Olyan

nagyon vártam a tavaszt, hogy jóidő lesz végre, sok napfény, virág, zöld, meg kert; kevés baci, 0 köhögő-, taknyos gyerek; móka, kacagás jippííííí!
Nesze nekem...
Pedig örülhetnék, legalább napközben megvagyunk láz nélkül. Az is valami, meg a nap is süt, igaz, baromi hideg van odakint, de ez bentről nézve tökmindegy. Viszont jön az este, a várakozással, hogy mi lesz, épp szerencsésen lemegy-e ismét a hőmérséklet (mint most), vagy felszökik, mint tegnap.
Este, míg mellette ültem és morogtam vele vártam, hogy hasson a lázcsillapító, meg a borogatás, forgattam a kezemben a hőmérőt -ami digitális, ugye-, valahogy előhívott egy gyerekkori emléket.
Sokszor voltam lázas. Olyankor mindig el akartam kérni a lázmérőt, játszani, mert nagyon tetszett a sárga higanycsík a skála közepén. Jajj, csak megfoghatnám, de nem szabad! Valahogy mindig kikuncsorogtam, hogy miután lerázta Anyu, fogja a kezébe, hadd nézzem, hogy megy felfelé a higany...  olyan érdekes!
De csak nagyon ritkán láttam, mert annyira féltett tőle, nehogy a közelemben eltörjön, hogy csak távolról nézhettem és hiába kértem, hogy közelebb, mert nem jól látom, ő azt mondta: mert nem jól nézed!!!
Valahogy így maradtam le az élményről, valahányszor.

Tervezem, hogy ha eszembe jut odahaza, veszek egyet. Saját használatra, csak nézegetni.

Kárpótlásul, Anyu mindig odaadta a fajansz rókát, amit annyira féltett. Nyilván, mert engem még inkább, hát nem aggódott hogy eltöröm.
A róka, ma már az enyém.   ...és földgömböt is vettem már...    Olyan nyugtató, kedves fénye volt és hiába tudom kötni ahhoz, hogy jobbára csak akkor égett, mikor beteg voltam, mert ez azt is jelentette, hogy Anyuéknál, a nagy ágyban alhattam...  

Fáradt vagyok. Kimerült. Csak fecsegek.