Történések

Előzménynek ott volt a hétfő, az ugatós köhögéssel (krupp, bizony!), amit mindketten, ugyancsak szorgalmasan gyakoroltak, meg is ijedtem rendesen, mert M. még a szokottnál is (ugye, az a bizonyos első év az oviban) csúnyábban űzte.
A dokinál A. begyűjtött egy fertőzést, a szemére. Másnapig duzzadt volt, erősen váladékozott és hogy még szebb legyen, vérágas is. Kedd estére ez viszonylag csillapodott, ahogy mindkettejük köhögése is, gondoltam príma, marad ~három fölös napunk együtt -a doki előre kiírta M.-et a hétre.

Kedd éjjel, de már szerdán, 0:20 körül M. elkezdett hányni, amit abba sem hagyott reggelig. Igaz, úgy másfél óra múlva már alul is folyt minden... Borzalmas volt. Borzalmas.
Először a gyerekorvost próbáltuk elérni, azon a számon, amit vész esetére tart fenn. Nem volt elérhető. Kis idő múlva már szidtam szerencsétlent, mint szódás a lovát, hogy mi a bánatnak a szám, ha nem veszi fel és különben is, nem játékból hívjuk, vész van tényleg, a gyerek elfogyott seperc alatt, már alig bírja tartani magát, segítsen már valaki!
Hívtuk a segélyhívót, ők kapocsolták a legközelebbi kórházat, amiben van gyerekosztály, mert a mi városunkban nincs, pár éve bezárták.
Ott adtak tippet, hogy talán az egy egység narancslé+ egy egység feketetea+ egy egység víz keverékétől csillapodik a hányás.    ...hát nem!
Rövidesen ismét segélyhívó..., akkor az ügyeletes, álatános orvost kapcsolták, aki 6:40-re ígérte magát a rendelőjébe, receptet írt egy kúphoz, ami a helyzetet rendbe hozni hivatott, vagy legalábbis csillapítani (+beutalót a kórházba, hogy ha menni kell, legalább hozzá ne kelljen újra).
Mire a kúpot M. megkapta, neki már minden mindegy volt, csak segítsünk neki valahogy... (Ekkor már epét... köpött és alul is az folyt.)

Aztán megkapta a kúpot, ami arról nevezetes, hogy ez volt az első olyan akármi, amit a gyerekemnek adtam, még azelőtt, hogy elolvastam volna a tájékoztatóját. (Hiba volt, mint kiderült, de ezt még a jövő homálya fedi -ahogy Sz. Magda drága, szokta volt mondani.)
A doki, aki a receptet írta, mondta, várjunk 8-ig, csillapodik-e, majd 8-kor bíztatott, talán 9-ig hathat. Kilencig annyiban változott a helyzet, hogy legalább szusszanásnyi ideje maradt két alkalom között.
Közben én komplett összepakoltam, felkészülve a legrosszabra.
Kilenckor végső egyeztetés, igen, indokolt, mehetünk a kórházba. Ekkor már torz volt az arca, szinte idegen.*

Felvették, viszonylag döccenőmentesen tűrte, tegyenek vele, amit akarnak, csak legyen már jobb. (Még út közben is jött felül, visszatarthatatlanul -meg kellett állnunk egyszer, elakadásjelzővel persze, mégis majdnem ledudáltak minket az útról...)

Valamikor, menet közben elvesztettem a fonalat, de ha minden igaz, összesen 7 üveg infúziót kapott. Szerdán este már nevetgélt, kártyáztunk, elkezdett enni, inni, folyamatosan szóval tartott és rötyögtünk is.

...és itt essék szó a szobatársakról is kicsit, mert ők is színesebbé tették az élményt, mert az volt: élmény a javából.
Volt egy copfos kislány, egy tünemény, anyuka-kísérő nélkül, mert hozzá apuka jött, ott is aludt, egy élmény volt!    -Öltözz úgy éjszakára, hogy a jövő-menő, de kórházhoz tartozó egyének mellett, még egy idegen férfi is ott kószál a szobában, ráadásul késő estig verte a gépet -nyilván dolgozott... bocsi, hogy nem tudtam megértő lenni. (Nem szóltam...)
Aztán kisfiú-anyukával, aki az az igazi nagypofájú, aki reggeltől estig cseveg, bocs: dőzsöl a telefonon mert ilyen mindig van, mindenhol, mindkét úrfi születésekor volt szerencsém egyhez, nem számít, hogy a gyerek aludna mellette, vagy a többi másik.
...és nem, nem is ő volt a legrosszabb, hanem egy ikerpár anyukája, aki nem beszélgtett a gyerekeivel, nem, hanem napestig a gyerekek neveit szajkózta, ill. ordította, ha olyanja volt éppen. (Ezek után, életem végéig nem felejtem el a Wanessaaaaa és a Melaniiiii nevet.)
Csak, hogy érzékeltessem a stílusát: egyik reggel arra ébredtem, hogy az egyik kislány szerényen felsírt, az anyuka reakciója:    Klappe!     (Pofa be!)   (Velem szemben, az ágyban pukkadozva nevetett a kisfiú anyukája.)

A lényeg, hogy a kedves szobatársak sajtkukacai ellenére, M. kiválóan aludt, reggelre már pirospozsgás arcal kémlelte a többieket, csevegett, evett, ivott, alakult! Én meg kezdtem megkönnyebbülni, nem számított, hogy az éjjel nem aludtam szemhunyásnyit sem, mert már láttam a végét!
Viziten a doki előrebocsátotta, ha ilyen gyorsan javul az úrfi, másnap mehet haza.

DE...
Ki gondolta, hogy ezzel vége? Én.
Rosszul.

Délután, három után valamivel, megfordult a világ és a gyomrom, rákezdtem magam is...
Hadd ne részletezzem!
Másfél óra múlva, én is kaptam a palackot, addigra már láttam sárgát, mifenét...
Ez volt ugye csütörtökön, mikor Anyukám vigyázott A.-ra, mert D.-nek menni kellett Bécsbe.

7-kor hívtak telefonon: A. is hány, mi legyen, hozzák-e őt is a kórházba?

Nővérrel egyeztettünk, ha tud aludni és nála nem folyamatos a dolog, akkor inkább otthon legyen, lehet, nem ugyanaz kapta el, vagy csak enyhébben érte el, talán megússza.
Picúr elaludt és abbahagyta a kipakolást, de akkor már annyira kész voltam, csak bőgni tudtam.

Az éjszaka ugyanaz volt: M. aludt, mint a bunda, én nem...

Másnapra (péntek) felhoztak egy olyan szintre, hogy talpra tudtam állni, bár fáradt és baromira kimerült voltam, de haza akartam menni M.-el, mert hitem szerint ott/itt rendbe jövök. A fődoki röhögött rajtam és azt kérdezte, hogy gondolom: a férjem lát el mindkettőnket és a picit is, ha netán tényleg benyeli?
Gondoltam, tessék csak röhögni, akkor is haza megyek.

Jött értünk D. és A., aki sápadt volt, de jókedvű. Anyukám már otthon, Mo.-on, mert reggelre ő is rosszul lett. (Alakul a történet...)
Kipakolás, mosás, rendezkedés, és kétes öröm: A. rossz bőrben, alig eszik, keveset iszik, de legalább végigalussza az éjszakát.
///Délután húslevest főztem, D.-nek meg cigánypecsenyét, az egész olyan volt, mintha felhőn jártam volna, vagy álmodtam volna, aztán csak beájultam az ágyba és aludtam reggelig.///

Reggel A. vizet bukott, sokat. Háztartási kekszet adtam neki, vizet, egy pohárral (ez már benne maradt) és elkezdtem újfent pakolni, bár a dokihoz indultunk, de ha azt mondja: kórház, ne kelljen vissza, haza jönni.
Szombatonként egy másik városban rendel, nem itt nálunk, nevezzük Dvárosnak, mert innen délre van. Elmentünk Dv.-ba, ahol az aszisztens leteremetett, mert nem jelentkeztünk be (Ja, vártuk volna meg a kilenc órát, míg jelentkezhetünk, időpontra meg menjünk igaz? De nem vitatkoztunk.)
Doki megértette a problémát, hogy nem mennénk vele kórházba ha nem muszáj, javasolta: nézzünk egy vérképet, de olyat ő ott nem tud, menjünk vissza a mi városunkba, ott a kórházban, az intenzíven megcsinálják.

Kedves dokinő elvitte az ifjabbat, mert tartottunk tőle, cirkusz lesz a jelenlétemben...
Így nem volt, de az eredmény szerint, kórházba kell menni...

Alig pár nap alatt itt állt, úgy harmadjára, a feje tetejére a világom.
Az úton, végig rántott húsról és sültkrumpliról beszélt, táncolt, nevetgélt. Biztosra vettük, ahogy a doki is mondta, hogy maximum másnap reggelig fogják bent tartani...

A felvételnél hatalmas cirkuszt rendezett A.: harapott, rúgott, mart, nem engedte bevezetni a tűt és sikítozva kért, hogy segítsek neki.
Pokoli. Azt hiszem, ez a legtalálóbb kifelyezés, az akkor átéltekre.
Majd, hogy látták lefogással nem fog menni, valami nyugi-löttyött adtak neki (persze tőlem fogadta csak el), amitől olyan lett, mint a részegek. Mikor elkezdett D. ölében vontatottan beszélni és lassított felvételben mozogni, kínunkban, mint valami őrült banda, elkezdtünk nevetni...

Ügyes volt, szófogadó ő is, mint korábban M., ahogy bekerült a szobába, enni kért, inni, nővérkék meg csodájára jártak, hogy jéééé, még egy gyerek, aki vizet kér, nem valami édes akármit, mint a többi gyerkő.

Odafelé, az úton eszembe jutott, hogy csak ne a régi szobába kerüljünk, mert én nem bírok elviselni még egy éjszakát a sok röpködő Melaniiiii és Wanessaaaaa között! Óriási szerencsénkre (önző disznó vagyok, tudom) ott nem volt hely, egy kisbabás anyukához kerültünk.

No, ki-mit gondol? Igen, ő is az ordítozva telefonáló, miért is ne? A hab a tortán, hogy ők díszkivilágításban alszanak!!!    (???)             Nem baj, így  legalább jól láttam a plafont.
De hát én nem akartam a Wanessáékkal aludni -nem mintha valaha aludtam volna, ugye.

Sebaj, A. jól aludt, reggel, a vizit után még csináltak egy vérképet, majd elfelejtettek kicsit, gondolom, vasárnap ezt lehet, majd felhajtottam a nővérkét, ő meg az eredményeket és közölte, mehetünk!

Ahogy baktattam az úrfival a lift felé, összefutottam az ikrek anyukájával, aki nem rejtette a véka alá, mennyire nem örül annak, hogy én már két gyereket vittem haza, míg ő egyhuzamban egy hete, még mindig ott van.

Anyukám még most is gyenge, de remélem hamarosan talpra áll.


Most itt tartunk és remélem, nem lesz folytatás....



Csak egy kis kitérő: szombaton este, mikor A. végre elaludt, jutott eszembe, hogy a Többiek, már mind együtt vannak (19:40), de jó volna ott lenni, velük és milyen jó lenne, ha a gyerekeim otthon alhatnának, mind a ketten, a saját ágyukban!
Osztálytalálkozó volt...





*A kúptól, aminek a hányingert kellett vollna csillapítani, torzult el az arca -a gyerekdoki szerint.