Montag

nem hiszem,

hogy ezen kellene filóznom és ébren nem is igen jut ehhez hasonló agyrém eszembe, de most, hogy D. megint nincs itthon, állandó és visszatérő rémálmom, hogy reggel a fiúk maguktól ébrednek, kipihenten, mert hajnalban nem ébresztettem őket és kisimult, boldog pofival jönnek le az emeletről, hogy aztán a boldogság finom mosolya egy kósza perc alatt elvesszen az arcukról, hiszen hiába a késői időpont, nincs reggeli, nem lobog a kandallóban tűz, engem is csak nehezen találnak, még az ágyban, holtan.

Donnerstag

jaj

Mindenkit nagyon szeretek.
Az erőszakoskodó hangembereket nem.
Az oltásellenes számoljon el a saját lelkiismeretével -vagy amilye van-, a politizáló miattam mehet skandálni, meg köpködni az utcára ( Ausztriában vagyunk ), aki meg nem képes elfogadni, hogy ő jött ide, nem az osztrák, az menjen haza. De ne akarjon meggyőzni, vagy hülyének nézni, legalábbis alsóbbrendűnek magánál, csak, mert másképp látom a dolgokat mint ő.

És én ezeket az embereket mindig megtalálom. Vagy ők találnak meg engem - de ez olyan riasztó kép, megijedek tőle.

Ide valami nagyon csúnya kívánkozik, de inkább csak kérem az égieket, hogy intézzék már el, hogy ezek a nagyhangúak nyerjenek már a lottón, vagy szakadjon rájuk az OTP és repüljenek jó messzire a nézeteikkel és a hangjukkal együtt! Köszönöm.

igen

Láttam sokaknál, nem csak blogokon, egyfajta visszatekintést a nyárra: mi volt meghatározó, mit felejtenének el szívesen és -tényleg!- fogadalmakat is tesznek ilyenkor az emberek, noha eddig csak a szilveszteriről hallottam, de kőkánya, miattam tegyék.
Azért van valami, amire magam is nagy örömmle tekintek vissza, lévén személyes siker.
Ezen a nyáron a fiam* megbízható szokásává vált ( ergó rutinszerűen megteszi ), használat után kifordítani a zokniját. Vége a kifordítatlan zoknik korszakának. Éljen.



*elég ha én tudom, melyik

Dienstag

Ott, itt

Durván hamar értek ide a rózsák, ahhoz képest pláne, hogy mióta vágytam rájuk.
Londontól északnyugatra fekszik a kertészet, ami egyébként édesmindegy, csak a gondolat szép, hogy olyan távolról jöttek hajóval és autóval onnan, ahol egy távoli rokon épp most vett házat.
Azt írta kicsi a világ és milyen hajmeresztő véletlenek vannak. És tényleg.

Montag

maradunk a bönzinesnél

Minél tovább nézzük, minél inkább a dolog mélyére ásunk, annál világosabb a kép: nehem lesz sem e, sem pedig hibrid járgányunk.
Hogy ez most, még ebben a felállásban mekkora egy átcseszés!

Mittwoch

züm-züm

D. tajtékzik a dühtől és mára már úgy utálja az autónkat, hogy az szavakkal leírhatatlan.
Az egész a részecskeszűrő gyors halálával kezdődött, már több, mint két éve - lehet meg van az már három is. Emez kilehelte a lekét, pillanatok alatt kiderült, hogy iszonyat drága alkatrészek halmazából áll, amit végül meghekkelt az autószerelő. Azóta már többször. ( Bent van, nem vette ki, de cserélt részalkatrészeket, érzékelőket és mosott szűrőt is, amivel csak időt nyertünk, de legalább valagnyi pénzeket vesztettünk...
Az autó időről időre füstöl mint a háborodás, D. nem kevésbé, de úgy tűnik, megleltük a megoldást, vagy, hogy pontosan fogalmazzak: a vállalható megoldás karnyújtásnyira került, ami nem más, mint egy elektronyos autó, esetleg - az igényeink szem előtt tartása mellett -, egy hibrid.
Már lankad az újdonság varázsa, a használt e-autók egészen vállaható összegekért kerülnek értékesítésre, így remélem, mire újra felmerülne a füstölgő csotrogány és a gyerekeink jövője- kérdéskör, addigra már egy zöld rendszámú* négykerekűvel zümmöghetünk.

Ezeket az autókat irreálisan magas összegért kezdték el árulni, tudjuk, mindemellet az is rém makacs visszatartó erő volt, hogy az akkumulátorok nem igazán válta be, annak cseréje érvágás, élettartama meg siralmas.
Mostanság viszont már úgy is vehetsz ilyen járgányt, hogy a lekét képező akkumulátorokat bérled. Egy fix havi összegért, ha tönkre is megy, azonnal cserélik, neked csak az utalására van gondod. Vállható.

A Tesla továbbra is csak habos-babos rózsaszín álom, de környezetbarátabbak leszünk. Ha.



*Ausztriában zöld rendszámot kapnak az e-autók, amivel, több előny mellett, sok helyen ingyen parkolhatnak a városokban is. Egyelőre.

Montag

czuki

Ma felhívott a férjem.
Ami önmagában is kuriózum, de azt kérdezte, hogy hallom-e.
Hallom-e a dalt, ami éppen a rádióból szól.

Merhogy nekünk van dalunk. Tényleg, mi egy romantikus lélek két fele vagyunk és ebből egyenesen következik, hogy van dalunk.    ☺️ 💟
Amit mikor meghallott és felismert, azonnal hívott.

No, ezt körberágtam becsülettel, sziasztok!

folytatódik

Mondhatnám, hogy reméltem, nem hívják be a srácokat a baleset kapcsán, de eszembe sem jutott, hogy az ő tapasztalataik is kellenek a kivizsgáláshoz.
Így ma délután megyünk a rendőrségre és a fiúk tanúvallomást tesznek.
Pedig már egészen nyugodtak voltak.

Sonntag

.

Reggel óta  az orgona ágát harsogja.
Milyen szép, hogy itt a negyedik x-en túl is képes megtartani gyermekiességét.

Ugyanakkor, ha hamarosan nem hagyja abba, kikötözöm az ágyhoz és felpeckelem a száját.

Donnerstag

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))