Az egyszeri lyány esete...

Hajdanában, danában, a másodszülött úrfi első karácsonyára, az egyszeri lyány, kapott az Édesanyjától, egy kenyérsütő masinát. A lyány igyekezett örülni, dehát, nem tudott. Egyre csak azon főtt a kobakja: hát már most még ezt is nekem kell csinálnom? De nem csinált hosszú arcot, csak jó képet vágott, bár a mindent látó anyai szemek átláttak a csinált derűn. Bíztatta is a lyányt: ne búsulj, egyszerű, meglásd szeretni fogod!
...és lőn!
Alig pár hónap elteltével, a kis család és főleg a lyány, már létezni sem tudott a csodamasina nélkül. A lyány, nem sütött benne: csalt. Dagasztott benne/vele. Meggyúratott a szerkezettel mindenfélét. Kenyeret, kalácsokat, buktát, fánkot, mééég pogácsát is.
De, mint az hamar kiderült, a szerkezet nem ilyen: minden napos használatra készült. De nem ám! -Ja, kérem, mert mint tudjuk, minden csoda három napig tart, történetünkben sem lehetett másképp.-
Hamar, alig 7 hónap után kilehelte a lelkét, a tésztákban forgács és különös, olajos pacák képében.
De persze a lyányt sem ejtették a fejére, a garanciaidő kihasználásával egy igen hosszan elnyúló huzavona végesztével, kicseréltette a masinát.     Ja.     Aztán, még háromszor, mert hat-nyolc havonta újra és újra jelentkezett ez a lélek-kilehelősdi.

...és itt álljunk meg egy pillanatra a mesélésben, mert azt muszáj még tudnia a kedves hallgatóságnak: hogy mi módon tehetett szert a lyány, a cserékre.
'Tudnillik', ha a lyány lovagias párja kívánta kicserélni a csodamasinát, egyedül, bizony senki isten fiának nem esett meg rajta a szíve! Nem bizony. Dúrván elhajtották, vagy alkatrészcserét súlyos sommáért kínáltak.
Ha viszont a népes család (4fő) jelent meg krokodilkönnyes, boci szemekkel, térdenálva-könyörögve na jó, ez erős ferdítés és azt bizonygatva, nem élet az élet csodamasina nélkül, bizony, azonnal kaptak másikat, vadonás újat!

A történetünk, (tegnapelőtt) új fordulatot vett: a kenyértésztában ismét feltűntek, a sajnos már jól ismert, fémforgácsos pacák, szám szerint kettő. De azt a lyány eltávolította, majd a tésztát kenyérkének megsütötte. Ám a kenyérke csúnya véget ért, méghozzá  a ház urának keze által: a kukában puffant. Mert a megszegésnél, újabb csúnya foltok kerültek elő...
Ember bemérgedt: megoldás kell! A világot behálózó információ-hegyek alól kívánt, célszerszámot (dagasztógépet) felkutatni. Közben szembesült a lyány, már régen megtapasztalt nyakasságával... Bezony.
Találtak csoda-csoda masinát, de az aranyak számát nézve -már amit érte adni kellett volna- egymásnak feszültek...

az érvek... persze. (Mit gondolt a kedves hallgatóság?)
Aludtak rá egyet. Másnap reggel, pirkadatkor (mesében szabad túlozni nem?), lyány elment bevásárolni, a gavallér Ember pedig haladékot kért, míg a lyány hazaér és döntést ígért.

A lyány, ilyen szempontból, lágyszívűnehezen terhelhető. Mert ugye, kellene a gép. Legyek már pontos: nem kellene, hanem szükség van rá. A bajság ott van, hogy van meggyőződése arról, melyik lenne a megfelelő. De annak, tarisznya arany az ára. Ha ragaszkodik hozzá, Ember bús lesz. Ha nem, akkor meg az ő orra csúszik majd a porban...

DE a Gondviselés nem azért van, hogy érdekeket Embert és lyányt húrpattanásig feszítse egymásnak!
Nem. A két kompromisszumra képes szereplő elé tálcán kínálja a megoldást (khm. khm. khm.): Az egyik boltban a lyány felfedez egy csodamasinát (igen, egy újabb kenyérsütőgépet,           /kukába-fél-év-után-minden-lelkiismereti-cécó-nélkül-kidobható-) elfogadható összegért.
Távrecsegőn-értekezés közben kiderült, a lyány hátulról-melbe kérdéséből, hogy az Ember hajlandó lenne tarisznyányi összeget adni a lyány kedvéért csoda-csoda masináért...
De a lyány, ismervén a feltételeket/lehtőséget, nagylekűen, a jövőbe tolta a gigantikus költekezést és hazatért az újabb halálraítélt csodamasinával, az ő szerető Emberéhez...

                        Vége