A gyerekek nagyon jól érezték magukat...

Nálunk a legnépszerűbb ünnep, persze szigorúan a karácsony után, a farsang, amit ha őszinte akkarok lenni, egész évben , teljes átéléssel, nagy örömmel tartunk. (Ki is?)
Itt húshagyó kedden tartatik a farsang, ami, ugye, ma van.
Reggel, a buszokat lemondtam, magam vittem, hoztam őket, hogy a helyszínen adhassam rájuk a jelmezt.
Jól érezték magukat, nagyon is. Először M.-ért mentem, a suliba, mert csak négy órát tartottak, előbb végzett. Találkoztam az új meny-jelöltemmel tanár nénivel.
Igen, valóban csinos, viszont ezzel nem hatott meg, ugyanúgy mint az elődje, csak himel-hámol, nem mond semmi konkrétumot arról, hogy milyen M. az iskolában, elégedett-e vele, mit tart a képességeiről...  Hiába kérdeztem bármit!
Úgy tűnik, itt ez elfogadott dolog: nem alkotnak véleményt  a diákokról...
Végülis minek, majd a bizonyítványból a kedvesszülő megtudja, mit tart a tanár, a diákja képességeiről.
Ja, bár könnyen lehet, hogy én értettem félre valamit, de szöveges értékelésről szó sem volt: jegyeket kaptak a félév végi bizonyítványukba.

Igen népszerű volt a jelmeze, örült nagyon, hogy lebeszéltem a ninja-kosztűmről! (Jópáran annak öltöztek.) Sajnos ott rejtélyes módon bedöglött a fényképezőgép, hát persze, soha jobbkor!

Aztán, már együtt, elmentünk A.-ért. Ott az óvónők (mindjárt) ketten, válvetve ecsetelték, milyen más, teljesen más tulajdonságokkal bír A., mint M.!
Mintha én nem tudnám. De baromi rosszul esett az összehasonlítás! Olyan...  negatív előjelet kapott a fiam, mindezt M.-el szemben. Pedig mindketten jók, nyagyszerűek, ki ebben, ki abban, de zseniálisak.

...merthogy nem tud vágni ollóval (dehogynem, gyönyörűen aprít! No jó, tényleg nem hajlandó "normálisan" tartani az ollót a kezében), nem rajzol és nem játszik a többiekkel, csak egyedül kirakózik, autózik, bábozik, vagy színez. ...és nem beszél. Tényleg nem szószátyár, de nem minden ember az. Tény, hogy M. anno (is) sokat mesélt, barátkozott (de azt már lefelejtették a kedves Tante-'k, hogy M. is csak fél év múltával oldódott fel annyira, hogy része legyen a csapatnak), A.  (még) nem ilyen. Kicsit valóban más. De ez akkora baj? Kérdem én.

Szívesen és átéléssel hallgatja a meséket, szeret táncolni, szereti a mondókákat, olyan kirakókat rak ki seperc alatt, ami még nekem is feladja a leckét. Bármilyen, akár csak egyszer hallott dallamot eldúdol, ha tetszett neki. Társasozik, betartva, sőt, szigorúan betartatva a szabályokat...

Perszehogy mások. De az nem baj. A farsangot is máskép várták, ill. nem várták...  De ez sem baj.
M. már hónapok óta másról sem beszél, mi lesz majd a jelmeze. Tervezett, kérdezett és nyúzott, mikor állok már neki.  Tegnap, hogy teljesen elkészült, le kellett fotózni, közben pózolt és örvendezett és ha hagyom, abban ment volna aludni is. (Még jó, hogy lefényképeztem, így nem akkora kár, hogy a suliban nem készült kép.)

A.-nak mondhatni, tökmindegy volt, mi lesz és milyen. Mondtam mit tudok felajánlani és ő elfogadta. Tegnap főpróbát sem tartottunk vele, mert nem érdekelte hogy fest...
Ráadásul, ott az oviban sem akart felöltözni, neki nem kell jelmez! Nem kell neki semmi! Aztán, hogy meggyőztem, valahogy beadta a derekát.

Délutánra viszont ránőtt, már le sem akarja venni!







Rosszul esett, hogy így, egyikük kárára hasonlították össze őket. Nagyon rosszul.