Húst nem kér, csak rizst.
Ok.
Meg kér medvék hagymáját, a rizshez meg ketchupöt.
Ok.
A ketchupbe, beleesett valahogy két szem (nem viccelek!!!) rizs.
Vegyem ki.
Ok. A villájával kiveszem.
De a villa szószos lett, nem jó már!
Ok. Kap másikat.
Nem, majd ő maga vesz másikat! -Előtte kis híján hozzám vágja az eszközt.
Hepciáskodás közben, rángatja a tányérját, mire nem kettő szem, de a rizs fele a szószban landol.
Eeeez mááár nem kell!
...még volt csapkodós-üvöltős-fetrengés az asztal alatt, nem részletezem...
Rossz napja volt?
Rossz napom volt?
Igen.
Mittwoch
A kukásemberekkel nincs baj
Örömködő, ámuló gyerkők üdvözlése, még nem maradt általuk viszonzatlan soha.
Az építkezés alatt felgyűlt gigantikus méretű halmok sem hatották meg őket, annak ellenére, hogy korlátozva vagyon a mennyiség, mennyit tudnak elvinni, felpakolták, elvitték minden kecmec nélkül.
Korábban is, ha nem fért bele a kukába a szemét, a mellé állított zsákot is elvitték.
Persze annak nem örülnek, ha elfelejtem kiállítani az út szélére a tárolót: erre nekik nincs idejük, tessék nem elfelejteni! Egyszer úgy estem ki, épp mikor jöttek, hogy kirángassam a konténert, még hallottam hogy anyázott a jóember...
Aztán kimágneseztem az időpontok listáját a hűtőre. Így könnyebb, bár megesik, hogy így is hiba csúszik a rendszerbe. Merthát ember legyen a talpán, aki észben tudja tartani, mikor, miért jönnek.
A komposztálandót komposztáljuk, erre nem kell másnak figyelnie, elintéződik helyben.
A vegyes szemétért, évente 12x jönnek. Öröm, ha belekerül valami bomlásra hajlamos, főleg meleg időben. (Egyszer már bekukacosodott a tartalma! Egy hónapig nem használtuk, míg újra a közelébe lehetett menni, de azóta sem tudom, miben vétettem?)
A papírért két havonta, ami nem zavaró, csak ez az, amit el szoktam felejteni. Mert szívem szerint D.-re hagynám, ha nem felejtené el ő is, rángassa ki ő a két behemótot, mert kettő is van.
Hiába vigyázok, hol-mit fogok meg és viszek magammal, ha a postaládába szórják ölszámra a reklámújságot! Ki kellene ragasztanom egy cetlit, hogy nem kérjük, de akkor meg honnan szerzem az infókat az akciókról, érdekes egyebekről...?
A sárga zsákért, amibe a műanyagokat gyűjtjük, hat hetente viszik. Talán, mind közül, ez terjedelemre a legtöbb. Nem is értem! Laposítok, taposok és göngyölök. Gyümölcsöt, zacskó nélkül veszek, nem fogadom el a reklámtáskát, anyum rutinból, mikor hoz valamit, akár a kertjéből is, műanyag dobozban hozza, vödörben, vagy viszi vissza a zacskót, mert tudja, hogy hidegrázást kapok tőle! Üdítőket ritkán iszunk, olyan üveg nem igazán fordul meg nálunk, igaz tej viszont sok fogy és a tetrapak, mégha papírnak gondolnám is, a műanyagok közé kell kerüljön...
Sok szemetet termelünk, még úgy is, hogy figyelünk. Ritkán viszik és vagyonokat fizetünk érte.
Ilyen nálunk a szemét-kérdés...
Az építkezés alatt felgyűlt gigantikus méretű halmok sem hatották meg őket, annak ellenére, hogy korlátozva vagyon a mennyiség, mennyit tudnak elvinni, felpakolták, elvitték minden kecmec nélkül.
Korábban is, ha nem fért bele a kukába a szemét, a mellé állított zsákot is elvitték.
Persze annak nem örülnek, ha elfelejtem kiállítani az út szélére a tárolót: erre nekik nincs idejük, tessék nem elfelejteni! Egyszer úgy estem ki, épp mikor jöttek, hogy kirángassam a konténert, még hallottam hogy anyázott a jóember...
Aztán kimágneseztem az időpontok listáját a hűtőre. Így könnyebb, bár megesik, hogy így is hiba csúszik a rendszerbe. Merthát ember legyen a talpán, aki észben tudja tartani, mikor, miért jönnek.
A komposztálandót komposztáljuk, erre nem kell másnak figyelnie, elintéződik helyben.
A vegyes szemétért, évente 12x jönnek. Öröm, ha belekerül valami bomlásra hajlamos, főleg meleg időben. (Egyszer már bekukacosodott a tartalma! Egy hónapig nem használtuk, míg újra a közelébe lehetett menni, de azóta sem tudom, miben vétettem?)
A papírért két havonta, ami nem zavaró, csak ez az, amit el szoktam felejteni. Mert szívem szerint D.-re hagynám, ha nem felejtené el ő is, rángassa ki ő a két behemótot, mert kettő is van.
Hiába vigyázok, hol-mit fogok meg és viszek magammal, ha a postaládába szórják ölszámra a reklámújságot! Ki kellene ragasztanom egy cetlit, hogy nem kérjük, de akkor meg honnan szerzem az infókat az akciókról, érdekes egyebekről...?
A sárga zsákért, amibe a műanyagokat gyűjtjük, hat hetente viszik. Talán, mind közül, ez terjedelemre a legtöbb. Nem is értem! Laposítok, taposok és göngyölök. Gyümölcsöt, zacskó nélkül veszek, nem fogadom el a reklámtáskát, anyum rutinból, mikor hoz valamit, akár a kertjéből is, műanyag dobozban hozza, vödörben, vagy viszi vissza a zacskót, mert tudja, hogy hidegrázást kapok tőle! Üdítőket ritkán iszunk, olyan üveg nem igazán fordul meg nálunk, igaz tej viszont sok fogy és a tetrapak, mégha papírnak gondolnám is, a műanyagok közé kell kerüljön...
Sok szemetet termelünk, még úgy is, hogy figyelünk. Ritkán viszik és vagyonokat fizetünk érte.
Ilyen nálunk a szemét-kérdés...
Dienstag
A csapból is Liszt folyik...*
Említettem, vagy legalábbis mutattam képet róla, mikor M. színházba készült.
Izgatott voltam vele együtt és kíváncsi, vajon mit mesélnek nekik a színpadon a Mesterről.
Én.: Kiről szólt a darab/történet?
M.: Franz Lisztről!
Én:: (Francokat!) ???
Elmesélni, az úrfinak, megmagyarázni, hogy magyar-, nem magyar, hogy is van ez... (Trianont még nem kevertem bele. Nem nagyon.)
Beszélgettünk, kicsit utána jártunk, úgyis aktuális a téma: a helyi lapokban, már hónapok óta újra és újra feltűnik Liszt Ferenc neve és képe: napszemüveges Ferencünk, mint szupersztár!
Tényleg lépten-nyomon az ő nevére akadok: tegnap is rábbukkantam valami újra, a kedvenc böngészős oldalon.
*...és milyen jól teszi.
Izgatott voltam vele együtt és kíváncsi, vajon mit mesélnek nekik a színpadon a Mesterről.
 |
| TASTENTIEGER BEISSEN NICHT |
Én.: Kiről szólt a darab/történet?
M.: Franz Lisztről!
Én:: (Francokat!) ???
Elmesélni, az úrfinak, megmagyarázni, hogy magyar-, nem magyar, hogy is van ez... (Trianont még nem kevertem bele. Nem nagyon.)
Beszélgettünk, kicsit utána jártunk, úgyis aktuális a téma: a helyi lapokban, már hónapok óta újra és újra feltűnik Liszt Ferenc neve és képe: napszemüveges Ferencünk, mint szupersztár!
 |
| Forrás |
Tényleg lépten-nyomon az ő nevére akadok: tegnap is rábbukkantam valami újra, a kedvenc böngészős oldalon.
*...és milyen jól teszi.
Ha már...
örömről mesélek, muszáj a hétvégéről is.
Szombaton reggel, szűkre szabott kerettel, de füligvigyorral bevágtattam a kedvenc könyvesboltomba (otthon, nem itthon), ami igazából antikvárium, de ez nem tesz semmit, az új könyv-illat kivételével az élmény, maga a birtoklás varázsa, hogy amire vágytam végre az enyém, szabadon előkaphatom bármikor, ha úgy tetszik újra meg újra... az ugyanaz. Imádom!
Kerestem és találtam, mert ez egy ilyen hely, ahol roskadoznak a polcok a kincsektől, az eladó segítőkész és képben van -hogy úgy mondjam-, csak nyúl a keresettért, mert tudja hol van és ami a pláne, nem nézi a plafont, ha keresek valamit vagy kérdezek, mert ugyanolyan lekes mint én, nem úgy mint a túlmisztifikált könyves-hálózatnál, ahol márt többször volt szerencsém hitemet veszteni, a nem oda való okvetetlenkedők miatt... Mindegy, fátylat rá, rég volt: Anyum addig duruzsolt a fülembe, hogy így is lehet, nem kell tízezret (lélektani határom felső széle) költeniolyan gyakran időnként az igényeim kielégítése érdekében. Áldom az eszét azóta is és mindig, mert jellemzően ő ilyen: igaza van!
Két könyvvel lettem gazdagabb, az egyik közülük erősen leharcolt állapotban, de nálam most megpihenhet kicsit, vigyázok erre is és egy másik, amit -közös szemrevátelezés alapján megállapítatott- még ki sem fordítottak!
Mindkettő Jókai.
Majd komoly és gyors eligazítás/jegyzetelés (köszönet érte, Á.!) után, szülővárosom mezőgazdasági boltjába mentünk és lesöpörtük a polcokat.
Persze, dehogy, csak az az érzés töltött el mindannyiunkat mikor fizettünk: biztos nem maradt ott semmi, kiürítettük a kereskedelmi egységet. (Erős izgalmi állapotban vártuk a végösszeget -szinte csak fillérjeink maradtak.)
Az eredményes permetszer-vásárlás után, irány a szintén kedvenc facsemetés, ahol érdeklődésemre hoznak jövő hétig egy kis növénykét, ami a Kikeleti Bangita névre hallgat és már évekkel ezelőtt beleszerettem, de most, de most talán nekem is lesz!
Itthon nekiveselkedtünk az első idei permetezésnek, ami a fel-fel támadó szélben egy élmény volt! Köszönjük.
A kis paradicsommagok is földbe kerültek, tévedésből, mert a paprikát akartam. Sebaj, majd holnap(csak most látom: ma), ahogy Margaret Mitchell Scarlettje mondaná...
Délután jött a felismerés, hogy egyik fiunk zseniálisabb, mint a másik, ki ebben, ki abban, ugye. M. leginkább a decibelek kiengedésében brillírozott aznap, A. ezúttal az építésben. Mutatom:
Ezt egyes-egyedül, igaz a szerelési útmutatóval, de minden egyéb segítség nélkül hozta össze, a hét éven felülieknek javallt kockákból...
Este nyolc harminc előtt már gyertyát gyújtottunk és rácsodálkoztunk -újfent-, itt milyenek is az emberek: a völgy, amit teljes terjedelmében belátunk, seperc alatt elsötétült! Remek érzés újra és újra szembesülni vele, hogy itt fontos az embereknek az, ami máshol, másoknak nem.
Persze megzavarta egy apró hiba az örömködésünket: az ismerőseink házból, árulkodó jelek látszódtak: D. sms-t küldött, majd ők hívtak és negyedórás csevej után is azzzal a váddal illettek: ugratjuk őket...
Nem tudhatja mindenki, biztos ezernyi dologból, mégcsak szikrák sem jutnak el hozzánk -se.
Elrötyögtünk, tervezgettünk majd belealudtunk a gyertyafénybe...
Aztán, jött a vasárnap reggel, ill. azt nem is lehet megemlíteni, mert szinte nem is volt -nyilván nem ismeretlen ez másoknak sem. De azért ott is történt ez, meg az, pl.: híreket olvastam, a gyomrom meg összeállt, ilyen picire, mert nem jól bírom a rossz híreket, amiket később korrigáltak persze, de az már nem orvosolta a lidércnyomást... mindegy.
Majd jöttek, az ebédre hívott vendégeink: Anyumék. Persze ő, most is túlszárnyalt mint mindig, hiába volt ő a vendég, elhalmozott minket minden földi jóval: lekvárt, házi darált paprikát (mint az édes anna) hozott, pirospöttyöset, csokitojást, krémest, meg madárkát.* ...és ha mindez nem lenne elég, még nyüzsgött is: tett és vett és sütött, mert az anyukák már csak ilyenek.
Kapaszkodhatok, akkor sem érem utol soha!
*Míg A.-ra vigyázott, eltörött a kezei között egy agyagkacsa -vagy mi, ami egykoron egy cserepes virág mellett csücsült, most is.
Szeretem ezeket a vacakokat, valahányról D. jut eszembe, mert ő hozta ezeket virágos kosárkákkal danában. Ezt a kacsát, speciel nem, észre sem vettem volna ha nem mondja, mégsem hagyta nyugodni az eset, pótolta egy helyesebbel.
Na bumm! Egyel több, amire nézve lehet emlegetni és amit félteni, óvni kell...
Kerestem és találtam, mert ez egy ilyen hely, ahol roskadoznak a polcok a kincsektől, az eladó segítőkész és képben van -hogy úgy mondjam-, csak nyúl a keresettért, mert tudja hol van és ami a pláne, nem nézi a plafont, ha keresek valamit vagy kérdezek, mert ugyanolyan lekes mint én, nem úgy mint a túlmisztifikált könyves-hálózatnál, ahol márt többször volt szerencsém hitemet veszteni, a nem oda való okvetetlenkedők miatt... Mindegy, fátylat rá, rég volt: Anyum addig duruzsolt a fülembe, hogy így is lehet, nem kell tízezret (lélektani határom felső széle) költeni
Két könyvvel lettem gazdagabb, az egyik közülük erősen leharcolt állapotban, de nálam most megpihenhet kicsit, vigyázok erre is és egy másik, amit -közös szemrevátelezés alapján megállapítatott- még ki sem fordítottak!
Mindkettő Jókai.
Majd komoly és gyors eligazítás/jegyzetelés (köszönet érte, Á.!) után, szülővárosom mezőgazdasági boltjába mentünk és lesöpörtük a polcokat.
Persze, dehogy, csak az az érzés töltött el mindannyiunkat mikor fizettünk: biztos nem maradt ott semmi, kiürítettük a kereskedelmi egységet. (Erős izgalmi állapotban vártuk a végösszeget -szinte csak fillérjeink maradtak.)
Az eredményes permetszer-vásárlás után, irány a szintén kedvenc facsemetés, ahol érdeklődésemre hoznak jövő hétig egy kis növénykét, ami a Kikeleti Bangita névre hallgat és már évekkel ezelőtt beleszerettem, de most, de most talán nekem is lesz!
Itthon nekiveselkedtünk az első idei permetezésnek, ami a fel-fel támadó szélben egy élmény volt! Köszönjük.
A kis paradicsommagok is földbe kerültek, tévedésből, mert a paprikát akartam. Sebaj, majd holnap
Délután jött a felismerés, hogy egyik fiunk zseniálisabb, mint a másik, ki ebben, ki abban, ugye. M. leginkább a decibelek kiengedésében brillírozott aznap, A. ezúttal az építésben. Mutatom:
Ezt egyes-egyedül, igaz a szerelési útmutatóval, de minden egyéb segítség nélkül hozta össze, a hét éven felülieknek javallt kockákból...
Este nyolc harminc előtt már gyertyát gyújtottunk és rácsodálkoztunk -újfent-, itt milyenek is az emberek: a völgy, amit teljes terjedelmében belátunk, seperc alatt elsötétült! Remek érzés újra és újra szembesülni vele, hogy itt fontos az embereknek az, ami máshol, másoknak nem.
Persze megzavarta egy apró hiba az örömködésünket: az ismerőseink házból, árulkodó jelek látszódtak: D. sms-t küldött, majd ők hívtak és negyedórás csevej után is azzzal a váddal illettek: ugratjuk őket...
Nem tudhatja mindenki, biztos ezernyi dologból, mégcsak szikrák sem jutnak el hozzánk -se.
Elrötyögtünk, tervezgettünk majd belealudtunk a gyertyafénybe...
Aztán, jött a vasárnap reggel, ill. azt nem is lehet megemlíteni, mert szinte nem is volt -nyilván nem ismeretlen ez másoknak sem. De azért ott is történt ez, meg az, pl.: híreket olvastam, a gyomrom meg összeállt, ilyen picire, mert nem jól bírom a rossz híreket, amiket később korrigáltak persze, de az már nem orvosolta a lidércnyomást... mindegy.
Majd jöttek, az ebédre hívott vendégeink: Anyumék. Persze ő, most is túlszárnyalt mint mindig, hiába volt ő a vendég, elhalmozott minket minden földi jóval: lekvárt, házi darált paprikát (mint az édes anna) hozott, pirospöttyöset, csokitojást, krémest, meg madárkát.* ...és ha mindez nem lenne elég, még nyüzsgött is: tett és vett és sütött, mert az anyukák már csak ilyenek.
Kapaszkodhatok, akkor sem érem utol soha!
*Míg A.-ra vigyázott, eltörött a kezei között egy agyagkacsa -vagy mi, ami egykoron egy cserepes virág mellett csücsült, most is.
Szeretem ezeket a vacakokat, valahányról D. jut eszembe, mert ő hozta ezeket virágos kosárkákkal danában. Ezt a kacsát, speciel nem, észre sem vettem volna ha nem mondja, mégsem hagyta nyugodni az eset, pótolta egy helyesebbel.
Na bumm! Egyel több, amire nézve lehet emlegetni és amit félteni, óvni kell...
Montag
Hazaért
az én lelkes, ragyogó, Csodabogyóm és mesélt és mesélt, hogy a kis társak megölelgették, megszeretgették, úgy örültek neki. Milyen szuper volt, mikor a kis L. (kislány) álla leesett, úgy meglepődött, mikor meglátta reggel és a tanár néni is, csak kérdezgette, meg simogatta.
Voltak rendőrök is a suliban, ujjlenyomatot vettek, meg a biztonságos közlekedésről meséltek, ajándékot hoztak, meg emléklapot és volt kamera -a regionális híradó híres-neves riporterével egyetemben- és benne lesznek a tévében...! Hűűűű!
Ugye-ugye, mégiscsak volt értelme reggel felkelni!
Voltak rendőrök is a suliban, ujjlenyomatot vettek, meg a biztonságos közlekedésről meséltek, ajándékot hoztak, meg emléklapot és volt kamera -a regionális híradó híres-neves riporterével egyetemben- és benne lesznek a tévében...! Hűűűű!
Ugye-ugye, mégiscsak volt értelme reggel felkelni!
Sonntag
Ínyencek ínyenc étkei
Egész nap, folyton rágcsált valamit A.
Tényleg, reggeltől estig.
Vacsi után, hogy elkezdett csipogni a sütő, hogy megsült a kenyér, A. elkezdett kiabálni, hogy kész: megsült a kenyér feltépte a hűtőajtót és hozta a kolbászt, füligvigyorral, hogy ő most kenyeret kér hozzá. Ember legyen a talpán, aki megérteti vele, hogy még forró a kenyér, csak majd kaphat. Leginkább reggel, mert ugye, kolbászról beszélünk...
Ha már itt tartunk, beszéljünk további ínyencségekről:
Most tényleg.
Csupa-csupa különlegesség következik, de hogy megkívánni nem fogja senki, azt garantálhatom.
Mit szólnátok reggelire egy kis lekváros palacsintához? ...és ha pirospaprika karikát kínálnának hozzá?
-Az ifjabb úrfi, követelte!
Vagy egy kis uborkás kenyér, szintén ébredés után, a hajnali órákban?
Esetleg csípős szalámit, zsázsával (persze szigorúan vaj nélkül, mert az erősen "fúúúj"-kategóriás)? A zsázsa (ha valaki nem ismerné), szintén csípős. ...és az úrfi szereti! Va-cso-rá-ra!
M.-nél mostanában az is csoda, ha egyeltalán eszik valamit és nem csak a betegség miatt, hanem egyébként is. Persze nem az a csontzörögtetős alkat, nem kell félteni, mégis rossz nézni, amennyit eszik -ill. amennyit nem.
...és íme D. egyik remekbeszabott estebédje: tojásrántotta, újrahasznosított*, krémsajtos kenyérrel.
Az ötletek szabadon másolhatóak. De légyszi, szóljon már, akinek ízlett!
*Két harapással megcsonkított, A. hagyta-kenyérke.
Tényleg, reggeltől estig.
Vacsi után, hogy elkezdett csipogni a sütő, hogy megsült a kenyér, A. elkezdett kiabálni, hogy kész: megsült a kenyér feltépte a hűtőajtót és hozta a kolbászt, füligvigyorral, hogy ő most kenyeret kér hozzá. Ember legyen a talpán, aki megérteti vele, hogy még forró a kenyér, csak majd kaphat. Leginkább reggel, mert ugye, kolbászról beszélünk...
Ha már itt tartunk, beszéljünk további ínyencségekről:
Most tényleg.
Csupa-csupa különlegesség következik, de hogy megkívánni nem fogja senki, azt garantálhatom.
Mit szólnátok reggelire egy kis lekváros palacsintához? ...és ha pirospaprika karikát kínálnának hozzá?
-Az ifjabb úrfi, követelte!
Vagy egy kis uborkás kenyér, szintén ébredés után, a hajnali órákban?
Esetleg csípős szalámit, zsázsával (persze szigorúan vaj nélkül, mert az erősen "fúúúj"-kategóriás)? A zsázsa (ha valaki nem ismerné), szintén csípős. ...és az úrfi szereti! Va-cso-rá-ra!
M.-nél mostanában az is csoda, ha egyeltalán eszik valamit és nem csak a betegség miatt, hanem egyébként is. Persze nem az a csontzörögtetős alkat, nem kell félteni, mégis rossz nézni, amennyit eszik -ill. amennyit nem.
...és íme D. egyik remekbeszabott estebédje: tojásrántotta, újrahasznosított*, krémsajtos kenyérrel.
Az ötletek szabadon másolhatóak. De légyszi, szóljon már, akinek ízlett!
*Két harapással megcsonkított, A. hagyta-kenyérke.
Freitag
Kicsit
tartok a hétfőtől, merthogy két hét után, M. ismét iskolába megy.
A. még marad, nem engedem el. Jobb neki itthon. Arról nem, is beszélve, hogy alig 10-en vannak már csak talpon, a huszonvalahányból, ott kóvályog a számtalan baci meg vírus, nekünk igazán nem hiányzik több!
Kötőhártya-gyulladás most a sikk és az elmaradhatatlan krupp.
Az iskolából, számszerűsírve nem jött infó, csak az, hogy sorban dőlnek ki a gyerekek. Szegények.
Hétfőn, D. ment a gyerekorvoshoz az e heti igazolásért és visszaigazolást nyert a kórházi tanács, ahogy a saját véleményünk is: jobb ha megerősödik kicsit, csak aztán megy ismét közösségbe.
De vajon megerősödik-e kellőképpen addig?
Tudom-tudom. Nem tarthatom búra alatt.
Pedig bizisten megtenném...!
A. még marad, nem engedem el. Jobb neki itthon. Arról nem, is beszélve, hogy alig 10-en vannak már csak talpon, a huszonvalahányból, ott kóvályog a számtalan baci meg vírus, nekünk igazán nem hiányzik több!
Kötőhártya-gyulladás most a sikk és az elmaradhatatlan krupp.
Az iskolából, számszerűsírve nem jött infó, csak az, hogy sorban dőlnek ki a gyerekek. Szegények.
Hétfőn, D. ment a gyerekorvoshoz az e heti igazolásért és visszaigazolást nyert a kórházi tanács, ahogy a saját véleményünk is: jobb ha megerősödik kicsit, csak aztán megy ismét közösségbe.
De vajon megerősödik-e kellőképpen addig?
Tudom-tudom. Nem tarthatom búra alatt.
Pedig bizisten megtenném...!
Donnerstag
Pontosan
13:00-kor, a porszívóval együtt leállt ma a mosógép és a sütő, gyomrában a félig sült/sületlen kenyérrel...
Áramszünet.
Nem vagyok Szusza, hogy a szomszédba kelljen mennem, mi légyen a következő teendőés azt hogy csináljam, magamtól is beugrott a vasalás!
Felállítottam hát a vasalódeszkát, dugót a dugóaljba...
Csak aztán esett le...
Szusza?
Áramszünet.
Nem vagyok Szusza, hogy a szomszédba kelljen mennem, mi légyen a következő teendő
Felállítottam hát a vasalódeszkát, dugót a dugóaljba...
Csak aztán esett le...
Szusza?
Szöget ütött a fejemben...
Dehogy keresek felelőst és nem is gondolok szándékosságra, de érdekes.
...hétfőn reggel elmentem két köhögővel az orvoshoz, aki megvizsgálta őket, előzetes kézmosás nélkül, merthogy azt nem láttam, pedig máskor, hosszú és látványos szertartást nézhetünk végig. Most nem.
...és indokolatlanul sokat matatott a gyerekeken.
Indokolatlanul, mondom, mert máskor a lényegre szorítkozik, pikk-pakk és kész.
Figyelmetlen volt? Óvatlan? Vagy rossz napja volt? Persze, emberből van, ugye.
Kedden éjjel lett rosszul M. Aztán, szép sorban, mi mind.
///(Azóta kiderült -kissé szövevényes úton-, hogy egy norovírus nevű mifene volt a tettes. -Nem illet nagy betűt!)///
...és eszembe jutott, amit D. egyik ismerőse mesélt korábban: emberünk elbeszélgetett kicsit az orvosával, miközben a nagybecsű dr. idézett, egy szerinte vicces orvosi (???) szólást, miszerint:
"Csak egészség legyen, meg sok beteg."
Ezek után, kérem, mondja valaki, hogy csak paranoiás vagyok! Légyszi!
Ami, így éjszaka, még talán bele is fér...
...hétfőn reggel elmentem két köhögővel az orvoshoz, aki megvizsgálta őket, előzetes kézmosás nélkül, merthogy azt nem láttam, pedig máskor, hosszú és látványos szertartást nézhetünk végig. Most nem.
...és indokolatlanul sokat matatott a gyerekeken.
Indokolatlanul, mondom, mert máskor a lényegre szorítkozik, pikk-pakk és kész.
Figyelmetlen volt? Óvatlan? Vagy rossz napja volt? Persze, emberből van, ugye.
Kedden éjjel lett rosszul M. Aztán, szép sorban, mi mind.
///(Azóta kiderült -kissé szövevényes úton-, hogy egy norovírus nevű mifene volt a tettes. -Nem illet nagy betűt!)///
...és eszembe jutott, amit D. egyik ismerőse mesélt korábban: emberünk elbeszélgetett kicsit az orvosával, miközben a nagybecsű dr. idézett, egy szerinte vicces orvosi (???) szólást, miszerint:
"Csak egészség legyen, meg sok beteg."
Ezek után, kérem, mondja valaki, hogy csak paranoiás vagyok! Légyszi!
Ami, így éjszaka, még talán bele is fér...
Mittwoch
Nehéz
elhagyni a TÉMÁT.
Kórházban viszonylag ritkán jártunk, de elégszer.
Én először (legalábbis ez az első, amire emlékszem), alig 9 évesen voltam pár napig, sérvvel műtöttek. Nem volt olyan nagy ügy, gondolom mert Anyu is ott volt. Nem úgy, mint én most M.-el, kisérőként, nem.
Csak kibulizta, hogy ott lehessen: ő is akkor műtette magát, szintén sérvvel. Jól megszervezte: engem műtöttek aznap először, hogy ott legyen mikor betolnak, majd csak aztán került sorra ő, míg én aludtam. Akkoriban nem hagyták a szülőket bent aludni.
Jól emlékszem a dolgokra. A liftre, a mosolygós műtősfiú arcára, magára a műtőre és hogy 11-ig számoltam...
Arra is, ahogy a koedukált szobában, egy lavorban állva fürdetett egy harcias, idősödő nővérke: minél inkább sírtam, hogy a fürdőben szeretnék, annál jobban rángatott és annál erősebben súrolt a szivaccsal, a szomszédos ágyon meg csak vigyorgott az iskolából ismert kisfiú...
Anyuval összeraktuk, ez a remek élmény válthatta ki, a későbbi szorongásos-körömrágásomat...
Aztán D.-t műtötték, az esküvőnk évében vakbéllel. Ami publikus: hogy csúnya volt, de hamar talpra állt. Hazajövetele napján, már tüzifát akart behordani talicskával, én meg ott kiabáltam vele az udvaron, hogy tényleg vissza akar-e kerülni, ne őrítsen már meg! Ő meg csak vigyorgott rám, a huncut szemeivel -de szerencsére megeredt az eső... (Lévén, hogy nem érthették, ki tudja mit gondoltak a szomszédok: szerencsétlen emberrel miért üvöltözik a neje?!)
Három évvel később megszületett M.. De erről, máskor.
Következő évben, épp' a 4. házassági évfordulónk napján és A. két évvel későbbi szülinapján, M. került kés alá, sérvvel. 10 hónapos volt.
Már előző nap felutaztunk a Városba (100km), abban a hitben, hogy egy előzetes vizsgálatra megyünk, de mert előrelátásban nagy vagyok, összepakoltam pár napra, nehogy megvicceljenek.
Közölték, másnap megejtik a műtétet, maradnunk kell. Hiába kértük: hadd menjünk haza, így nem tudja magát úgy kipihenni, nyűgös lesz, nem lesz így jó. Maradnunk kellett, mert mi van, ha nem megyünk másnap a kiírt műtétre? Mintha manapság 100km a világ lenne... Mindegy.
Persze alig aludtunk. D. itthon, mi ott. Reggel mindjárt világos volt, miért féltek a késéstől: bő fél órával előbb kezdődtek a műtétek és ő volt az első.
Ölben vittem le a műtétre, mert nem volt hajlandó beszállni az ágyába. Mire leértünk, iszonyú kába volt, velem együtt. Valahogy agyoncsapott a dolog súlya: hova is viszem most a fiam!
Aztán meg az az ostoba helyzet, hogy nem értettem, miért kellene odaadnom az ápoló kezébe: hiszen, én megyek vele, dehogy adom. Aztán a sokadik kérés után megölelt gyerekestől és a fülembe suttogta, hogy ő ott lesz vele végig, nagyon fog vigyázni rá, ahogy az orvos is és ahogy végeznek, kijön és szól, adjam csak oda, ő ott lesz vele, nem kell félnem! Elvitte, hátrálva, hogy láthassam amíg lehet és integetett a fiam kezével és láttam, hogy neki is duruzsol a fülébe...
Szegény D.,alig tíz perc múlva talált rá zokogó roncsaimra és elvitt, megetetett, sétáltatott, ami persze neki is kellett, de ő nem bukhatott ki, miattam.
Persze úgy lett, ahogy ígérte, jött az ápoló-orvosotól szólni, mikor végeztek a műtéttel. Hamarosan hozták őt is, azt mondták, bő fél óra múlva ébred majd. Míg elhelyezkedtünk mellette, többen ébredeztek: finoman.
M. sikítva ébredt, dobálta magát az ágyban, az ígértnél sokkal korábban. Szörnyű volt. Az is, hogy nem tudtam segíteni neki. Majd visszaaltatták. Erős kis szervezete, pikkpakk kidobta magából az altatót, így a számítottnál hamarabb ébredt...
Később, már a szobájában láttam, hogy mindkét kezén-, lábán szúrásnyomok voltak, ami megmagyarázta miért a fején vezették be a tűt, aminek a ragasztócsíkjait úgy tépték le a fejéről, hajastól... (!!!)
Még aznap hazavittük, saját felelősségre.
A mi folyton mosolygós Kacagányunk, szünet nélkül bömbölt az élményektől és nem tudott enni, elaludni sem.
Amikor leértünk a parkolóba, megállás nélkül mosolygott, brrrrrrr-egett, és ahogy betettük az autóba, azonnal elaludt. Itthon meg ismét fülig ért a szája...
Említettem már, két évvel később pedig A. jött a világra, de erről is majd máskor.
A mostani tortúrát pedig leírtam. Gyanítom, ez sem merül majd feledésbe...
Kórházban viszonylag ritkán jártunk, de elégszer.
Én először (legalábbis ez az első, amire emlékszem), alig 9 évesen voltam pár napig, sérvvel műtöttek. Nem volt olyan nagy ügy, gondolom mert Anyu is ott volt. Nem úgy, mint én most M.-el, kisérőként, nem.
Csak kibulizta, hogy ott lehessen: ő is akkor műtette magát, szintén sérvvel. Jól megszervezte: engem műtöttek aznap először, hogy ott legyen mikor betolnak, majd csak aztán került sorra ő, míg én aludtam. Akkoriban nem hagyták a szülőket bent aludni.
Jól emlékszem a dolgokra. A liftre, a mosolygós műtősfiú arcára, magára a műtőre és hogy 11-ig számoltam...
Arra is, ahogy a koedukált szobában, egy lavorban állva fürdetett egy harcias, idősödő nővérke: minél inkább sírtam, hogy a fürdőben szeretnék, annál jobban rángatott és annál erősebben súrolt a szivaccsal, a szomszédos ágyon meg csak vigyorgott az iskolából ismert kisfiú...
Anyuval összeraktuk, ez a remek élmény válthatta ki, a későbbi szorongásos-körömrágásomat...
Aztán D.-t műtötték, az esküvőnk évében vakbéllel. Ami publikus: hogy csúnya volt, de hamar talpra állt. Hazajövetele napján, már tüzifát akart behordani talicskával, én meg ott kiabáltam vele az udvaron, hogy tényleg vissza akar-e kerülni, ne őrítsen már meg! Ő meg csak vigyorgott rám, a huncut szemeivel -de szerencsére megeredt az eső... (Lévén, hogy nem érthették, ki tudja mit gondoltak a szomszédok: szerencsétlen emberrel miért üvöltözik a neje?!)
Három évvel később megszületett M.. De erről, máskor.
Következő évben, épp' a 4. házassági évfordulónk napján és A. két évvel későbbi szülinapján, M. került kés alá, sérvvel. 10 hónapos volt.
Már előző nap felutaztunk a Városba (100km), abban a hitben, hogy egy előzetes vizsgálatra megyünk, de mert előrelátásban nagy vagyok, összepakoltam pár napra, nehogy megvicceljenek.
Közölték, másnap megejtik a műtétet, maradnunk kell. Hiába kértük: hadd menjünk haza, így nem tudja magát úgy kipihenni, nyűgös lesz, nem lesz így jó. Maradnunk kellett, mert mi van, ha nem megyünk másnap a kiírt műtétre? Mintha manapság 100km a világ lenne... Mindegy.
Persze alig aludtunk. D. itthon, mi ott. Reggel mindjárt világos volt, miért féltek a késéstől: bő fél órával előbb kezdődtek a műtétek és ő volt az első.
Ölben vittem le a műtétre, mert nem volt hajlandó beszállni az ágyába. Mire leértünk, iszonyú kába volt, velem együtt. Valahogy agyoncsapott a dolog súlya: hova is viszem most a fiam!
Aztán meg az az ostoba helyzet, hogy nem értettem, miért kellene odaadnom az ápoló kezébe: hiszen, én megyek vele, dehogy adom. Aztán a sokadik kérés után megölelt gyerekestől és a fülembe suttogta, hogy ő ott lesz vele végig, nagyon fog vigyázni rá, ahogy az orvos is és ahogy végeznek, kijön és szól, adjam csak oda, ő ott lesz vele, nem kell félnem! Elvitte, hátrálva, hogy láthassam amíg lehet és integetett a fiam kezével és láttam, hogy neki is duruzsol a fülébe...
Szegény D.,alig tíz perc múlva talált rá zokogó roncsaimra és elvitt, megetetett, sétáltatott, ami persze neki is kellett, de ő nem bukhatott ki, miattam.
Persze úgy lett, ahogy ígérte, jött az ápoló-orvosotól szólni, mikor végeztek a műtéttel. Hamarosan hozták őt is, azt mondták, bő fél óra múlva ébred majd. Míg elhelyezkedtünk mellette, többen ébredeztek: finoman.
M. sikítva ébredt, dobálta magát az ágyban, az ígértnél sokkal korábban. Szörnyű volt. Az is, hogy nem tudtam segíteni neki. Majd visszaaltatták. Erős kis szervezete, pikkpakk kidobta magából az altatót, így a számítottnál hamarabb ébredt...
Később, már a szobájában láttam, hogy mindkét kezén-, lábán szúrásnyomok voltak, ami megmagyarázta miért a fején vezették be a tűt, aminek a ragasztócsíkjait úgy tépték le a fejéről, hajastól... (!!!)
Még aznap hazavittük, saját felelősségre.
A mi folyton mosolygós Kacagányunk, szünet nélkül bömbölt az élményektől és nem tudott enni, elaludni sem.
Amikor leértünk a parkolóba, megállás nélkül mosolygott, brrrrrrr-egett, és ahogy betettük az autóba, azonnal elaludt. Itthon meg ismét fülig ért a szája...
Említettem már, két évvel később pedig A. jött a világra, de erről is majd máskor.
A mostani tortúrát pedig leírtam. Gyanítom, ez sem merül majd feledésbe...
Dienstag
Mert
mi is fizetjük ezt a ...minek is nevezzem.... adót.
Az optimistákét.
Igen.
Ellenőriztük, kicsit megkésve, hogy állunk:
1 pozició, még a közelében sincs.
A második, stimmel -minő öröm!
Harmadik szintén, ahogy a negyedik is -ujjong és zakatol a szív.
Az ötödik, már nem.
A két csillag meg mellette.
Adó-visszatérítésben részesültünk a hétvégén.
Mert olykor megjár.
Az optimistákét.
Igen.
Ellenőriztük, kicsit megkésve, hogy állunk:
1 pozició, még a közelében sincs.
A második, stimmel -minő öröm!
Harmadik szintén, ahogy a negyedik is -ujjong és zakatol a szív.
Az ötödik, már nem.
A két csillag meg mellette.
Adó-visszatérítésben részesültünk a hétvégén.
Mert olykor megjár.
Montag
Történések
Előzménynek ott volt a hétfő, az ugatós köhögéssel (krupp, bizony!), amit mindketten, ugyancsak szorgalmasan gyakoroltak, meg is ijedtem rendesen, mert M. még a szokottnál is (ugye, az a bizonyos első év az oviban) csúnyábban űzte.
A dokinál A. begyűjtött egy fertőzést, a szemére. Másnapig duzzadt volt, erősen váladékozott és hogy még szebb legyen, vérágas is. Kedd estére ez viszonylag csillapodott, ahogy mindkettejük köhögése is, gondoltam príma, marad ~három fölös napunk együtt -a doki előre kiírta M.-et a hétre.
Kedd éjjel, de már szerdán, 0:20 körül M. elkezdett hányni, amit abba sem hagyott reggelig. Igaz, úgy másfél óra múlva már alul is folyt minden... Borzalmas volt. Borzalmas.
Először a gyerekorvost próbáltuk elérni, azon a számon, amit vész esetére tart fenn. Nem volt elérhető. Kis idő múlva már szidtam szerencsétlent, mint szódás a lovát, hogy mi a bánatnak a szám, ha nem veszi fel és különben is, nem játékból hívjuk, vész van tényleg, a gyerek elfogyott seperc alatt, már alig bírja tartani magát, segítsen már valaki!
Hívtuk a segélyhívót, ők kapocsolták a legközelebbi kórházat, amiben van gyerekosztály, mert a mi városunkban nincs, pár éve bezárták.
Ott adtak tippet, hogy talán az egy egység narancslé+ egy egység feketetea+ egy egység víz keverékétől csillapodik a hányás. ...hát nem!
Rövidesen ismét segélyhívó..., akkor az ügyeletes, álatános orvost kapcsolták, aki 6:40-re ígérte magát a rendelőjébe, receptet írt egy kúphoz, ami a helyzetet rendbe hozni hivatott, vagy legalábbis csillapítani (+beutalót a kórházba, hogy ha menni kell, legalább hozzá ne kelljen újra).
Mire a kúpot M. megkapta, neki már minden mindegy volt, csak segítsünk neki valahogy... (Ekkor már epét... köpött és alul is az folyt.)
Aztán megkapta a kúpot, ami arról nevezetes, hogy ez volt az első olyan akármi, amit a gyerekemnek adtam, még azelőtt, hogy elolvastam volna a tájékoztatóját. (Hiba volt, mint kiderült, de ezt még a jövő homálya fedi -ahogy Sz. Magda drága, szokta volt mondani.)
A doki, aki a receptet írta, mondta, várjunk 8-ig, csillapodik-e, majd 8-kor bíztatott, talán 9-ig hathat. Kilencig annyiban változott a helyzet, hogy legalább szusszanásnyi ideje maradt két alkalom között.
Közben én komplett összepakoltam, felkészülve a legrosszabra.
Kilenckor végső egyeztetés, igen, indokolt, mehetünk a kórházba. Ekkor már torz volt az arca, szinte idegen.*
Felvették, viszonylag döccenőmentesen tűrte, tegyenek vele, amit akarnak, csak legyen már jobb. (Még út közben is jött felül, visszatarthatatlanul -meg kellett állnunk egyszer, elakadásjelzővel persze, mégis majdnem ledudáltak minket az útról...)
Valamikor, menet közben elvesztettem a fonalat, de ha minden igaz, összesen 7 üveg infúziót kapott. Szerdán este már nevetgélt, kártyáztunk, elkezdett enni, inni, folyamatosan szóval tartott és rötyögtünk is.
...és itt essék szó a szobatársakról is kicsit, mert ők is színesebbé tették az élményt, mert az volt: élmény a javából.
Volt egy copfos kislány, egy tünemény, anyuka-kísérő nélkül, mert hozzá apuka jött, ott is aludt, egy élmény volt! -Öltözz úgy éjszakára, hogy a jövő-menő, de kórházhoz tartozó egyének mellett, még egy idegen férfi is ott kószál a szobában, ráadásul késő estig verte a gépet -nyilván dolgozott... bocsi, hogy nem tudtam megértő lenni. (Nem szóltam...)
Aztán kisfiú-anyukával, aki az az igazi nagypofájú, aki reggeltől estig cseveg, bocs: dőzsöl a telefononmert ilyen mindig van, mindenhol, mindkét úrfi születésekor volt szerencsém egyhez, nem számít, hogy a gyerek aludna mellette, vagy a többi másik.
...és nem, nem is ő volt a legrosszabb, hanem egy ikerpár anyukája, aki nem beszélgtett a gyerekeivel, nem, hanem napestig a gyerekek neveit szajkózta, ill. ordította, ha olyanja volt éppen. (Ezek után, életem végéig nem felejtem el a Wanessaaaaa és a Melaniiiii nevet.)
Csak, hogy érzékeltessem a stílusát: egyik reggel arra ébredtem, hogy az egyik kislány szerényen felsírt, az anyuka reakciója: Klappe! (Pofa be!) (Velem szemben, az ágyban pukkadozva nevetett a kisfiú anyukája.)
A lényeg, hogy a kedves szobatársak sajtkukacai ellenére, M. kiválóan aludt, reggelre már pirospozsgás arcal kémlelte a többieket, csevegett, evett, ivott, alakult! Én meg kezdtem megkönnyebbülni, nem számított, hogy az éjjel nem aludtam szemhunyásnyit sem, mert már láttam a végét!
Viziten a doki előrebocsátotta, ha ilyen gyorsan javul az úrfi, másnap mehet haza.
DE...
Ki gondolta, hogy ezzel vége? Én.
Rosszul.
Délután, három után valamivel, megfordult a világ és a gyomrom, rákezdtem magam is...
Hadd ne részletezzem!
Másfél óra múlva, én is kaptam a palackot, addigra már láttam sárgát, mifenét...
Ez volt ugye csütörtökön, mikor Anyukám vigyázott A.-ra, mert D.-nek menni kellett Bécsbe.
7-kor hívtak telefonon: A. is hány, mi legyen, hozzák-e őt is a kórházba?
Nővérrel egyeztettünk, ha tud aludni és nála nem folyamatos a dolog, akkor inkább otthon legyen, lehet, nem ugyanaz kapta el, vagy csak enyhébben érte el, talán megússza.
Picúr elaludt és abbahagyta a kipakolást, de akkor már annyira kész voltam, csak bőgni tudtam.
Az éjszaka ugyanaz volt: M. aludt, mint a bunda, én nem...
Másnapra (péntek) felhoztak egy olyan szintre, hogy talpra tudtam állni, bár fáradt és baromira kimerült voltam, de haza akartam menni M.-el, mert hitem szerint ott/itt rendbe jövök. A fődoki röhögött rajtam és azt kérdezte, hogy gondolom: a férjem lát el mindkettőnket és a picit is, ha netán tényleg benyeli?
Gondoltam, tessék csak röhögni, akkor is haza megyek.
Jött értünk D. és A., aki sápadt volt, de jókedvű. Anyukám már otthon, Mo.-on, mert reggelre ő is rosszul lett. (Alakul a történet...)
Kipakolás, mosás, rendezkedés, és kétes öröm: A. rossz bőrben, alig eszik, keveset iszik, de legalább végigalussza az éjszakát.
///Délután húslevest főztem, D.-nek meg cigánypecsenyét, az egész olyan volt, mintha felhőn jártam volna, vagy álmodtam volna, aztán csak beájultam az ágyba és aludtam reggelig.///
Reggel A. vizet bukott, sokat. Háztartási kekszet adtam neki, vizet, egy pohárral (ez már benne maradt) és elkezdtem újfent pakolni, bár a dokihoz indultunk, de ha azt mondja: kórház, ne kelljen vissza, haza jönni.
Szombatonként egy másik városban rendel, nem itt nálunk, nevezzük Dvárosnak, mert innen délre van. Elmentünk Dv.-ba, ahol az aszisztens leteremetett, mert nem jelentkeztünk be (Ja, vártuk volna meg a kilenc órát, míg jelentkezhetünk, időpontra meg menjünk igaz? De nem vitatkoztunk.)
Doki megértette a problémát, hogy nem mennénk vele kórházba ha nem muszáj, javasolta: nézzünk egy vérképet, de olyat ő ott nem tud, menjünk vissza a mi városunkba, ott a kórházban, az intenzíven megcsinálják.
Kedves dokinő elvitte az ifjabbat, mert tartottunk tőle, cirkusz lesz a jelenlétemben...
Így nem volt, de az eredmény szerint, kórházba kell menni...
Alig pár nap alatt itt állt, úgy harmadjára, a feje tetejére a világom.
Az úton, végig rántott húsról és sültkrumpliról beszélt, táncolt, nevetgélt. Biztosra vettük, ahogy a doki is mondta, hogy maximum másnap reggelig fogják bent tartani...
A felvételnél hatalmas cirkuszt rendezett A.: harapott, rúgott, mart, nem engedte bevezetni a tűt és sikítozva kért, hogy segítsek neki.
Pokoli. Azt hiszem, ez a legtalálóbb kifelyezés, az akkor átéltekre.
Majd, hogy látták lefogással nem fog menni, valami nyugi-löttyött adtak neki (persze tőlem fogadta csak el), amitől olyan lett, mint a részegek. Mikor elkezdett D. ölében vontatottan beszélni és lassított felvételben mozogni, kínunkban, mint valami őrült banda, elkezdtünk nevetni...
Ügyes volt, szófogadó ő is, mint korábban M., ahogy bekerült a szobába, enni kért, inni, nővérkék meg csodájára jártak, hogy jéééé, még egy gyerek, aki vizet kér, nem valami édes akármit, mint a többi gyerkő.
Odafelé, az úton eszembe jutott, hogy csak ne a régi szobába kerüljünk, mert én nem bírok elviselni még egy éjszakát a sok röpködő Melaniiiii és Wanessaaaaa között! Óriási szerencsénkre (önző disznó vagyok, tudom) ott nem volt hely, egy kisbabás anyukához kerültünk.
No, ki-mit gondol? Igen, ő is az ordítozva telefonáló, miért is ne? A hab a tortán, hogy ők díszkivilágításban alszanak!!! (???) Nem baj, így legalább jól láttam a plafont.
De hát én nem akartam a Wanessáékkal aludni -nem mintha valaha aludtam volna, ugye.
Sebaj, A. jól aludt, reggel, a vizit után még csináltak egy vérképet, majd elfelejtettek kicsit, gondolom, vasárnap ezt lehet, majd felhajtottam a nővérkét, ő meg az eredményeket és közölte, mehetünk!
Ahogy baktattam az úrfival a lift felé, összefutottam az ikrek anyukájával, aki nem rejtette a véka alá, mennyire nem örül annak, hogy én már két gyereket vittem haza, míg ő egyhuzamban egy hete, még mindig ott van.
Anyukám még most is gyenge, de remélem hamarosan talpra áll.
Most itt tartunk és remélem, nem lesz folytatás....
Csak egy kis kitérő: szombaton este, mikor A. végre elaludt, jutott eszembe, hogy a Többiek, már mind együtt vannak (19:40), de jó volna ott lenni, velük és milyen jó lenne, ha a gyerekeim otthon alhatnának, mind a ketten, a saját ágyukban!
Osztálytalálkozó volt...
*A kúptól, aminek a hányingert kellett vollna csillapítani, torzult el az arca -a gyerekdoki szerint.
A dokinál A. begyűjtött egy fertőzést, a szemére. Másnapig duzzadt volt, erősen váladékozott és hogy még szebb legyen, vérágas is. Kedd estére ez viszonylag csillapodott, ahogy mindkettejük köhögése is, gondoltam príma, marad ~három fölös napunk együtt -a doki előre kiírta M.-et a hétre.
Kedd éjjel, de már szerdán, 0:20 körül M. elkezdett hányni, amit abba sem hagyott reggelig. Igaz, úgy másfél óra múlva már alul is folyt minden... Borzalmas volt. Borzalmas.
Először a gyerekorvost próbáltuk elérni, azon a számon, amit vész esetére tart fenn. Nem volt elérhető. Kis idő múlva már szidtam szerencsétlent, mint szódás a lovát, hogy mi a bánatnak a szám, ha nem veszi fel és különben is, nem játékból hívjuk, vész van tényleg, a gyerek elfogyott seperc alatt, már alig bírja tartani magát, segítsen már valaki!
Hívtuk a segélyhívót, ők kapocsolták a legközelebbi kórházat, amiben van gyerekosztály, mert a mi városunkban nincs, pár éve bezárták.
Ott adtak tippet, hogy talán az egy egység narancslé+ egy egység feketetea+ egy egység víz keverékétől csillapodik a hányás. ...hát nem!
Rövidesen ismét segélyhívó..., akkor az ügyeletes, álatános orvost kapcsolták, aki 6:40-re ígérte magát a rendelőjébe, receptet írt egy kúphoz, ami a helyzetet rendbe hozni hivatott, vagy legalábbis csillapítani (+beutalót a kórházba, hogy ha menni kell, legalább hozzá ne kelljen újra).
Mire a kúpot M. megkapta, neki már minden mindegy volt, csak segítsünk neki valahogy... (Ekkor már epét... köpött és alul is az folyt.)
Aztán megkapta a kúpot, ami arról nevezetes, hogy ez volt az első olyan akármi, amit a gyerekemnek adtam, még azelőtt, hogy elolvastam volna a tájékoztatóját. (Hiba volt, mint kiderült, de ezt még a jövő homálya fedi -ahogy Sz. Magda drága, szokta volt mondani.)
A doki, aki a receptet írta, mondta, várjunk 8-ig, csillapodik-e, majd 8-kor bíztatott, talán 9-ig hathat. Kilencig annyiban változott a helyzet, hogy legalább szusszanásnyi ideje maradt két alkalom között.
Közben én komplett összepakoltam, felkészülve a legrosszabra.
Kilenckor végső egyeztetés, igen, indokolt, mehetünk a kórházba. Ekkor már torz volt az arca, szinte idegen.*
Felvették, viszonylag döccenőmentesen tűrte, tegyenek vele, amit akarnak, csak legyen már jobb. (Még út közben is jött felül, visszatarthatatlanul -meg kellett állnunk egyszer, elakadásjelzővel persze, mégis majdnem ledudáltak minket az útról...)
Valamikor, menet közben elvesztettem a fonalat, de ha minden igaz, összesen 7 üveg infúziót kapott. Szerdán este már nevetgélt, kártyáztunk, elkezdett enni, inni, folyamatosan szóval tartott és rötyögtünk is.
...és itt essék szó a szobatársakról is kicsit, mert ők is színesebbé tették az élményt, mert az volt: élmény a javából.
Volt egy copfos kislány, egy tünemény, anyuka-kísérő nélkül, mert hozzá apuka jött, ott is aludt, egy élmény volt! -Öltözz úgy éjszakára, hogy a jövő-menő, de kórházhoz tartozó egyének mellett, még egy idegen férfi is ott kószál a szobában, ráadásul késő estig verte a gépet -nyilván dolgozott... bocsi, hogy nem tudtam megértő lenni. (Nem szóltam...)
Aztán kisfiú-anyukával, aki az az igazi nagypofájú, aki reggeltől estig cseveg, bocs: dőzsöl a telefonon
...és nem, nem is ő volt a legrosszabb, hanem egy ikerpár anyukája, aki nem beszélgtett a gyerekeivel, nem, hanem napestig a gyerekek neveit szajkózta, ill. ordította, ha olyanja volt éppen. (Ezek után, életem végéig nem felejtem el a Wanessaaaaa és a Melaniiiii nevet.)
Csak, hogy érzékeltessem a stílusát: egyik reggel arra ébredtem, hogy az egyik kislány szerényen felsírt, az anyuka reakciója: Klappe! (Pofa be!) (Velem szemben, az ágyban pukkadozva nevetett a kisfiú anyukája.)
A lényeg, hogy a kedves szobatársak sajtkukacai ellenére, M. kiválóan aludt, reggelre már pirospozsgás arcal kémlelte a többieket, csevegett, evett, ivott, alakult! Én meg kezdtem megkönnyebbülni, nem számított, hogy az éjjel nem aludtam szemhunyásnyit sem, mert már láttam a végét!
Viziten a doki előrebocsátotta, ha ilyen gyorsan javul az úrfi, másnap mehet haza.
DE...
Ki gondolta, hogy ezzel vége? Én.
Rosszul.
Délután, három után valamivel, megfordult a világ és a gyomrom, rákezdtem magam is...
Hadd ne részletezzem!
Másfél óra múlva, én is kaptam a palackot, addigra már láttam sárgát, mifenét...
Ez volt ugye csütörtökön, mikor Anyukám vigyázott A.-ra, mert D.-nek menni kellett Bécsbe.
7-kor hívtak telefonon: A. is hány, mi legyen, hozzák-e őt is a kórházba?
Nővérrel egyeztettünk, ha tud aludni és nála nem folyamatos a dolog, akkor inkább otthon legyen, lehet, nem ugyanaz kapta el, vagy csak enyhébben érte el, talán megússza.
Picúr elaludt és abbahagyta a kipakolást, de akkor már annyira kész voltam, csak bőgni tudtam.
Az éjszaka ugyanaz volt: M. aludt, mint a bunda, én nem...
Másnapra (péntek) felhoztak egy olyan szintre, hogy talpra tudtam állni, bár fáradt és baromira kimerült voltam, de haza akartam menni M.-el, mert hitem szerint ott/itt rendbe jövök. A fődoki röhögött rajtam és azt kérdezte, hogy gondolom: a férjem lát el mindkettőnket és a picit is, ha netán tényleg benyeli?
Gondoltam, tessék csak röhögni, akkor is haza megyek.
Jött értünk D. és A., aki sápadt volt, de jókedvű. Anyukám már otthon, Mo.-on, mert reggelre ő is rosszul lett. (Alakul a történet...)
Kipakolás, mosás, rendezkedés, és kétes öröm: A. rossz bőrben, alig eszik, keveset iszik, de legalább végigalussza az éjszakát.
///Délután húslevest főztem, D.-nek meg cigánypecsenyét, az egész olyan volt, mintha felhőn jártam volna, vagy álmodtam volna, aztán csak beájultam az ágyba és aludtam reggelig.///
Reggel A. vizet bukott, sokat. Háztartási kekszet adtam neki, vizet, egy pohárral (ez már benne maradt) és elkezdtem újfent pakolni, bár a dokihoz indultunk, de ha azt mondja: kórház, ne kelljen vissza, haza jönni.
Szombatonként egy másik városban rendel, nem itt nálunk, nevezzük Dvárosnak, mert innen délre van. Elmentünk Dv.-ba, ahol az aszisztens leteremetett, mert nem jelentkeztünk be (Ja, vártuk volna meg a kilenc órát, míg jelentkezhetünk, időpontra meg menjünk igaz? De nem vitatkoztunk.)
Doki megértette a problémát, hogy nem mennénk vele kórházba ha nem muszáj, javasolta: nézzünk egy vérképet, de olyat ő ott nem tud, menjünk vissza a mi városunkba, ott a kórházban, az intenzíven megcsinálják.
Kedves dokinő elvitte az ifjabbat, mert tartottunk tőle, cirkusz lesz a jelenlétemben...
Így nem volt, de az eredmény szerint, kórházba kell menni...
Alig pár nap alatt itt állt, úgy harmadjára, a feje tetejére a világom.
Az úton, végig rántott húsról és sültkrumpliról beszélt, táncolt, nevetgélt. Biztosra vettük, ahogy a doki is mondta, hogy maximum másnap reggelig fogják bent tartani...
A felvételnél hatalmas cirkuszt rendezett A.: harapott, rúgott, mart, nem engedte bevezetni a tűt és sikítozva kért, hogy segítsek neki.
Pokoli. Azt hiszem, ez a legtalálóbb kifelyezés, az akkor átéltekre.
Majd, hogy látták lefogással nem fog menni, valami nyugi-löttyött adtak neki (persze tőlem fogadta csak el), amitől olyan lett, mint a részegek. Mikor elkezdett D. ölében vontatottan beszélni és lassított felvételben mozogni, kínunkban, mint valami őrült banda, elkezdtünk nevetni...
Ügyes volt, szófogadó ő is, mint korábban M., ahogy bekerült a szobába, enni kért, inni, nővérkék meg csodájára jártak, hogy jéééé, még egy gyerek, aki vizet kér, nem valami édes akármit, mint a többi gyerkő.
Odafelé, az úton eszembe jutott, hogy csak ne a régi szobába kerüljünk, mert én nem bírok elviselni még egy éjszakát a sok röpködő Melaniiiii és Wanessaaaaa között! Óriási szerencsénkre (önző disznó vagyok, tudom) ott nem volt hely, egy kisbabás anyukához kerültünk.
No, ki-mit gondol? Igen, ő is az ordítozva telefonáló, miért is ne? A hab a tortán, hogy ők díszkivilágításban alszanak!!! (???) Nem baj, így legalább jól láttam a plafont.
De hát én nem akartam a Wanessáékkal aludni -nem mintha valaha aludtam volna, ugye.
Sebaj, A. jól aludt, reggel, a vizit után még csináltak egy vérképet, majd elfelejtettek kicsit, gondolom, vasárnap ezt lehet, majd felhajtottam a nővérkét, ő meg az eredményeket és közölte, mehetünk!
Ahogy baktattam az úrfival a lift felé, összefutottam az ikrek anyukájával, aki nem rejtette a véka alá, mennyire nem örül annak, hogy én már két gyereket vittem haza, míg ő egyhuzamban egy hete, még mindig ott van.
Anyukám még most is gyenge, de remélem hamarosan talpra áll.
Most itt tartunk és remélem, nem lesz folytatás....
Csak egy kis kitérő: szombaton este, mikor A. végre elaludt, jutott eszembe, hogy a Többiek, már mind együtt vannak (19:40), de jó volna ott lenni, velük és milyen jó lenne, ha a gyerekeim otthon alhatnának, mind a ketten, a saját ágyukban!
Osztálytalálkozó volt...
*A kúptól, aminek a hányingert kellett vollna csillapítani, torzult el az arca -a gyerekdoki szerint.
Sonntag
Itthon vagyunk
Azt nem állíthatom, hogy maradéktalanul meggyógyult akinek kellett, de itt vagyunk végre. ITTHON!
Vár az ágy. Most jó.
De még jobb lesz, ha végre alhatok kicsit, így most elnézést kérek, de ezt muszáj megejtenem ahhoz, hogy érthetően tudjam kifejeznem magam...
Még mielőtt fejest ugrok a párnák közéigazából, nyilván beájulni fogok, dehogy van nekem kedvem/energiám ugrálni, szeretném megköszönni, hogy gondoltatok ránk. Nagyon-nagyon jól esik! Köszönöm!
Nagyon köszönöm!
Vár az ágy. Most jó.
De még jobb lesz, ha végre alhatok kicsit, így most elnézést kérek, de ezt muszáj megejtenem ahhoz, hogy érthetően tudjam kifejeznem magam...
Még mielőtt fejest ugrok a párnák közé
Nagyon köszönöm!
Mittwoch
Várunk
Éjszaka virrasztottunk M. mellett.
Ügyeletet hívtunk, tanácsot kaptunk, ami nem vált be.
Hajnalban M. beutalót kapott a kórházba és kúpot, most fekszik, várjuk a hatását.
Aztán eldől megyünk-e kórházba, vagy sem.
Ügyeletet hívtunk, tanácsot kaptunk, ami nem vált be.
Hajnalban M. beutalót kapott a kórházba és kúpot, most fekszik, várjuk a hatását.
Aztán eldől megyünk-e kórházba, vagy sem.
Dienstag
Egy srófra
jár az agyunk.
Mint kiderült, Anyum marcipános-meggyes rétest süt ma, én marcipános-meggyes kalácsot. Mindezt előzetes egyeztetés nélkül.
Így megy ez nálunk...
Mint kiderült, Anyum marcipános-meggyes rétest süt ma, én marcipános-meggyes kalácsot. Mindezt előzetes egyeztetés nélkül.
Így megy ez nálunk...
Mutogatós bejegyzés
 |
| Drága M. citromfái. Szegények itt még erősen haldokoltak a takácsatkák pusztításának folyományaként. |
 |
| Legújabb gyönyörű szerzeményem. Hogy pontos legyek: gáláns lovagom ajándéka. |
 |
| Sápadt és enyhén merev |
 |
| Ez pedig D. magos csokija, alig 4 naposan. |
Montag
Urak és szokásaik 7
M. pillanatnyilag hőemelkedéssel küzd, náthával -olyannal, ami dugulást okoz, ha nem vagyok eléggé résen- és ugatós (fajta) köhögéssel. Szenved. ...és hogy én mi a csudát keresek itt? Türelmet. Ugyanis az úrfi nem úgy szenved, hanem, olyan pasisan... szomjas, éhes...: de nem, a leves az nem jó, csipsz kell, most, nem baj hogy nincs, vegyél anya,
Ugyanez A.-nál, árnyaltabb. Ő nem mondja meg mi fáj, mit kér. Ő hárít.
A kérdésemre, ha csak leheli azt, hogy nem, akkor tényleg nem fáj.
Ha üvöltve válaszol, tuti-biztos, hogy az fáj neki, amit épp' kérdeztem.
Amikor beleordít az arcomba, biztosan tudom, hogy sínen vagyok.
Vajon miért félek mindig a dokinál, mikor helyesen odahajol hozzá és megkérdi: nem fáj-e a torkod/füled/fejed/valamid?
Félek, hogy a doki beletrafál és a fiam (khm.) válaszol....
Drága kiskutyáM, a kis órdítóssAl a tv elé szabadságolva múlatja az időt most.
Mert megérdemlik. Olyan türelmesek velem!
Ugyanez A.-nál, árnyaltabb. Ő nem mondja meg mi fáj, mit kér. Ő hárít.
A kérdésemre, ha csak leheli azt, hogy nem, akkor tényleg nem fáj.
Ha üvöltve válaszol, tuti-biztos, hogy az fáj neki, amit épp' kérdeztem.
Amikor beleordít az arcomba, biztosan tudom, hogy sínen vagyok.
Vajon miért félek mindig a dokinál, mikor helyesen odahajol hozzá és megkérdi: nem fáj-e a torkod/füled/fejed/valamid?
Félek, hogy a doki beletrafál és a fiam (khm.) válaszol....
Drága kiskutyáM, a kis órdítóssAl a tv elé szabadságolva múlatja az időt most.
Mert megérdemlik. Olyan türelmesek velem!
Ha
két gyerkő egyszerre betegszik meg, értesítendő minden érintett személyt, hat hívást elengedhetetlen lebonyolítani: szólni a két buszsofőrnek (Füligvigyor Franzal élvezet a beszélgetés, felét sem értem annak, amit mond), az óvónőnek (ővele vagy negyed órás a csevely, mert töviről-hegyire kikérdezi a teljes kórképet), az iskolának (itt annak, aki épp felveszi) és a szomszédot, mert a tanárnő az ő fiával küdi a házikat és az órák anyagát is, majd még a dokinak, mert hiába tudom mi a gond és azzal mi a teendő, meg kell ott jelennünk, mert az iskolának igazolás kell, ugyebár.
A doktort meg azért majd hívhatom csak, mert ott reggel még egy lélek sincs, majd csak 9:40 után, akkor is csak az aszisztens lesz, és úgy fél óra múlva viharzik csak be a doki, hogy az általános derültséget kiváltó módon üdvözölje a koleganőjét, "hogy-aszongya": Hello Kitty!
Hiába a doki humora, a kacsintás, mert hamar elmúlik a jókedv... mikor ott ülünk majd és várunk és várunk legalább másfél órán át, a többi tüsszögő, köhögő taknyos nyüglődő között, míg sorra kerülünk, nem számít bejelentkezés, sem az, hogy elsőként érkeztünk, sem semmilyen ragályos kór. Várni kell, mert ez egy kiváltság.
A hivatalnoké, a kasszásnőé a boltban és az orvosé...
Ha kiváltság van, mit számít, hogy a gyerek türelmetlen, mert rosszul érzi magát, nem tud ülni, feküdne és inna, enne, mert idő előtt kiürül a kulacs, ételt meg nem viszünk rendelőbe -bár ezt most, hogy így eszembe jutott, még meggondolom.
Szóval, kiváltság. Amikor nem számít semmi, csak az, hogy neki van.
Nekem miért nincs?
A doktort meg azért majd hívhatom csak, mert ott reggel még egy lélek sincs, majd csak 9:40 után, akkor is csak az aszisztens lesz, és úgy fél óra múlva viharzik csak be a doki, hogy az általános derültséget kiváltó módon üdvözölje a koleganőjét, "hogy-aszongya": Hello Kitty!
Hiába a doki humora, a kacsintás, mert hamar elmúlik a jókedv... mikor ott ülünk majd és várunk és várunk legalább másfél órán át, a többi tüsszögő, köhögő taknyos nyüglődő között, míg sorra kerülünk, nem számít bejelentkezés, sem az, hogy elsőként érkeztünk, sem semmilyen ragályos kór. Várni kell, mert ez egy kiváltság.
A hivatalnoké, a kasszásnőé a boltban és az orvosé...
Ha kiváltság van, mit számít, hogy a gyerek türelmetlen, mert rosszul érzi magát, nem tud ülni, feküdne és inna, enne, mert idő előtt kiürül a kulacs, ételt meg nem viszünk rendelőbe -bár ezt most, hogy így eszembe jutott, még meggondolom.
Szóval, kiváltság. Amikor nem számít semmi, csak az, hogy neki van.
Nekem miért nincs?
Sonntag
Ma
(vagy már tegnap?) azt a frázist használtam pár képpel kapcsolatban, hogy "csont a hasamban".
Ismeri valaki a jenetését?
Csak kíváncsiságból kérdem, tudjátok-e?!
Ismeri valaki a jenetését?
Csak kíváncsiságból kérdem, tudjátok-e?!
Samstag
???
Március 15-én játszák A hazafit (Mel Gibson), az egyik hazai adón.
Érdekes.
Bár az is lehet, hogy bennem van a hiba és nincs ezen mit furcsállni.
Persze, annyi megmagyarázhatatlan dolog történik és borzalmasak is, ugye...
Mindegy, csak elgondolkodtam.
Érdekes.
Bár az is lehet, hogy bennem van a hiba és nincs ezen mit furcsállni.
Persze, annyi megmagyarázhatatlan dolog történik és borzalmasak is, ugye...
Mindegy, csak elgondolkodtam.
Freitag
Urak és szokásaik (sokadik...)
Tény, hogy a kivitelezés módjában akad némi kivetnivaló, de a szorgalomban nincs hiba... (A.)
A lesifotó is a szorgalom meglétéről tanúskodik... (Igen, ülnek seprés közben...!)
Aztán, itt van M., aki az elmúlt héten, egyszerűen kinőtte a két dimenziót. Valahogy nem fér többet bele.
Másképp alkot. Így:
A lesifotó is a szorgalom meglétéről tanúskodik... (Igen, ülnek seprés közben...!)
Aztán, itt van M., aki az elmúlt héten, egyszerűen kinőtte a két dimenziót. Valahogy nem fér többet bele.
Másképp alkot. Így:
Pasiból van...
A párbeszédünk tárgya...
Hagyjuk, mutatom:
...és a csevely:
D.: Mi ez? Magos csoki?
Én.: Zsázsa.
D. : Az mi?
Nem csoki.
Hagyjuk, mutatom:
...és a csevely:
D.: Mi ez? Magos csoki?
Én.: Zsázsa.
D. : Az mi?
Nem csoki.
Donnerstag
Titánok harca...................
Végül nem ők, hanem D. telefonált, hogy mi a rózsás helyzet?!
A napokban érkezik futárszolgálattal egy porszívó.
Hogy a fiaMat idézzem: sötét rejtély milyen, de valamilyen jön...
Állítólag.
A napokban érkezik futárszolgálattal egy porszívó.
Hogy a fiaMat idézzem: sötét rejtély milyen, de valamilyen jön...
Állítólag.
Mittwoch
Titánok harca /...végeláthatatlan harca...
Az őrület fokozható. Bizony.
Tegnap hívta D.-t, egy kedves, barátságos hang, a Mmarkt*-ból, hogy megkérdezze, múltkor, ugyan miért nem fogadtuk el, a miénkért cserébe küldött porszívót.
D. felvázolta a helyzet: azét nem, mert az egy őskövület (piros) és zsákos volt, ütött-kopott, a miénk alighasznált-tartályos. Más kategória/érték.
A már kevésbé barátságos hang: azért küldtünk másikat, mert az önöké (kék), javíthatatlan hibával rendelkezik.
D.: A kedves kolegája szerint, már akkor javított volt, csak elekverték valahol (egyébként először ő is azt mondta, hogy másikat küldtek a kék helyett, mert jót akartak tenni velünk, csak miután D. enyhén kiakadt, ment hátra a műhelybe/raktárba, hogy utánanézzen, mi is történt valójában, majd mikor úgy tíz perc múlva előkerült) biztosított minket, hogy javítva küldik postán.
A kissé zaklatott hang: de mi újabb modelt küldtünk és...
D.: A miénk új modell a siemens-től. Amit maguk küldtek, az egy szintén siemens, de dino xs, ami nekünk már 2000-ben is volt, így legalább 11 éves típus!
Zavart hang: Ööö... utána nézek, holnap hívom...
Talán, addigra előállnak valami hihetővel, ennyi mellébeszélés után!
*ugyan miért köntöfalaznék? Ők azok! Mi is a szlogen?
MERT HÜLYE AZÉRT NEM VAGYOK!
Hah!
Tegnap hívta D.-t, egy kedves, barátságos hang, a Mmarkt*-ból, hogy megkérdezze, múltkor, ugyan miért nem fogadtuk el, a miénkért cserébe küldött porszívót.
D. felvázolta a helyzet: azét nem, mert az egy őskövület (piros) és zsákos volt, ütött-kopott, a miénk alighasznált-tartályos. Más kategória/érték.
A már kevésbé barátságos hang: azért küldtünk másikat, mert az önöké (kék), javíthatatlan hibával rendelkezik.
D.: A kedves kolegája szerint, már akkor javított volt, csak elekverték valahol (egyébként először ő is azt mondta, hogy másikat küldtek a kék helyett, mert jót akartak tenni velünk, csak miután D. enyhén kiakadt, ment hátra a műhelybe/raktárba, hogy utánanézzen, mi is történt valójában, majd mikor úgy tíz perc múlva előkerült) biztosított minket, hogy javítva küldik postán.
A kissé zaklatott hang: de mi újabb modelt küldtünk és...
D.: A miénk új modell a siemens-től. Amit maguk küldtek, az egy szintén siemens, de dino xs, ami nekünk már 2000-ben is volt, így legalább 11 éves típus!
Zavart hang: Ööö... utána nézek, holnap hívom...
Talán, addigra előállnak valami hihetővel, ennyi mellébeszélés után!
*ugyan miért köntöfalaznék? Ők azok! Mi is a szlogen?
MERT HÜLYE AZÉRT NEM VAGYOK!
Hah!
Dienstag
A minap
D. megjegyezte, hogy (szerinte) nincs az az ember, aki a lekvárral töltött fánkba, ne a lyuk felől harapna bele.
De van. ...és hogy ezen hogy fog ő nevetni!
De van. ...és hogy ezen hogy fog ő nevetni!
A gyerekek nagyon jól érezték magukat...
Nálunk a legnépszerűbb ünnep, persze szigorúan a karácsony után, a farsang, amit ha őszinte akkarok lenni, egész évben , teljes átéléssel, nagy örömmel tartunk. (Ki is?)
Itt húshagyó kedden tartatik a farsang, ami, ugye, ma van.
Reggel, a buszokat lemondtam, magam vittem, hoztam őket, hogy a helyszínen adhassam rájuk a jelmezt.
Jól érezték magukat, nagyon is. Először M.-ért mentem, a suliba, mert csak négy órát tartottak, előbb végzett. Találkoztam az újmeny-jelöltemmel tanár nénivel.
Igen, valóban csinos, viszont ezzel nem hatott meg, ugyanúgy mint az elődje, csak himel-hámol, nem mond semmi konkrétumot arról, hogy milyen M. az iskolában, elégedett-e vele, mit tart a képességeiről... Hiába kérdeztem bármit!
Úgy tűnik, itt ez elfogadott dolog: nem alkotnak véleményt a diákokról...
Végülis minek, majd a bizonyítványból a kedvesszülő megtudja, mit tart a tanár, a diákja képességeiről.
Ja, bár könnyen lehet, hogy én értettem félre valamit, de szöveges értékelésről szó sem volt: jegyeket kaptak a félév végi bizonyítványukba.
Igen népszerű volt a jelmeze, örült nagyon, hogy lebeszéltem a ninja-kosztűmről! (Jópáran annak öltöztek.) Sajnos ott rejtélyes módon bedöglött a fényképezőgép, hát persze, soha jobbkor!
Aztán, már együtt, elmentünk A.-ért. Ott az óvónők (mindjárt) ketten, válvetve ecsetelték, milyen más, teljesen más tulajdonságokkal bír A., mint M.!
Mintha én nem tudnám. De baromi rosszul esett az összehasonlítás! Olyan... negatív előjelet kapott a fiam, mindezt M.-el szemben. Pedig mindketten jók, nyagyszerűek, ki ebben, ki abban, de zseniálisak.
...merthogy nem tud vágni ollóval (dehogynem, gyönyörűen aprít! No jó, tényleg nem hajlandó "normálisan" tartani az ollót a kezében), nem rajzol és nem játszik a többiekkel, csak egyedül kirakózik, autózik, bábozik, vagy színez. ...és nem beszél. Tényleg nem szószátyár, de nem minden ember az. Tény, hogy M. anno (is) sokat mesélt, barátkozott (de azt már lefelejtették a kedves Tante-'k, hogy M. is csak fél év múltával oldódott fel annyira, hogy része legyen a csapatnak), A. (még) nem ilyen. Kicsit valóban más. De ez akkora baj? Kérdem én.
Szívesen és átéléssel hallgatja a meséket, szeret táncolni, szereti a mondókákat, olyan kirakókat rak ki seperc alatt, ami még nekem is feladja a leckét. Bármilyen, akár csak egyszer hallott dallamot eldúdol, ha tetszett neki. Társasozik, betartva, sőt, szigorúan betartatva a szabályokat...
Perszehogy mások. De az nem baj. A farsangot is máskép várták, ill. nem várták... De ez sem baj.
M. már hónapok óta másról sem beszél, mi lesz majd a jelmeze. Tervezett, kérdezett és nyúzott, mikor állok már neki. Tegnap, hogy teljesen elkészült, le kellett fotózni, közben pózolt és örvendezett és ha hagyom, abban ment volna aludni is. (Még jó, hogy lefényképeztem, így nem akkora kár, hogy a suliban nem készült kép.)
A.-nak mondhatni, tökmindegy volt, mi lesz és milyen. Mondtam mit tudok felajánlani és ő elfogadta. Tegnap főpróbát sem tartottunk vele, mert nem érdekelte hogy fest...
Ráadásul, ott az oviban sem akart felöltözni, neki nem kell jelmez! Nem kell neki semmi! Aztán, hogy meggyőztem, valahogy beadta a derekát.
Délutánra viszont ránőtt, már le sem akarja venni!
Rosszul esett, hogy így, egyikük kárára hasonlították össze őket. Nagyon rosszul.
Itt húshagyó kedden tartatik a farsang, ami, ugye, ma van.
Reggel, a buszokat lemondtam, magam vittem, hoztam őket, hogy a helyszínen adhassam rájuk a jelmezt.
Jól érezték magukat, nagyon is. Először M.-ért mentem, a suliba, mert csak négy órát tartottak, előbb végzett. Találkoztam az új
Igen, valóban csinos, viszont ezzel nem hatott meg, ugyanúgy mint az elődje, csak himel-hámol, nem mond semmi konkrétumot arról, hogy milyen M. az iskolában, elégedett-e vele, mit tart a képességeiről... Hiába kérdeztem bármit!
Úgy tűnik, itt ez elfogadott dolog: nem alkotnak véleményt a diákokról...
Végülis minek, majd a bizonyítványból a kedvesszülő megtudja, mit tart a tanár, a diákja képességeiről.
Ja, bár könnyen lehet, hogy én értettem félre valamit, de szöveges értékelésről szó sem volt: jegyeket kaptak a félév végi bizonyítványukba.
Aztán, már együtt, elmentünk A.-ért. Ott az óvónők (mindjárt) ketten, válvetve ecsetelték, milyen más, teljesen más tulajdonságokkal bír A., mint M.!
Mintha én nem tudnám. De baromi rosszul esett az összehasonlítás! Olyan... negatív előjelet kapott a fiam, mindezt M.-el szemben. Pedig mindketten jók, nyagyszerűek, ki ebben, ki abban, de zseniálisak.
Szívesen és átéléssel hallgatja a meséket, szeret táncolni, szereti a mondókákat, olyan kirakókat rak ki seperc alatt, ami még nekem is feladja a leckét. Bármilyen, akár csak egyszer hallott dallamot eldúdol, ha tetszett neki. Társasozik, betartva, sőt, szigorúan betartatva a szabályokat...
M. már hónapok óta másról sem beszél, mi lesz majd a jelmeze. Tervezett, kérdezett és nyúzott, mikor állok már neki. Tegnap, hogy teljesen elkészült, le kellett fotózni, közben pózolt és örvendezett és ha hagyom, abban ment volna aludni is. (Még jó, hogy lefényképeztem, így nem akkora kár, hogy a suliban nem készült kép.)
A.-nak mondhatni, tökmindegy volt, mi lesz és milyen. Mondtam mit tudok felajánlani és ő elfogadta. Tegnap főpróbát sem tartottunk vele, mert nem érdekelte hogy fest...
Ráadásul, ott az oviban sem akart felöltözni, neki nem kell jelmez! Nem kell neki semmi! Aztán, hogy meggyőztem, valahogy beadta a derekát.
Rosszul esett, hogy így, egyikük kárára hasonlították össze őket. Nagyon rosszul.
Montag
Samstag
Donnerstag
Érdekes humora a természetnek*,
hogy épp elolvadt volna, de ma reggelre ismét mindent befed a 3-4cm-es hó.
A gyerekek persze örülnek és olyan ábrándjaik vannak, hogy a hétvégéig még hull hozzá és négyesben fogunk szánkózni valamelyik közeli lankán.
Ahogy D.-t ismerem, majd ráveszi őket az autós szánkázásra. Ebben ő nagyon profi: egy raliversenyző ügyessége és kalandvágya lobog benne, ha havas utat lát! (Ha nem havas az az út, akkor is.)
Csak az a kérdés: ugyan hogy megyek ma bevásárolni?
Gyalog nem!
*időjárásnak-persze.
A gyerekek persze örülnek és olyan ábrándjaik vannak, hogy a hétvégéig még hull hozzá és négyesben fogunk szánkózni valamelyik közeli lankán.
Ahogy D.-t ismerem, majd ráveszi őket az autós szánkázásra. Ebben ő nagyon profi: egy raliversenyző ügyessége és kalandvágya lobog benne, ha havas utat lát! (Ha nem havas az az út, akkor is.)
Csak az a kérdés: ugyan hogy megyek ma bevásárolni?
Gyalog nem!
*időjárásnak-persze.
Mittwoch
Mindez
a
Egyébként a fagyiszezont szintén tegnap nyitották meg.
Vágyakozunk...
Nézzük magunkat, ahogy föcsköltük egymásra a vizet, ahogy D. húzkodta a fiúkat a habokban, főleg A.-t, őt jóformán el sem engedte, mert az alig egy éves lurkó, akkor még csak négykézláb közlekedett.
A. most kiáltott fel, ráripakodott a négy évvel fiatalabb apjára, engedje már el, hisz tud ő járni!
Igen, már tud. Épp ott és akkor tanult meg...
Időnként
(igazából, elég gyakran) előkerül, mert M. nagy kedvence ez a történet.
Móra Ferenc: Történet az egyik csalóról
A másik csaló
Ha már olvastátok, szerintem érdemes újra...
A könyv, ahonnan kimásoltam:
Könyvjelző
Kepes András válogatása a magyar novellairodalomból
Olvasáshoz: kattakép...
A begépelésről szó sem lehetett, mert nem tudok tíz ujjal gépírni és időmilliomos sem vagyok...
Móra Ferenc: Történet az egyik csalóról
A másik csaló
Ha már olvastátok, szerintem érdemes újra...
A könyv, ahonnan kimásoltam:
Könyvjelző
Kepes András válogatása a magyar novellairodalomból
Olvasáshoz: kattakép...
A begépelésről szó sem lehetett, mert nem tudok tíz ujjal gépírni és időmilliomos sem vagyok...
Dienstag
Titánok harca /folytatás
Volt előzmény (Fizetni kell a semmiért / mégsem kell), most ímhol a folytatás:
Szombatra beiktattunk egy utat, hogy elhozzuk, ingyen és bérmentve a javított (világoskék, áttetsző fedelű, alighasznált) porszívót a szervízből.
Már rosszul indult a nap, négyből hárman, maradtunk volna.
A szervízben a fazon elénkcsapott egy nagy zsákot, benne egy piros, agyonhasznált géppel, majd a heves tiltakozásunkra közölte, ők csak jót tesznek velünk, hisz ez egy működőképes porszívó, a másik nem az és ne reklamáljunk azért, mert ez egy zsákos, olcsóbb modell (és mint a vizsgálat során kiderült), a másikat sem lehet mással használni, a tartájjal nem működőképes!
Csak néztük egymást D.-vel, mert erre ugyan mit lehetne mondani? Talán, csak annyit, hogy akkor mi pláne a miénket kérjük, az vadonat új, azt kérjük vissza, nem egy 'ezeréveset'!
"Aszongya": Előkerítik, értesítenek, ha jöhetünk érte!
No, D. itt veszítette el a türelmét.
Majd jön valamikor postával, a fazon letette a nagyesküt és írásba is adta.
Valahogy az a sanda gyanúm, lesz itt még miről írni a témában!
Szombatra beiktattunk egy utat, hogy elhozzuk, ingyen és bérmentve a javított (világoskék, áttetsző fedelű, alighasznált) porszívót a szervízből.
Már rosszul indult a nap, négyből hárman, maradtunk volna.
A szervízben a fazon elénkcsapott egy nagy zsákot, benne egy piros, agyonhasznált géppel, majd a heves tiltakozásunkra közölte, ők csak jót tesznek velünk, hisz ez egy működőképes porszívó, a másik nem az és ne reklamáljunk azért, mert ez egy zsákos, olcsóbb modell (és mint a vizsgálat során kiderült), a másikat sem lehet mással használni, a tartájjal nem működőképes!
Csak néztük egymást D.-vel, mert erre ugyan mit lehetne mondani? Talán, csak annyit, hogy akkor mi pláne a miénket kérjük, az vadonat új, azt kérjük vissza, nem egy 'ezeréveset'!
"Aszongya": Előkerítik, értesítenek, ha jöhetünk érte!
No, D. itt veszítette el a türelmét.
Majd jön valamikor postával, a fazon letette a nagyesküt és írásba is adta.
Valahogy az a sanda gyanúm, lesz itt még miről írni a témában!
Abonnieren
Posts (Atom)