

Tavasz

óta ma alszik először fent. Így nem értesül a hirtelen pánikban, jaj már csak egy újnyi lötty van a flakonban,  és ezt muszáj kiírnom: 10 euró 98 szentért vásárolt megelőző sampon vásárlásáról. Pedig ez nagy sztori: 10,98! 
No még egyszer: 10,98, 200ml szagos szmötyiért! 
Hogy megéri-e? Anyum azt mondaná, ha érte adtad lányom, meg.

Igaz, még nem is voltunk tetvesek!

Megvártam az apró kis pattanást, mikor letette a telefont*. Hiányzik.


*Tizenéves korom óta nem lehet hallani, hogy leteszi a másik. Mert nem tesz le semmit, egy gombot nyom meg, ugye.  Mégis így mondom. Te is így mondod.
Te is így?

Nesze neked élvezet:

megint levél az iskolából: tetűjárvány! Aszongya: megelőző samponnal mosni!



Ha tudnák, hogy mi szeptember óta azzal mosunk!

...és mondja kérem: normális, hogy máshavonta jön az üzenet a tetvesedésről?

2 hete

élünk működő sütő nélkül. Úgy, hogy az eddigi heti egy bevásárlás helyett, majd minden másnap mehetek kenyérért éspervagy péksüteményért. Mert ha ennénk, akkor frisset. Nem emlékszem, hogy a dagasztógép előtti időkben hogy rendeztem ezt, de így nem jó. Fárasztó, bosszantó és költséges.
Persze a számla -az asztalostól, lévén ő vette Budaőrsön, majd hozta a konyhával együtt- (meg a kerámiafőzőlapot, ill. a mosogatótálcát) nincs meg. Valamilyen érthetetlen okból nem tette be a könyvelésébe (ő baja, mert így nem kapta vissza az áfát, ill. a mi bajunk, mert nem tudjuk érvényesíttetni a nyüves garanciát, ami még másfél évig élne), így nincs honnan elővenni.
De esetünkben ugye minden fokozható: a budaőrsi kéksárga nem hajlandó kiadni a számlát. Hogy miért? A könyvelésükre hivatkoznak. (Nem kértünk új számlát, csak az akkor kiállított másolatát a garancialevélhez, hogy itt labancföldön érvényesíthessük. Itt ugyanis, készséggel segítenének, csak ugye számla nincs...        -bizonyítandó, hogy még garanciaidőn belül vagyunk...   ehh)

Elkésős, kulcsos szösszenet

Holnap ismételten megyünk egy nyílt napra. M. úgy gondolta inkább megnézné még ezt is, mert biztosan akarja tudni, hogy jól döntött, mikor a kéttannyelvűt választotta.
Úrfi kikérve, időpont egyeztetve (nem ám csak úgy ukmukfukk odaállítunk, időpontot kellett egyeztetni az iskolával. Bizony), megyünk.
Viszont a havazás híre minket is elért.
Időpontot 9:30-ra kaptunk. Namármost: még teljesen száraz útviszonyok mellett is oda kell figyelni, hogy vissza hazaérjünk időre, mire A. is hazaér az iskolából, holnapra meg ki tudja még mi lesz?

Így holnap, anyai pályafutásom során először, kulcsos gyereket küldök az iskolába. Jaj istenem!

Lesz ennek böjtje még!

Az hagyján, hogy a százszorszép* karácsony óta virágzik, de hogy a tulipán is hajt!



*A népnyelv nevezi még (a google szerint) a következőknek: tavaszfű, pászkamorzsa, rukerc, boglár, bojtoka, perevirág.
Magasra a kezeket, ha valamelyik legalább ismerősen cseng!
Mi pipitérnek hívtuk, az úrfiak Gänseblümchen-nek...

Meglehetősen alacsony lehet az ingerküszöböm, de tetszett. Nagyon.

Nincs pardon

A testnevelésórára hosszú nadrágot kell vinni, mert a tornateremben hideg van.
M. úrfi születése óta soha nem fázik. Nem viccelek, nem túlzok. Történetesen pamut térdnadrágban a testnevelésórán, a hideg tornateremben pláne nem, lévén mozog -dől róla a víz.
De nem tornázhat, ha csak térdnacit visz. Nem.

Kopogtatott a postás, levelet hozott, ajánlottat, D.-nek. Újabban szombaton nincs posta*, D. ugye Bécsben, reggeltől estig minden hétköznap. Próbáltam megértetni vele a szitut.
Nem adja oda, mert csak D.-nek adhatja. ...akkor sem. Nem.


*Csak postabank nincs, a leveleket attól még átveszik, továbbítják...

Névjegy

Terveztem egyet D.-nek.
A nevével, az elektronikus levélcímével, a telefonszámával és egy aprócska szlogennel. Piszok egyszerű, finom, decens.
Marha jó lett!

Dolgom végesztével (a rendelési/fizetési visszaigazolás után), gondoltam megmutatom Nektek a mirákulumon.
Figyelsz? Figyelek? Az anonim blogger megmutatná... !

Höhö.





Korábban, amikor először keresgettünk lehetőséget a névjegyrendelésre és a gyerekek kérdeztek, mi végre a vizitkártya, meséltem, hogy pl. régen, a névjegyüket az előszobában hagyva kondoleáltak az emberek.
A szónál találkozott a szemem D. teljes döbbenetet tükröző tekintetével.

Utána el kellett volna mesélni a magyarázatot követelő úrfiaknak, hogy mi a csudán nevetünk ilyen abbahagyhatatlanul.

...és nem mellesleg meg kell említenem

a tavalyi év számomra legnagyobb felfedezését: a kétbetűs drogériában lelt, hajtógáz nélküli hajlakkot.*

Aki most rajtam kacag, nyilván nem ismeri a kétnaponkénti hajmosás felettébb bosszantó kényszerét, emígyen nem is érti a csiózist.
Örülj kacagány és ne firtasd!



*még hiszek a sok kicsi sokra megy elvben, így már évek óta nem használtam lakkot.

Házat épít

ma, ill. mától.

A karácsony szép volt, meghitt. De persze kellett a kerekhez egyéb is: az ünnep elmúltával drámáztak D.-vel a szülei. 
Dünnyögött, rágódott rajta egy darabig, aztán ez is elmúlt -egyre könnyebben megy a bajok hátrahagyása. 
Nyilván a gyakorlat teszi.

Az ünnepi hét szombatján (12.28) meccs volt, nem is akármilyen, az első igazi a nagyfiúnk életében, két csapatot vertek puhára és csak azért nem hármat, vagy négyet, urambocsá többet, mert nem volt, csak kettő.
Igaz, az első meccs alatt jól berezeltem, mert a két ellenfél küzdelme ugyancsak harcias volt, ilyennek a mieinket soha nem láttam, de a mérkőzések során kiderült, az agresszió feléleszthető, sőt jön magával és nem is minden: ha a csapatnak van remek taktikája és még remekebb összjátéka. Izgalmas volt, szépen nyertek a Lovagok, másodszor igazán szoros küzdelemben.
D. méltán volt büszke a fiára: M. is határozott volt és ügyes.

Szilveszterkor itthon ünnepeltünk tüzijátékkal, beszélgetésekkel, kitartó tízévessel, nyaralástervezéssel és némi majdnembőgéssel dünnyögéssel (pár nappal korábban vettem észre, hogy a külső vincsit nem lehet olvasni, nem lehet rá menteni, kvázi halott, emígyen, lehet elveszett hét évnyi fénykép, A. hét életévének összes képe...), éjféli Himnusszal.

Már ebben az évben jártunk, amikor M. nyílt napra ment másodmagával a kiszemelt iskolába. A reakciók meggyőztek: nincs miről gondolkodni, oda megy, ősztől gimis lesz és piszok korán fog kelni (5:45-kor legkésőbb) bah.

Az utolsó beszámolóm óta még írt egy-egy német és matematika dolgozatot is, ez utóbbit majd ezen a héten kapja kézhez. 
Az eddigi mérleg jó: a négy dolgozatból három egyes lett.

A szomorú, gyászos kedvem dacára kitartok: tán mégsem lesz sütőcsere, ha előkerül a számla (nem az én saram, de hosszú lenne elmesélni), megszerelik. Ha lehet. Lévén garancia van rá, összesen öt év, éljen a kéksárga!

Mesélni meg nincs kedvem. Pedig lenne mit, de mire idekerülök elszáll a gondolat, bármilyen jó is volt, ha volt.

De vissza a mához:
Hajnalban beszéltünk, a daru már állt, épp a falakra kamionokra vártak, amik a KRESZ miatt, annak betartása végett lementek a térképről.
Talán magassági kormány nélkül is bejutottak abba az utzába, majd este elmeséli.