A helyzet sz.r,

de nem reménytelen.

Egyelőre az úrfi jól bírja a kiképzést, amit leginkább annak köszönhet, hogy a folytonos nyavajgásom magvai szárbaszöktek - belátta, hogy ha tízig, urambocsá' tizenegyig olvas, másnap még a házmesterné felmósórongyának szerepét is gyatrtán játszaná, ha egyeltalán.
Nyolckor fekvés. Majd hatkor kel, bőségesen bereggelizik (tetemes a mennyiség, amit képes olyan nagyon hajnalban betemetni), majd 6:40-kor startolunk a tíz perccel későbbi találkára, ahonnan S.-apuka viszi a sulihoz. Ha S.-apuka dolgozik.
Ha nem, akkor egy bécsi járattal utaznak fel (S.-el), ezzel késnek 8-10percet, de engedéllyel és amiről addig lemaradtak, azt a pár sort valahányszor sikerült pótolniuk.
Ma reggel viszont a föci számonkérés miatt az eggyel korábbi busszal mentek. Erre, innen a háztól, 6:18-kor legkésőbb (biztonsági ráhagyással) el kellett menni.

Ma (mert először próbáltuk ezt a járatot, korábban ott voltunk és az előző este lenémított telefonom rezgése lepett meg, a motor leállításának pillanatában. Kilenc nem fogadott hívás, S. anyukájától.
A lényeg: a lányzót feltétlen szedjem le a buszról, mert nincs nála telefon, nem lehet elérni és mert ez a busz nem megy közvetlen ahova szeretnénk, át kell szállni, mert a strathelynél ezt mondta a sofőr és még azt is, hogy másik busz nem megy, majd csak a bécsi 40 perc múlva. Már láttam magamat telefonálni vezetés közben (amit még soha nem tettem), miközben M. iskolája felé hajtok a két megszeppent gyerekkel, ill. ahogy a picifiamat utasítom mikor kell elhagynia a házat, hogy legalább ő időben beérjen az iskolába...
A lányzót nem kellett levenni a buszról, lévén magától leszállt és a buszsofőr közlésével egy időben, miszerint mindjárt jön a keresett járat, megérkezett az, amire eredetileg akart volna felszállni.

Szóval a busz jár, épp csak nem a menetrendben megadott helyről startol. (???)


...és van még egy busz, ami a bécsivel egy időben indul, elvileg ugyanúgy minden nap, viszont nem a főúton, hanem a kertek alatt és ilyenformán pontosabban érkezne, no meg, kevés kivétellel csak gyerekek utaznak rajta, na az, az nem jár. Miért? Azt mi is szeretnénk tudni.
A kifüggesztett és az online menetrendben is szerepel, a telefonos érdeklődés és válaszok szerint is létezik, de ténylegesen nem.

Ma D. fut még egy telefonos kört.

Közben

nagy lett. Számmal is kifejezhető: 11.

Köszönöm Hölgyek a támogatást, tetszésnyilvánítás!

Nagyon köszönöm!

Weboldal

A képre kattintva a weboldalra kerültök, ami a kézműves bigyóimat hivatott bemutatni.
A Kontakt-nál megtaláljátok a defineness fb oldalát is, amit egy gombnyomással reklámozhattok, emenyibben segíteni szeretnétek nekem.
A like-ot csak abban az esetben kérem, ha valóban tetszik amit láttok. Kényszer nincs. Természetesen.

Köszönöm!

Üzenet

jött az iskolából, hogy falevél kell (és a pofon, most figyelj:) tök.

Faragni? A. olyan fiú, aki kifejezetten utál barkácsolni. Míg M. képes órákig elmolyolni papírral, ceruzákkal, fadarabokkal, fonalakkal... A. nem, ő leginkább az ollót utálja és az előbb felsoroltakat szintúgy, de idén tököt fog faragni. Jajistenem!

De az, hogy mikor kell(ene) vinni, az már nem került be az üzenőbe, sem az, hogy préselt falevél kell-e, vagy csak csokorba szedve?

Tudom, csak az én gondjaimat szeretnéd magadénak tudni! Hm?

Törpicsek (?)

...és a kép

Mai vicces

Telefonon beszéltünk épp, úgy kemény tíz másodperce, majd D.:

Most le kell tennem, mert jön a fal!

Nem vicceltem,

hogy lássátok, mutatom:

(Múltkor meséltem már róla.)

Nincs cím.

Nem szeretnék magyarázkodni miért csak most írok és ha már most, egyeltalán minek? De írok és csak most. Jobb híján.

Az iskola, vele az oktás, szépen kezd beindulni. M. nagyon lelkes, figyelmes, emlékszik és mesél. A tanárokkal szimpatizál, a szigorúbbakkal is, őróluk is csak áradozik, élvezi, hogy néhányan magázzák, ehhez mérten is viselkedik és végre kezdi elhinni, hogy ugyanannyit ér mint mások, folyton mosolyog és vidám! 
Borzasztóan örülünk, mert abszolút érezhető a fiunkkon, hogy ott van, ahol lennie kell. Végre.
Tudom, korai még, meg nyugtával a napot! De belül, tudjátok ott gyomortájékon? nincs az a buta, feszítő érzés. Ott. Az. Igen. Na az, nincs.

Ez az, ami tartja bennem a a leket, emiatt nem omlottam még össze, ill. a mélypontok után ez ad erőt feltérdelniállni. Nem vizccelek.



Mesélek.

A tanévnek egy autóval vágtunk neki. D. hol itthon maradt, hol mással ment, de olyan is volt egyszer, hogy M.-ért házhoz kellett jönni.

M. egy ismerős kislánnyal együtt utazik fel és jár ugyanabba az osztályba és mert kikerülhetetlen lesz őt a jövőben nem emlegetni, be is mutaom, ő S. (hehehe)

Hétfőn mindkét családban a kissebb gyerkőket az apukák vitték tanévnyitóra, míg mi nők, a nagyokat az új iskolába, északra. Különösebb hacacáré nem volt,a gyerekek a napot az osztályfőnökkel töltötték, az iskolakezdők szüleinek pedig, egy órácskát beszélt az igazgató iskoláról, annak múltjáról, jelenéről, terveiről. Jól is van így, nem hiányzott a ceremónia.
Távozóban még rákérdeztem, hogy a korábban mebeszéltek alapján, akceptálják-e pár perces késést reggelente, hogy ne kelljen a gyerekeknek egy órával korábban kelniük, igen, persze, semmi gond, jól van, akkor már másnap reggel (kedd.02.09.) azzal is érkeznének, ok, rendben.
Az osztályfőnököt is megkerestük ugyanezzel, tudjon róla, ill. legyen szíves értekezni az első órákat tartó tanárokkal, ok-ok.
Reggel a gyerekeket fel a buszra (autóval oda), S.-apuka az iskolánál várta őket mikor érnek be, beérnek-e?
Noha előző nap jártunk fenn a buszpályaudvaron, a gyerekek ellenkező irányba indultak lóhalálában (hogy keveset késsenek), de szerencsére M. rájött a hibára (mondtam neki, hogy a jobb oldali járdán mennek majd lefelé, de ők az úttest bal oldalán futottak), egy idősebb nőt megkérdezett merre?, az útbaigazítás után nyargaltak le az iskolába, orbitális késéssel, de nem szidta őket senki... Rövid telefonbeszélgetés után akkor reggel, csak annyit tudtam meg, hogy piszkosul elkéstek, azt már csak a hazaérkező M. mesélte, hogy hogy futottak el, majd vissza...

Telefonáltam, hogy megtudjam gyakran előfordul-e a késés, mégis mivel számolhat az ember. (Mert pár percet azért késett a busz is)
A járat helyi központját hívtam, azt mondták ez bécsi illetőségű busz, az ottani számmal próbálkozzak. A megadott számon azt mondták, nem tudják garantálni a menetrendben leírtakat. Akkor, gondoltam megkérdem mi a helyzet egy másik busszal, ami ugyan más vonalon jár, de a két város között ,ugyanazon társaság neve alatt, mire megkért a nő, hogy a helyi központot hívjam. Így alig 5 perccel az előző beszélgetésünk után, újra hívtam a kiindulási pontot, de balszerencsémre (?) felismerte a nő a hangom és elkezdett velem ordítani, hogy  most adta meg a számot, miért nem értem már meg, hogy a már lediktált telefonszámon tudnak nekem infot adni ----------  D. másnap hívta ugyanezt a számot. Őt, tájékoztatták. (Az a busz ideális, szuper, meg van mentve a haza!)

A következő napokban S. apukája vitte fel őket, majd szerdára tettük a napot, amikor egyedül jönnek majd haza, egy kedves barátnőm kísérte ki őket a pályaudvarra, hogy a szájukba rágja pontosan honnan, melyik...
A kinézett busz nem érkezett meg, mert csak pénteken jár, egy tíz perccel korábbit meg elengedtek, nem merte őket arra feltenni, mert mi előzőleg nem azt beszéltük meg.
Autóba vágtam magam és hazahoztam a gyerekeket.
Másnap elmaradt az utolsó óra, hát ismét elmentem értük, de az addig a napig felgyülemlett feszültség valahol az út elején nyakon ragadott és frankón képencsapdosott és mert nem akarlak benneteket ezzel terhelni - hát nem írom, hogy végighánytam az utat, de legalább az árokpartot az út mentén -  , csak annyit mesélek, hogy a szerevzetem hevesen tiltakozni kezdett az idegesség és a már több napja tartó nem alvás miatt. A gyerekeért annak ellenére is időben érkeztem, hogy a gyorsakájlda mellékhelyiségében tetemes időbe telt kimosakodnom magam.---------------

Pénteken hiba nélkül vették az akadályt a gyerekek és felecsillani látszott a remény: a busztársaság sem reménytlen eset: a hazatartó buszhoz toronyórát lehetett volna igazítani - ennek folyománnyaként a hétvége szépen, békésen telt, bizakodással telve néztem a hétfő elé és sok-sok nap után, végre átaludtam az éjszakákat. Vasárnap még a szűrke villámhaver is hazatért (hat hét után és igaz nem teljes az öröm, de az autó jár, akárhogy is, de jár), így minden feltétel adott volt a lelki békénkhez.

Hétfőn, S. a busz indulási pontjánál az anyukájával, mi pár faluval arrébb vártuk a járművet, közben telefonos kapcsolatot tartva, de nem jött (ez az, amiről D. kért és kapott tájékoztatást), csak 13 (tizenhárom!) perccel később, 7:18-kor. (7:05-kor kellene a M.-nek felszállnia., 7:40 előtt pedig leszállnia a buszról és akkor késne 8 percet ahhoz, amit még ig.engedéllyel elnéznének neki/nekünk)
Kegyetlenül elkéstek. Őket nem, de engem ledorongoltak, hogy többet nem késhetnek a gyerekek. Az én hibám, a francnak telefonáltam, de különben honnan tudtam volna meg, hogy legalább beértek-é? (Nem telefonálhatnak a gyerekek szünetben sem, csak ig. engedéllyel.)

A hét többi napján már ismét S. apukájával mentek és mennek (Ő arra és akkor utazik munkába - de nem mindig, ugye.)

Ma este szülői. Mivel a busztársaságoknál garanciát nem vállalnak a menetrendekre (késik? jár egyeltalán? ...és mijafranccért nem adnak ki pontos infókat, titkos tán a valós menetrend?), erről is beszélni kell. 
Holnap már okosabbak leszünk.



A.-ról is mesélek. Csak: majd.

Mutatom

az úrfi órarendjét és a magyar tankönyvének kezdőlapjait:

Leírhatatlan milyen érzés az, hogy magyart fog tanulni. Ill. magyarul is a többi tantárgyat.
L-e-í-r-h-a-t-a-t-l-a-n!

Életemben

nem vártam így hétvégét mint most.
...és még csak szerda?


ááááááááááááááááááááááááá