Hideg van odakint, annyira, amit még odabentről el sem tudtam képzelni, ezért a kesztyűm újfent otthon maradt.
A nő, velem szemben nem olyan mogorva, mint szokott, még egy halvány mosolyt is küld és viszonylag kedélyesen elcsevegünk. De! A mozdulat ismét, amit már majd' el is felejtettem: a kinyújtott mutató és középső ujját benyálazza, csak aztán nyúl a papírért, amit nekem szán.
El kell vennem. El kell vennem!
Ma már másodszor sóhajtok a kesztyűmért.
Brrr
Áááá, ne! Ezt én is enyhén szólva uuuutálom!
AntwortenLöschenMa már nem feledd otthon a kesztyűdet)
Még most is a hideg ráz tőle!
AntwortenLöschenPedig mindig megfogadom, hogy beteszem az autóba! Vennem kellene egy másikat,a kesztyűtartóba, vész esetére...
Igen, a KESZYTŰtartóba;)
AntwortenLöschenIgen, oda! :-)
AntwortenLöschenKár, hogy hamvában holt öttlet, nehezen kapok keztyűt a kezemre. Pici.
Na, ez engem is felettébb irritálna... Pfff! (Tiszta szerencse, hogy a nők körében nem divat a kézfogásos üdvözlés.)
AntwortenLöschenDe, itt igen!
AntwortenLöschenItt mindenki, mindenkivel kezet fog.
...most sunyin elodáztam a kézfogást: a papírból, épphogy felpillantottam köszönni, majd elhúztam a csíkot, ha akart is, nem volt esélye kezet adni/kapni...