kisfiam újabban utál utazni. Ma is
végigsóhajtozta az utat Anyumig, hogy
milyen messze lakik a Mama!
Ha már
sóhaj, eszembe jutott, semmit nem írtam a karácsonyunkról...
Ami 23-án kezdődött az iskolai ünnepéllyel és a meglepetéssel, hogy a fiam, idegen anyanyelvűként, túlharsogta a kis társait és olyan magabiztosan szerepelt... szóval le a kalappal előtte!
D. dolgozott és Anyum sem tudott eljönni, így
A. fiammal, kettesben néztük végig a műsort. A tanárok és kissrácok elégedett arcából ítélve, minden forgatókönyv szerint zajlott, talán a felsőbb osztályok zavarán kívül... (lángvörös arcok, ing/blúz/póló gyűrögető kezek, előre-hátra hintázó gyerkők és plafont kémlelő tekintetek)
A betanult színjátékok és dalok/versek után, sokan megmutathatták azt is, milyen remekül játszanak ilyen-olyan hangszeren*. A tangóharmonikás kisfiú remek volt, ahogy a furulyázó és a gitározó kislány is,
de őket még sokan követték és mindannyian, legalább 5 dalt játszottak el, sajnos sok volt az ismétlés.
A nézők (egy idő után) toporogtak, matattak, várták már nagyon, hogy vége legyen!
Én is.
Aztán az igazgató felkonferálta az utolsó kisfiút, aki szintén nagy kottacsomóval állt a hangszere mögé és csak játszott, játszott és játszott...
A sokadik lapozás után, az én drága és tüneményes kisfiam (
A.),
úgy őszintén és rendesen,
belesóhajtott (haaaaaaaaaa) a hírtelen beállt csöndbe...
Igyekeztem lejjebb csúszni a székben, de így is magamon éreztem a körülöttünk ülők tekintetét (említettem, hogy legelöl ültünk?). Csak akkor mertem felnézni, mikor fél szemmel megláttam, hogy a mellettem ülők válla erősen rázkódik a nevetéstől...
Hogy minél kevesebb ember szemébe kelljen belenéznem, ügyeskedtem minél később, utolsóként hagyni el a termet, de a suli előtt várakozó,
a faluhoz képest, nagy tömegtől így is kellő figyelmet kaptunk.
Úgy tűnik, egy sóhaj is elég, a népszerűséghez...
*Talán abban lehetett a hiba, hogy nem beszélték meg, ki-mit játszon és elég lett volna tán 2 dalt eljátszani fejenként.
