Meglepően

sokan voltak ma kosárlabdaedzésen. Sok új arc.
A szülők közül kivált egy pár, nem annyira megjelenésben, de az errefelé szokatlan, erősen nazális akcentusukkal nagyon.
Persze, hogy engem szólított meg az anyuka.
Egész tűrhetően elcsevegtünk, mondjuk, hogy a képzelőerőmnek hála, vagy a felét is értettem annak, amit megosztott volna velem. Javarészt a helyi sportlehetőségekről (höhöhö) volt szó és az iskolai képzésről.
Közben megtudtam, hogy a fia 6, egy éve költöztek a környékre, mert a szemügyre vett bécsi és egyéb felsorolt városbéli iskolák oktatása nem nyerte el a tetszésüket...
Tudom hol laknak, tudom, hogy zenei oktatást nem feltétlen szorgalmazzák, a sportot, angol nyelvet annál inkább... Kedves, közvetlen hölgyemény, egy árva kérdés(em) nélkül megosztott velem mindent, ami a rendelkezésére álló fél órába, ill. a meglévő szókincse szabta határokba belefért.
Érdeklődött rólunk is, feltett bátran személyesebb kérdéseket is, így felhatalmazva éreztem magam, hogy egyet azért magam is kérdezzek: Franciaország melyik részéről származnak? Háromszor futottam neki, negyedikre angolul: nem, nem francia, belga.
Elnézést kértem és mielőtt leharaptam volna  a nyelvem, megsimogatott: semmi gond, a férje francia. 
Akkorjó.

Hallgatni arany. Ugye.

Valamikor

mostanában volt, hogy betöltötte a tizediket.

Kosarazik-lelkesen, olvas-szívesen, nagyon csibész, döbbenetesen szófogadó, precíz-olykor bosszantóan, azonos a cipő és kesztyűméretünk, és mégsem gegológus, ill. csillagász szeretne lenni, hanem robottechnológiával szeretne foglalkozni. (Telibe talált a meglepetés. -Technisches Museum Wien)

Lincs (hangulat)

Először talán bemutatkoznék: nagy várakozó vagyok. Semmi, de semmi kifogásom nincs az ellen, ha valamilyen vágyott élethelyzetre, lehetőségre, vagy netalántán használati eszközre kell várnom. Ezek az időszakok bearanyozzák a napjaimat (heteimet, hónapjaimat,...), közben játszom a gondolattal, tervezek, esetleg listát írok, azaz örömmel nézek a majd elé, amikor a lábam előtt hever, vagy a kezem ügyébe a kívánt, az áhított, hogy aztán az öröm, a birtoklásé, a beteljesült kívánságé megvalósuljék.
Igen, gyerekkoromban, tán később is ilyen alkalmakkal, karnyújtásnyira, vagy a párnám alá rejtett, az öröm szavaival teleírt naplómmal, vagy a vágyott, immár birtokolt tárggyal tértem nyuvogóra -ha boldogultam az elalvás terhével...

Röviden: ki tudom várni.

Tegnap volt az akkor, a helyi írószerbolt a helyszín, ami egyben (gyér választékkel bíró) helyi könyvesbolt is. Rég szerettem volna (ehhez a mozgást felismerő, gyerekek által mély hittel favorizált ketyeréhez) egy ugrálós-edzős lemezt. Északon, a közeli nagyvárosban nézegettem időnként, de 20p€ták alá nem ment. Annyira meg nem kellett.
De tegnap összematricázva / agyonakciózva láttam viszont: 3-ért (nem tévedés, háromért), az utolsó példányt.
Repültem a kasszához.
Ott az engem követő ipse, a kasszástól kérdezte, hogy tényleg három? Mire válaszolt, hogy tényleg három.
Felháborodott, nem kicsit, majd szó szót követett, hogy nem igazság, ő akciósan vette 20-ért, 'nehogymár' (én) megkapjam háromért...

Talán megemésztette azóta. MI jót aludtunk rá.

Új tanár

-de ezt már úgysem hiszitek el. Magam is alig.

Az iskolánkban eddig minden évben új tanár töltötte be a technikatanári munkakört. (Mint a mesebeli sötét varázslatok kivédése, tán elátkozták ezt a posztot is...)
Pénteken, az aktuális órán, a harmadik, negyedik osztályos lányok kezét egy kicsit megcsapkodta a tanárnő, ne tolakodjanak már az elkészítendő tárgy alkatrészei körül.
Az egyik kislány jelezte is a történteket az osztályfőnöknek, aki hívta az igazgatónőt,  aztán a kislányok valamennyien igazolták a sztorit, majd a terem ajtaját véletlen nyitva felejtve, elővették a technika tanárnőt, hogy kérem, ez itt nem szokás és irgum burgum medvelány, mivé lett a világ!
(A gyerekek utasítást is kaptak: ha még egyszer előfordul, egyikük kéretőzzön ki a mosdóba és meg se álljon az osztályfőnökig...)


Jó, emlékszem magam is körmösre, meg pajesztépésre, tiszta sor, nem haltunk bele, csak kicsit (az ének tanárunk szadizott bennünket, majd nyolcadik év végén meg is akart buktatni, mert eszem ágában nem volt félév végeztével továbbra is eltűrni a dühkitöréseit -nem jártam tovább énekkarra-, de bosszút forralt, majd állt is: mély barázdát hagyó kettest vésett be a bizonyítványomba -egészségére!) szóval biztos volt, aki tán megérdemelte volna (???), de nem emlékszem, hogy valakit joggal nyúztak volna.

...és a technika szakos tanár dühére sem lelek magyarázatot: ugyan milyen komoly teljesítményt kell kisajtolni a gyerekekből, hogy nem képes uralni a reá nehezedő nyomást és csapkodni kezd, kérés helyett?

A morzsáról

Ott csücsült a szája szélén. Persze zavarta.
A fogaival lehúzta -volna, ha a Zahnlücke* ott nem lett volna.

A harmadik, még ösztönös mozdulat után, már hahotázva nevettünk...
Szerencsére ő is.
Aztán a kézfejével lesodorta.


*A bal felső metsző hiányzik.

Az úrfiak

az egyetlen kiskorúak az iskolában, akik rendszeresen résztvesznek a szülőin.

Kiegészítés az előzőhöz

Kell sapka még.
Esetleg egy párnázott gatyó is jól jönne.

Amúgy vadászaton vagyok. Mint kiderült, nem is olyan könnyű a kosarazó aprónépnek magasszárú csukát venni.
Nem az ár, az elérhetetlenség. Pillanatnyilag.
Mert ok, rendelhetnék online katalógusból, de próba nélkül?
(A már nevében is sportboltan a kérdéssel a szemében -mondja kedves anyuka, a csillagokat az égről tán nem óhajtja?- nevetett a képembe az eladó: nem nincs, nem is lesz, esetleg rendelje meg... ha nem passzol a méret, az pech! Persze a kedvesvevőé -enyém.)

Sport

Úszni tudok ugyan, de nem emlékszem, hogy valaha, az iskolai hosszokon kívül úsztam-e uszodában. A tenger az más. Ott mindig jó, szeretem. De idén valahogy kimaradt. -Tényleg, vajon miért?

A csapatsportok közül a kézilabdát favorizáltam. Ha játszhattam, olyankor anyu gyerek-magát éreztem közelinek általa, jó volt elképzelni hogy szórta danában a heteseket. Csapattag soha nem voltam, csak tesin, iskola után, vagy szünetben játszottunk, én többnyire a kapuban. Védeni tényleg tudtam.

A kosarat csak nézni szerettem, játszani csak egyedül, palánkra -nehéz a többiek hónaljának magasságában érvényesülni.

A gyerekkori bandából páran karatéra jártak, délutánonként, edzés után meg katát. Csodáltam a mozdulatok harmóniáját, de sosem annyira, hogy magam is gyakoroljam.

Antisportoló létemre, emlékezetes sérülésekre azért tettem szert, jópárszor. Az egyik leglátványosabb, mikor első uszadalátogatásunkon a tesitanárunk becsapkodott minket a mélyvízbe, majd a sokadik kikepesztetés után kifogyott belőlem a szusz (sajnos nem gondoltam rá, hogy nem szerencsés úszástudatlannak a mélyvízben nevetni) és képtelen voltam eljutni a partig... a hajamnál fogva húzott ki. Élmény volt.
Vagy mikor az öt kilós medicinlabda mellkason talált, telibe, a tüdőm csak, miután hátrafeszítette -ugyanaz a tanár- a két vállamat, volt hajlandó újra rendeltetésszerűen működni. Azt mesélték, szép kék voltam.
Jaj, meg a kislabda: tegyem a kézfejem a vállgödrömbe, onnan indítsam a dobást. De a kezem az istennek nem akart odasimulni, gondolta a tanár (ugyanaz, igen), hogy majd ő befordítja. A reccsenésből úgy tűnt, hogy eltört a csuklóm, de nem... Ijedtében ötöst adott kislabdadobásból, pedig soha, de soha nem sikerült úgy kivitelezni, ahogy kellett volna. De legalább jó messze elcsórtam, ha nem is előírásnak megfelelően.

A futás. Nem nekem találták ki.
Pedig olyan kézenfekvő lenne: az ember cipőt húz, miután kicsit utánajárt a hogyannak és szalad. Fokozatosan, egyre többet.
Már annyiszor nekiálltam. De annyiszor. Valahányszor belehaltam.
Először tizenévesen, a szomszéd lánnyal. Ő gyakorlott volt, segített: légzéstechnika, ütem, ...nyugi!
Nem ment.
Tavaly ősszel, idén tavasszal sem.
Innen üzenem Mókuskának, hogy továbbra is, minden tiszteletem az Övé!
Nekem ha az életemért kellene futnom, őszintén: akkor is meghalnék.

Egy időben konditerembe is jártam, még az unokanővérem palizott be. Aztán egy alkalommal az egyik tréner szeme láttára szálltam le jajgatva a futópadról és elborzadván a térdeim méretétől és színétől, távolmaradást javasolt -a hátralévő életemre...

Síelni szerettem, de azt szintén a térdeim bojkottálták.

Két kerék. Tulajdonképpen azon nőttem fel.
Folyton bicajoztunk. Ott sosem volt semmi baj (kivételt képezett az az esés, mikor az összehajtható kétkerekű, menet közben nyaklott össze -sokáig szállt a faluban az anekdota, a bitang-nagyot taflázott lányról).
Ez volt az egyetlen azt hiszem, ami örömöt okozott, amivel szinte észrevétlenül maradtak a hátam mögött a kilométerek és feszes és erős voltam és ez, éppen ez jutott minap az eszembe...



Ma, hogy elmentek iskolába a fiúk, felpattantam a biciklire (D.-é), és 40 percet hajtottam. Azért annyi, mert igaz, hogy 50-et voltam távol, de kétszer megálltam levegőt venni inni és azt az időt nem nézegettem, szóval mondjuk, hogy 40. (Viszont a nyereggel sürgősen tenni kell valamit, mert az érintkező felületeim hevesen tiltakoznak ellene.)
Már nem is emlékeztem milyen érzés, mikor a dolog végeztével az ember teste szinte súlytalan... Isteni!
Holnap is megyek. 

Délutánra a kedv mellé, az izomláz is megérkezett.
Boldogság a köbön.

A csevej

D. hagyta, először a tanárnő hadd mondja el mi a gond: (Ugye két évfolyam párhuzamos tanítása folyik egyidejűleg az osztályban, ebből adódóan gyakran üresjáratban vannak a gyerekek, hátra mehetnek társasozni, illetve előre, olvasni.) A., mivel elsőként végez a munkáival (!), odamegy olykor a kis társaihoz és kritikával illeti őket: ez nem olyan szép, vagy lehetne szebb is... (Most ezt tényleg nekem kell itthon megbezélnem vele?), ill ha valaki bántja, akkor nehezen lehet újra kommunikálni vele...

Aztán elkezdett D. beszélni, elmesélte, hogy a gyerek pénteken zaklatott állapotban került haza, majd azt mesélte, hogy a tanárnő kiabált vele és hogy hülyézés is volt (itt közbeszólt a tanerő, hogy ugyan ki? D. mondta, hogy hát maga. Persze itt elkezdett volna tagadni/védekezni, ha D. nem mondja, hogy elnézést, be szeretném fejezni...) Majd folytatta azzal, hogy mivel a tanárnőt nem lehet elérni utánaérdeklődtünk és jobb híján más gyerekeket kérdeztünk, akik szintén ezt mesélték...
D. elmondta, mi nem kiabálunk a gyerekeinkkel, nyilván rosszul esik nekik, ezt meg kell értenie...

A tanárnő elismerte, hogy aznap mérges volt ... 22 gyerekre kell figyelni... megterhelő... többeket is ledorongolt aznap, nem csak a mi fiunkat... de utána mindenkivel megbeszélte, még hazaindulás előtt, hogy azért jóban vannak...
A hülyézést, mint témát, kerülte aztán, mint a savat.

Most itt tartunk. Annyival kiegészítve, hogy eztán fix időpontban hívom minden héten egyszer, és ott megbeszéljük mi volt, mi nem. (Ő ajánlotta fel.) Megkért, beszéljem meg vele, az olvasó, játszó szigethez menjen mikor végzett (én? hát jó), és ne sértődjön meg a szidás után.

Kérdeztük mit gondol az iskolai munkájáról, szerinte igen ügyes, szépen dolgozik, szépen olvas, pontosan számol. Csakhát van, mikor bezár és durcás.
Na.




*Öngól is született: valamilyen, számunkra ismeretlen okból behívta a jelenleg az iskolában tartózkodó (egyébként falunkbéli és A. egyik osztálytársának az anyukája -örültünk), a párhuzamos tanítás után érdeklődő tanártanoncot úgy, hogy tőlünk meg sem kérdezte, mit szólnánk hozzá.
Amikor D. előhozta a kiabálást/hülyézést, az addig békésen jegyzetelő korombeli tanárjelölt, szintén kibillent a nyugalmából: felkapta a fejét és vörösebb lett a paradicsomnál.
Talán a tanárnő sem örült aztán annyira, hogy ő is fültanúja volt a beszélgetésnek...

A Férj

egyéb más okok miatt is itthon maradt (dehogy, jelenleg szerelőnél a szürkével, majd remélhetőleg itthon lesz időre), így együtt megyünk a megbeszélésre.
Jó zsaru, rossz zsarut játszunk.
Lehet tippelni: ki, ki?

Az előző poszt miértje :

Pénteken reggel is, mint egész héten menet és jövet, boldogságban úszva jöttek és távoztak: de jó a suli, jipiájé!
A., pénteki hazaérkeztekor, az előszobában álltam, mikor ő nyitotta az ajtót és a táskája repült felém, mint Toldi malomköve - na mondom príma, ezt már ismerem, valai történt.
Jó háromnegyed óráig tartott, míg leomlott a fal és hajlandó volt mást is mondani a hülye/buta vagyokon kívül, da aztán csak kibökte: a tanárnő az utolsó órában az egyik könyvét kérte és amíg ő a pultnál állva hezitált melyik is az, a tanerő rárivallt, hogy ne nézz olyan hülyén, hozd!
Most kezdték el tanulni a kézírást, azon belül is az "i"-t, az órai munkájából egy részt pedig egyszerűen kihúzott a tanerő, mondván, nem jó, ronda. (A telefonomról sikerült leszednem egy képet a fent említett iskolai munkájáról. Jó, magam is látom, hogy nem valami ragyogó, de talán nem feltétlen kellett volna áthúzni, bár még mindig jobb megoldás mint széttépni a lapot és kukába hajítani, mint ahogy azt tavaly tette, szintén egy órai munkát megsemmisítve.)

Mondjuk újraírathatta volna, esetleg mondhatta volna, hogy ejj, megy ez jobban is, gyakorolj még...
A. ezt bármikor, vígan megteszi/megtenné.
Tudom, sokan vannak most az osztályban,tizenkettő elsős és a tíz másodikos, sok a feladat, nyilván stresszesebb, ...és én igazán baromi megértő vagyok, de hogy lehülyézzenek egy gyereket, elfogadhatan.

Nagyon alapos vagyok, utánakérdeztem* egy szülőnél, észlelt-e az ő gyereke ma (pénteken) valami furcsaságot és igen**, ő és egy épp náluk vendégeskedő elsős ugyenezt mesélték (most a hülyézésről beszélek) és még azt, hogy ingerült volt a tanárnő és mindenkivel kiabált, A.-val különösen.

 *Bizony nem én. D. Mert magamon kíül voltam a dühtől, meg kislányokra vigyáztam, ill. kicsit később felhívtam M. tanárnőjét is...
A.-é iskola után nem elérhető, csak az iskolában lehet hívni, a privát számát védi, nem adja ki.
**A gyerkőt az a szülő úgy kérdezte, hogy vonalban maradt, D. minden szót hallott...

Ma voltam bent, időpontot kértem: holnap megyek.





Egyébként nem mindent írtam le, mert részhetezhettem volna még azzal, hogy a tanárnő továbbra is és nagy előszeretettel beszél tájszólással, ami olyannyira durva (emlékezetes marad még sokáig), hogy mikor először voltunk nála szülőin, történetesen mind a ketten, a származását tekintve német férjem engem bökdösött oldalba, hogy basszus, te érted?

Tépni,

szaggatni, zúzni tudtam volna, de szerencsére mennem kellett ma is a kislányokért; a másra figyelés ha meg nem is nyugtatott, de fékezte a dühömet.
Később lebonyolítottam pár telefonbeszélgetést, a lelki békém ettől még nem nyertem vissza, de mégis, némi visszajelzést, meg bizonyosságot kaptam, ill. csitítást...

Igen, megint az iskola, a tanerő nem kímél, sőt.
Már hülyéz is.

Elmesélem, tán részleteiben is, de így este, érzem, nem kellene belemelegednem. Újra.

Akár három nap után is,

egészen pontosan meg tudom mondani mit utálok az iskolában.
Kivárni, míg hazaérnek.
Most nem arról beszélek, hogy mennyire sérül a mimózalelkem megérzem-e a hiányukat délelőtt, hanem arról az időről, ami a sejtett/kiszámolt/várt és a tényleges hazaérkezésük között telik.
Mert az sok.
Ezen a héten A. 10:45-ig van tanórán, majd cipőcsere és várja a többször forduló buszt.
Ma is a harmadikba fért csak be. (Szép kép volt a bazi kötéssel a hüvelykjén -megcsípte egy darázs, jól van. Csak kicsit meglepett.)
11:19-kor fékezett a busz a ház előtt.
Ha elindulna gyalog is előbb érne haza.
Félreértés ne essék, nem háborgok, csak mesélem, hogy a kerek óra után már többször figyelek kifelé és nem minden aggodalom nélkül.

Azt a húsz percet jószívvel, ingyér' adom, nekem nem kell.

BaNYeK!

BÜSZKE
...amikor hazaérvén azt meséli a nagy, hogy csak ő készítette el a szünidei mappa összes feladatát és ihhajja-csuhajja, milyen jó az iskola, ej de hiányzott és milyen jó tanulni! Majd fejestugrik a hétre feladott öt lapnyi stencilbe és seperc alatt kivégzi, mer az milyen jó, ha a szabad napokon a házi helyett olvashat inkább.
...amikor hazaérvén a kicsi csak száll és repdes, milyen szuper a suli, milyen remek dolgot talált ki a tanítónéni, hogy minden elsős egy másodikas diákkal dolgozik, és a kissebbem, már az oviban is favorizált hosszúhajúnak lett a "mentora"... és mert az iskolából nem kapott, kért tőlem feladatot: tanulnom kell anya, hogy a S. tanulhasson tőlem! (Jézusmáriaszentjózsef! -Bár a motiváció édesmindegy honnan jön, csak érkezzen.)

NYÚZOTT
...bár a fene tudja miért, no meg kedvetlen is, bár már kevésbé, a fentiek, meg a holnap délután miatt, mert két lyányka jön, itt lesznek velünk egy kicsit és kicsit izgulok, szeretném, ha jól éreznék magukat, no meg, hogy legyen kegyes a véletlen és elkerüli a ház táját is, ne legyen már összefejeléses móka, se hasonló...

KOPOTT
...hogy az ember színe két hónap után hova vész? Ma ki kellett volna feküdnöm a napra. (höhöhö)

Nincs kedvem írni