Mikor
M. megszületett, ill. közvetlen azután, a szemem láttára, tőlem alig két méterre lefürdették. Gyengéden, finoman, egy beépített, mini-kádban. Majd a mellkasomra rakták illatosan, pihepuhán, egy aggasztóan túlméretezett (50-es), vajszínű rugdalózóban és hozzámragadt. Jópár hónapra.
A szülőszobán, amíg engem elláttak, a szülésznő duruzsolt kicsit a fülembe arról, hogy ő nem javasolja a babák fürdetését az első után egészen addig, míg a köldökcsonk le nem esik.
Lefürdetni egy csatakos mosdatókesztyűvel, azt igen, de pl alkohollal kezelni a köldöksebet, azt nem...
A baba/szoptatószobában* szintén mindenki ezen a hiten volt. Békében, egyetértésben, mondom, ugyanezen a hiten.
Három évvel később, ugyanabban a kórházban egy nővérke megkérdezte, hogy nem szeretném-e lefürdetni az egy napja világrajött babámat, miközben a régebben javallt módon mosdattam le
A.-t. Mondtam, hogy épp azt teszem, ő meg duzzogva elvonult, majd egy szülésznőt hívva erősítésnek visszaérkezett és még egyszer elhangzott ugyanaz a párbeszéd, majd a szülésznő letorkolta a nővérkét, miszerint
mindenki úgy gondoskodik a babájáról, ahogy szeretne, az anyuka jobban tudja mi jó a gyermekének, mint egy kívülálló. Majd elnézést kért tőlem a
zavarásért és közölte, hogy ő sem javasolja a fürdetést és a vállamat végigsimítva távozott.
Ezek után ugyan voltak bőven kétségeim, a
mit és mikor adjak előszőr enni-től az
oltatunk-nem oltatunk dilemmán át, a
mikor mit olvassunk, nézhet-e tv-t, mikor, mennyit... stb kérdéskörökön csak-csak fennakadtam/tunk, persze, de mégis mindig ott volt, hogy igen :
az anyuka jobban tudja mi jó a gyermekének frázisa.
Az életben a megrendelő diktál. Ugye? Ugye. Megrendelőként megszabhatom milyet, mekkorát, mikor, és mérlegelhetek, hogy annyiért kell-e?
Beíratom az iskolába a gyerekemet és kimondatlanul azt a szolgáltatást kérem, hogy tanítsák meg erre, arra, amire kell.
Én vagyok a megrendelő.
Elvileg, én vagyok a megrendelő.
Olvasom másoknál milyen, hogy idegennyelvű országban, iskolában kezdenek magyar ananyelvű gyerekek és hogy támogatják a kis nebulókat a tanáraik, hogy büszkék rájuk, hogy pikk-pakk, vagy épp nem annyira gyorsan, de hamarosan akkor is felzárkóznak és hozzák a szintet, sőt!
A fiúk itt születtek. Beszélik a nyelvet, okosak, intelligensek, tudnak
köszönni, kérni, mégis visszahallom, hogy ők
magyarok.
Igen, persze, hogy azok (állampolgárságukat tekintve nem, ha az anyanyelvükről beszélünk, akkor igen és nem mellesleg
magyar kultúrán nevelkednek itthon), de újra és újra az orruk alá dörgölik, érzékeltetik az iskolában, hogy magyarok (=mások).
Néha benéz az iskolába
M. első tanárnénije. Az útja hozzá visz először, megölelgeti, megpuszilgatja, büszke rá. De ő kivétel.
Tavaly, év elején volt egy házi. Történettöredékeket kellett időrendbe rakni és beragasztani a füzetbe. Természetesen hibátlan lett. A tanárnő még jópárszor adott azonos feladatot az iskolában, mert nem hitte el, hogy
M. segítség nélkül képes megoldani. Míg
M. mindannyiszor hibátlanul elvégezte, a többiek meg hibáztak. ...és visszahallottam, hogy hogy lehet, hogy ő értette a szöveget, míg a német anyanyelvűek nem.
Félévkor, említettem itt a blogon, hármast kapott németből. A magyarázat az volt, hogy még nem tud
úgy németül.
Szeretnék én lenni a megrendelő és azt mondani, hogy nem tetszik ahogy a gyerekeket kezelik. Nem tetszik, a
metódus és egyeltalán, nagyon sok minden nem tetszik.
De nem mondhatok semmit, mert más iskolákból is ezt hallom, változtatni, kilépni nem tudok és ha tényleg szólnék, a fiam/fiaim alatt vágnám a fát.
M. tanárnője remek, igazi pedagógus.
A. tanárnője nem korrekt szolgáltató.
De monopolhelyzetben van.
(Említettem már, hogy ő lesz az iskola igazgatója?) A baj az,. hogy nem annyira én (khm.), hanem
A. fizet.
