Kálnai Adél: Hamvadó idő

Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít
a hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket?
És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték
az elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz, mint a bársony.
Csak arrébb rebbent, nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál
a permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő...


(1922.01.23.-2000.10.23.)