Mégiscsak jó!

Kezdem, az elején.

A magyar közösségi oldalra, kiváncsiskodni szöktünk be az elején, egy rokon jelszavával.
Nem akartam regisztrálni, gondoltam rongyrázás az egész, nem csinálom. Aztán bepalizott egy ismerősöm...

Még örültem is, sőt ujjongtam, mikor megtaláltam valakit, akit ismertem/szerettem korábban.
Nos, nagy csalódásoktól kímélem meg magamat, ha nem várok ettől a közösségi-mifenétől semmit!
Mindegy, túlélhető.
Aztán kezdett ellaposodni és gondoltam benézek a pofakönyvbe is, brahiból: meglátom kit találok, kit nem. Legfeljebb törlöm magam, ha megunom, innen is, onnan is.

Innen a lényeg:
Pár hete rátaláltam egy korábbi rajongásom tárgyára. Neeem, nem zenész, nem is színész, de közszereplő*, ráadásul gyerekként, mondhatni, együtt nyaraltunk.

A szomszéd sátorban laktak a családjával, felismertem én ismertem fel! és teljesen odáig voltam, meg vissza, hogy nahát, hogy Ő az...!            -Rajongani már kilenc évesen is nagyon tudtam!

Aztán össze is barátkoztunk.

Majd benyaltam egy alul-felül-folyós vírust, a sziget ivóvizének mértéktelen nyakalásától, + a félig éretlen füge, ugye, ő meg jött az apró, áttetsző bogyóival és megmentette a családot a hazakullogástól. (Abban az időben, két évente adtak vízumot egy normál halandónak ismerős?, szüleim élve a lehetőséggel, mindjárt három hetes kint tartózkodást terveztek...)
Ott volt a szomszédban, én meg lestem minden szavát, mert mesélt és mesélt. Imádtam!

Nos, ez az ember levelezett velem kicsit, a bokros teendői mellett és mától ismerősöm a pofakönyvben!

Ennyi a történet, bocs, hogy zavartam, de örülök és ujjongok és ezzel muszáj volt eldicsekedni!

Mezítlábas Thea, akkor.

*Geológus.