Ha

két gyerkő egyszerre betegszik meg, értesítendő minden érintett személyt, hat hívást elengedhetetlen lebonyolítani: szólni a két buszsofőrnek (Füligvigyor Franzal élvezet a beszélgetés, felét sem értem annak, amit mond), az óvónőnek (ővele vagy negyed órás a csevely, mert töviről-hegyire kikérdezi a teljes kórképet), az iskolának (itt annak, aki épp felveszi) és a szomszédot, mert a tanárnő az ő fiával küdi a házikat és az órák anyagát is, majd még a dokinak, mert hiába tudom mi a gond és azzal mi a teendő, meg kell ott jelennünk, mert az iskolának igazolás kell, ugyebár.

A doktort meg azért majd hívhatom csak, mert ott reggel még egy lélek sincs, majd csak 9:40 után, akkor is csak az aszisztens lesz, és úgy fél óra múlva viharzik csak be a doki, hogy az általános derültséget kiváltó módon üdvözölje a koleganőjét, "hogy-aszongya": Hello Kitty!

Hiába a doki humora, a kacsintás, mert hamar elmúlik a jókedv... mikor ott ülünk majd és várunk és várunk legalább másfél órán át, a többi tüsszögő, köhögő taknyos nyüglődő között, míg sorra kerülünk, nem számít bejelentkezés, sem az, hogy elsőként érkeztünk, sem semmilyen ragályos kór. Várni kell, mert ez egy kiváltság.
A hivatalnoké, a kasszásnőé a boltban és az orvosé...
Ha kiváltság van, mit számít, hogy a gyerek türelmetlen, mert rosszul érzi magát, nem tud ülni, feküdne és inna, enne, mert idő előtt kiürül a kulacs, ételt meg nem viszünk rendelőbe -bár ezt most, hogy így eszembe jutott, még meggondolom. 
Szóval, kiváltság. Amikor nem számít semmi, csak az, hogy neki van.
Nekem miért nincs?