Pakolós hétvége és döcögős hétfő reggel

Szombat déltől, hogy D. hazaért a bútorokkal, szereltünk és pakoltunk és pakoltunk kifulladásig. Úgy elfáradtunk, mint a kutya, pedig sok dolog még dobozban...! Sebaj, már látom a végét. (Erős fantáziával bírok.)

A szeméthegyről nem szólok, tegye ezt meg helyettem egy kép és hogy elárulom, ezúttal nem vártunk vele a kukásautó jöttére, egyszerűen elégettük. 


...mivel nincs olyan öröm, amit be ne árnyékolna valami váratlan rossz, éjszaka megjelent M. a szobánkban azzal, hogy fáj a füle, hagymát kér rá...
Egy óra múlva, mikor levettem a kötést, derűvel mesélte, hogy már nem fáj és valami folyik belőle. Nehezen aludtam el, azon őröltek a fogaskerekeim, vajon vigyem orvoshoz reggel, vagy sem?
A pocsék éjszakánkat koronázandó jött a hajnal és D. kiáltása, hogy: már ennyi az idő?! Elaludtam...!
Aztán meg azon rágódtam, vajon nem repeszt-e nagyon -nehogy túlzottan elkéssen, no meg M. füle...?!

Ezek után megváltás volt a reggel és nagyfiam közlése, miszerint: neki semmilye nem fáj (nem, vagyis csak alig köhög és láza sem volt), ő nem akar lemaradni a tananyaggal, mégiscsak menne iskolába!

...és az a gyönyörű rózsa,- narancsszín reggel!!!