Ha már...

örömről mesélek, muszáj a hétvégéről is.

Szombaton reggel, szűkre szabott kerettel, de füligvigyorral bevágtattam a kedvenc könyvesboltomba (otthon, nem itthon), ami igazából antikvárium, de ez nem tesz semmit, az új könyv-illat kivételével az élmény, maga a birtoklás varázsa, hogy amire vágytam végre az enyém, szabadon előkaphatom bármikor, ha úgy tetszik újra meg újra... az ugyanaz. Imádom!

Kerestem és találtam, mert ez egy ilyen hely, ahol roskadoznak a polcok a kincsektől, az eladó segítőkész és képben van -hogy úgy mondjam-, csak nyúl a keresettért, mert tudja hol van és ami a pláne, nem nézi a plafont, ha keresek valamit vagy kérdezek, mert ugyanolyan lekes mint én, nem úgy mint a túlmisztifikált könyves-hálózatnál, ahol márt többször volt szerencsém hitemet veszteni, a nem oda való okvetetlenkedők miatt... Mindegy, fátylat rá, rég volt: Anyum addig duruzsolt a fülembe, hogy így is lehet, nem kell tízezret (lélektani határom felső széle) költeni olyan gyakran időnként az igényeim kielégítése érdekében. Áldom az eszét azóta is és mindig, mert jellemzően ő ilyen: igaza van!
Két könyvvel lettem gazdagabb, az egyik közülük erősen leharcolt állapotban, de nálam most megpihenhet kicsit, vigyázok erre is és egy másik, amit -közös szemrevátelezés alapján megállapítatott- még ki sem fordítottak!
Mindkettő Jókai.

Majd komoly és gyors eligazítás/jegyzetelés (köszönet érte, Á.!) után, szülővárosom mezőgazdasági boltjába mentünk és lesöpörtük a polcokat.
Persze, dehogy, csak az az érzés töltött el mindannyiunkat mikor fizettünk: biztos nem maradt ott semmi, kiürítettük a kereskedelmi egységet. (Erős izgalmi állapotban vártuk a végösszeget -szinte csak fillérjeink maradtak.)
Az eredményes permetszer-vásárlás után, irány a szintén kedvenc facsemetés, ahol érdeklődésemre hoznak jövő hétig egy kis növénykét, ami a Kikeleti Bangita névre hallgat és már évekkel ezelőtt beleszerettem, de most, de most talán nekem is lesz!
Itthon nekiveselkedtünk az első idei permetezésnek, ami a fel-fel támadó szélben egy élmény volt! Köszönjük.

A kis paradicsommagok is földbe kerültek, tévedésből, mert a paprikát akartam. Sebaj, majd holnap (csak most látom: ma), ahogy Margaret Mitchell Scarlettje mondaná...

Délután jött a felismerés, hogy egyik fiunk zseniálisabb, mint a másik, ki ebben, ki abban, ugye. M. leginkább a decibelek kiengedésében brillírozott aznap, A. ezúttal az építésben. Mutatom:

Ezt egyes-egyedül, igaz a szerelési útmutatóval, de minden egyéb segítség nélkül hozta össze, a hét éven felülieknek javallt kockákból...

Este nyolc harminc előtt már gyertyát gyújtottunk és rácsodálkoztunk -újfent-, itt milyenek is az emberek: a völgy, amit teljes terjedelmében belátunk, seperc alatt elsötétült! Remek érzés újra és újra szembesülni vele, hogy itt fontos az embereknek az, ami máshol, másoknak nem.
Persze megzavarta egy apró hiba az örömködésünket: az ismerőseink házból, árulkodó jelek látszódtak: D. sms-t küldött, majd ők hívtak és negyedórás csevej után is azzzal a váddal illettek: ugratjuk őket...
Nem tudhatja mindenki, biztos ezernyi dologból, mégcsak szikrák sem jutnak el hozzánk -se.

Elrötyögtünk, tervezgettünk majd belealudtunk a gyertyafénybe...

Aztán, jött a vasárnap reggel, ill. azt nem is lehet megemlíteni, mert szinte nem is volt -nyilván nem ismeretlen ez másoknak sem. De azért ott is történt ez, meg az, pl.:  híreket olvastam, a gyomrom meg összeállt, ilyen picire, mert nem jól bírom a rossz híreket, amiket később korrigáltak persze, de az már nem orvosolta a lidércnyomást... mindegy.

Majd jöttek, az ebédre hívott vendégeink: Anyumék. Persze ő, most is túlszárnyalt mint mindig, hiába volt ő a vendég, elhalmozott minket minden földi jóval: lekvárt, házi darált paprikát (mint az édes anna) hozott, pirospöttyöset, csokitojást, krémest, meg madárkát.* ...és ha mindez nem lenne elég, még nyüzsgött is: tett és vett és sütött, mert az anyukák már csak ilyenek.
Kapaszkodhatok, akkor sem érem utol soha!







*Míg A.-ra vigyázott, eltörött a kezei között egy agyagkacsa -vagy mi, ami egykoron egy cserepes virág mellett csücsült, most is.
Szeretem ezeket a vacakokat, valahányról D. jut eszembe, mert ő hozta ezeket virágos kosárkákkal danában. Ezt a kacsát, speciel nem, észre sem vettem volna ha nem mondja, mégsem hagyta nyugodni az eset, pótolta egy helyesebbel.
Na bumm! Egyel több, amire nézve lehet emlegetni és amit félteni, óvni kell...