Nehéz

elhagyni a TÉMÁT.

Kórházban viszonylag ritkán jártunk, de elégszer.
Én először (legalábbis ez az első, amire emlékszem), alig 9 évesen voltam pár napig, sérvvel műtöttek. Nem volt olyan nagy ügy, gondolom mert Anyu is ott volt. Nem úgy, mint én most M.-el, kisérőként, nem.  
Csak kibulizta, hogy ott lehessen: ő is akkor műtette magát, szintén sérvvel. Jól megszervezte: engem műtöttek aznap először, hogy ott legyen mikor betolnak, majd csak aztán került sorra ő, míg én aludtam. Akkoriban nem hagyták a szülőket bent aludni.
Jól emlékszem a dolgokra. A liftre, a mosolygós műtősfiú arcára, magára a műtőre és hogy 11-ig számoltam...
Arra is, ahogy a koedukált szobában, egy lavorban állva fürdetett egy harcias, idősödő nővérke: minél inkább sírtam, hogy a fürdőben szeretnék, annál jobban rángatott és annál erősebben súrolt a szivaccsal, a szomszédos ágyon meg csak vigyorgott az iskolából ismert kisfiú...
Anyuval összeraktuk, ez a remek élmény válthatta ki, a későbbi szorongásos-körömrágásomat...

Aztán D.-t műtötték, az esküvőnk évében vakbéllel. Ami publikus: hogy csúnya volt, de hamar talpra állt. Hazajövetele napján, már tüzifát akart behordani talicskával, én meg ott kiabáltam vele az udvaron, hogy tényleg vissza akar-e kerülni, ne őrítsen már meg! Ő meg csak vigyorgott rám, a huncut szemeivel -de szerencsére megeredt az eső... (Lévén, hogy nem érthették, ki tudja mit gondoltak a szomszédok: szerencsétlen emberrel miért üvöltözik a neje?!)

Három évvel később megszületett M.. De erről, máskor.

Következő évben, épp' a 4. házassági évfordulónk napján és A. két évvel későbbi szülinapján, M. került kés alá, sérvvel. 10 hónapos volt.
Már előző nap felutaztunk a Városba (100km), abban a hitben, hogy egy előzetes vizsgálatra megyünk, de mert előrelátásban nagy vagyok, összepakoltam pár napra, nehogy megvicceljenek.
Közölték, másnap megejtik a  műtétet, maradnunk kell. Hiába kértük: hadd menjünk haza, így nem tudja magát úgy kipihenni, nyűgös lesz, nem lesz így jó. Maradnunk kellett, mert mi van, ha nem megyünk másnap a kiírt műtétre? Mintha manapság 100km a világ lenne... Mindegy.
Persze alig aludtunk. D. itthon, mi ott. Reggel mindjárt világos volt, miért féltek a késéstől: bő fél órával előbb kezdődtek a műtétek és ő volt az első.
Ölben vittem le a műtétre, mert nem volt hajlandó beszállni az ágyába. Mire leértünk, iszonyú kába volt, velem együtt. Valahogy agyoncsapott a dolog súlya: hova is viszem most a fiam!
Aztán meg az az ostoba helyzet, hogy nem értettem, miért kellene odaadnom az ápoló kezébe: hiszen, én megyek vele, dehogy adom. Aztán a sokadik kérés után megölelt gyerekestől és a fülembe suttogta, hogy ő ott lesz vele végig, nagyon fog vigyázni rá, ahogy az orvos is és ahogy végeznek, kijön és szól, adjam csak oda, ő ott lesz vele, nem kell félnem! Elvitte, hátrálva, hogy láthassam amíg lehet és integetett a fiam kezével és láttam, hogy neki is duruzsol a fülébe...
Szegény D.,alig tíz perc múlva talált rá zokogó roncsaimra és elvitt, megetetett, sétáltatott, ami persze neki is kellett, de ő nem bukhatott ki, miattam.
Persze úgy lett, ahogy ígérte, jött az ápoló-orvosotól szólni, mikor végeztek a műtéttel. Hamarosan hozták őt is, azt mondták, bő fél óra múlva ébred majd. Míg elhelyezkedtünk mellette, többen ébredeztek: finoman.
M. sikítva ébredt, dobálta magát az ágyban, az ígértnél sokkal korábban. Szörnyű volt. Az is, hogy nem tudtam segíteni neki. Majd visszaaltatták.    Erős kis szervezete, pikkpakk kidobta magából az altatót, így a számítottnál hamarabb ébredt...
Később, már a szobájában láttam, hogy mindkét kezén-, lábán szúrásnyomok voltak, ami megmagyarázta miért a fején vezették be a tűt, aminek a ragasztócsíkjait úgy tépték le a fejéről, hajastól...   (!!!)
Még aznap hazavittük, saját felelősségre.
A mi folyton mosolygós Kacagányunk, szünet nélkül bömbölt az élményektől és nem tudott enni, elaludni sem.
Amikor leértünk a parkolóba, megállás nélkül mosolygott, brrrrrrr-egett, és ahogy betettük az autóba, azonnal elaludt. Itthon meg ismét fülig ért a szája...

Említettem már, két évvel később pedig A. jött a világra, de erről is majd máskor.

A mostani tortúrát pedig leírtam. Gyanítom, ez sem merül majd feledésbe...