Nyüssz

Íme itt a huszonegyedik században, hajnali fél kettőkor azért kell vinnyognom, valaki végre kegyelmezzen meg nekem és üssön agyon, mert nem bírom, sem a görcsöket, sem hogy kijön minden, még az is, amit csak ittam és nem, nincs semmi gyógymód, csak ami a hormonjaimat cseszi szét. Működésképtelen vagyok két napig, szűkölő veszett kutya és igen, vessek magamra mert nem vagyok hajlandó fogamzásgátlót szedni. Nem, mert az sem segít.
Így lesz a következő éjszaka, így egy hónap múlva és aztán, minden egyes ciklusban, értelmetlenül, mert már egészen biztosan nem lesz több gyerekem. Akkor meg mindek?
Néztem már mivel járna, de gyáva vagyok, nem merem megműttetni magam.

Fél karomat A megoldásért!

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

Ha lehet, ne verj meg senkit!

A múlt heti kosárlabdameccs nagyon csúnya közjátékba torkollot. Már az ellenfél edzőjének örjöngő ordibálása, rugdosása, hisztis ugrálása és toporzékolása is sokaknál kiverte a biztosítékot, de csak aztán szabadultak el az érzelmek, hogy a magyar játékvezetőnek újra és újra magyarul reklamált néhány fújás miatt, hiába kérték, hogy németül tegye.
Félidőre nem egy csúnya orrbagyűrésen, fellökésen és a nézők ordenáré beszólásain voltunk túl, mire a mi edzőnk is felhergelte magát és csúnyán leordította a másik fejét.
Az elköszönéshez az ellenfél fel sem állt, a mi edzőnk Y ment oda és kezelt le a srácokkal, de az edző makacsul kitért a pacsizás elől...
Négy szezonon vagyunk túl, ilyet még nem láttunk.

Fura egyébként, az összefogás teljes hiánya. Csapaton belül szidják egymást, s.ggnek, b.zinak, s.ggfejnek, nevezik egymást, a hülye teljesen általános, ezen már meg sem lepődöm.

Oviban volt M. első hatalmi harca egy fiúval. Hiába szólt neki ne csipkedje, ne bokszoljon a vállába, ne rugja fel, ne tépje a haját, ruháját, csak folytatta. Aztán már csak az orrát lógatva járt haza, mígnem az apja félrevonta és megbeszélte vele, mivel az óvónők nem segítenek: ütés nélkül*, de oldja meg ( többször szóltunk, figyeljenek oda, de ők azt válaszolták, a gyerekeknek kell ezeket egymás között lejátszaniuk ).
Másnap behívattak az óvodába, hogy a M. a másik kisfiút a vállánál megragadva, a lábát elgáncsolva, kétvállra fektette...
Koppant a kisfiú feje? Megsérült? 
Nem, de nagyon megijedtünk!
Örülökkel hökkentettem meg őket - "lejátszotta a kisfiúval a dolgot".
Még egyszer sor került a fektetésre, aztán többet senki sem piszkálta.

Most pedig a verbális öklözés csapaton belül. Ütik, akit gyengébbnek vélnek, magyarul azt, aki nem az ő alpári módjukon vág vissza. Tegnapig a M.-t is.
Bepöccent és már a pályán osztotta őket, majd az öltözőben elkapta kérdőre vonta az aznapi erőslegényt.
Hazáig hallgattam milyen pipa és elege van, ő többet nem finomkodik...
Még este hívtuk Y ügynököt edzőt, hogy mi folyik a háttérben, tudjon róla ( komolyan tartok tőle, hogy M. szájon legyint valakit, jobb az ilyet megelőzni ). Tényleg gőze nem volt róla.
Ma teljesen más hangulatú edzés volt és a főni árgus szemekkel leste a történéseket.  
M. élvezte az edzést





*Iszonyú ereje van, de akkor még egyeltalán nem volt tudatában mekkora.

nem kell mindenARON cím

Voltak poklok amiket megjártunk. Emlékezetes a bárányhimlős pöttyösödés -ami mindenki más szerint vicces volt, számomra az idő sem szépítette meg azokat a heteket-, aztán volt a  hányásos-fosós, végén epét láttató őrület, kórházban töltött nemalvós, a mikor mehetünk már haza éjszakákkal, és a sulis mélypontok.
A legújabb őrületet tavasszal szenvedtük el.
Egy kedves, felolvasós, vidámkodós, huncutkodós vasárnap este fordult egy rosszul kivitelezett ágyróllecsúszásba. A jobb felső metsző alsó harmada csengő, semmivel össze nem téveszthető, az ember velejéig hatoló hanggal letörött.
Este negyed kilenc. Fagyos rémület. A kisfiú kilenc és fél, vadonatúj fog ijesztően csorba.
A fogorvos, Dr.S. viszont elérhető, higgadt, konkrétumot nem mond látatlanban ( mi a megoldás? ), viszont másnap reggel azonnal fogad, nagy gonddal helyzetet megold - a letörött darab bravúros, körültekintő visszaragasztásával.
Drága kisember vigyázott rá, gondos volt, körültekintő. Tegnapig. ( Nem is rajta múlott. )

Délután, indulván a mindig várt kosáredzésre -fogalmamsincsmitörtént-, a fog koccanással ismét letörik. Ugyanott. ( Garanciát persze anno nem kaptunk, nem is vártunk, de hogy fél év után ugyanaz az átkozott helyzet...! ) Ahogy voltam ( otthoniban, mint mindig ha csak szállítmányozok ), mentünk az orvoshoz, még mindig Dr.S, aki minden nyüves nap rendel, persze csütörtökön nem. A korábbról ismert számon, a második csörgés után kinyomta.
De van másik fogorvos is a városban, őt is ismerjük, megyünk hát oda. Dr. U.
Végigvártuk az összes időpontra érkezett kezelését, addigra kisember leki békéje, a béka segge alatt meghúzódó húsz méter kaka alá szorult - épp hogy nem sírt kínjában.
Az asszisztenst is ismerem, felvázoltam mi történt és kifejeztem abbéli reményemet, hogy visszaragasztható még a darab.

Tulajdonképpen kinevetett, hogy ő még ilyet nem is hallott, hogy képzelem, ez felépítés lesz, még hogy ragasztani! Hosszan ecsetelve, a hülyéknek kijáró megvető pillantásokkal, időnként felkacagva: méghogy ragasztani!
Védjegyeim egyike, a méregfoltokkal telített mellkas. Mire bejött az orvos, talán már a fülem is lángolt a haragtól.
Kérdezte mi történt, hogyan törött le. Előzményekkel együtt ledaráltam mikor, hogy, ki tette vissza ( a meglepett arckifejezésére hozzátettem: hétvégén történt, a másik dokit értük csak el...), hozzátéve, hogy remélem ragasztható még ( asszisztens gúnyos pillantással végigmér, somolyogva várja az orvos válaszát, és jött a hidegzuhany ) a közben átnézett darabot letéve Dr.S. csak annyit mondott, rendben. ( Az asszisztens próbálta védeni a mundér becsületét valami olyannal, hogy nahát, ő ilyen eljárásra nem emlékszik... mire az orvos előhozott egy, a mi kisvárosunkban közben nagy karriert befutott fiú, bocs, kosárlabdaikon történetét, akinek tizenegykét éves korától többször, szintén a saját fogát ragasztották vissza... és még itt is közbesziszegett párszor, hogy nahát...! )

Az, egyébként más ismerősök által hidegnek leírt orvos végig beszélt a fiamhoz, nyugtatta, szépen helyrehozta a fogát és a kezelés után sem lökött ki bennünket a rendelőből, hanem még mesélt hasonló esetekről, és hogy a jövőben hogy lehet ezt maradandóan helyrehozni.

Tudom, van ennél rosszabb. De én így sem aludtam, az éjszaka.

még csak szerda van,

de már vittem a fiúkat a kabátom alatt pizsiben.
Kedden képtelen voltam 4:40-kor kávét főzni D.-nek, mit főzni, azt mesélte meg sem rezdültem az ébresztőre. Szerencsétlenségére a térerővel is volt valami gubanc, egészen 6:50-ig nem ért el, már azt gondolta elaludtunk...

Köszönöm!

Azt ugyan nem tudom, hogy kiknek köszönhetem a kedveléseket, mert a FB olyan szemét trükkös, hogy nem mutatja meg, de nagyon hálás vagyok valamennyiért, köszönöm szépen!