folytatódik

Mondhatnám, hogy reméltem, nem hívják be a srácokat a baleset kapcsán, de eszembe sem jutott, hogy az ő tapasztalataik is kellenek a kivizsgáláshoz.
Így ma délután megyünk a rendőrségre és a fiúk tanúvallomást tesznek.
Pedig már egészen nyugodtak voltak.

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

Sok mindent írnak, de ami a legtöbbször szembe jön, az ez a frázis: "nem vagyok érintett, de...". Nem, nem én sem, de mégis. Két kiskamasz anyjaként az vagyok. könnyes szemmel kelőként és fekvőként is.
Tavaly, még a sítábor befizetése előtt meghalt itt Ausztriában egy ( nem emlékszem pontosan ) 7-8 éves kislány. Szintén sítáborban. Belázasodott, egy felnőtt vele maradt a szobában míg a többiek síeltek a hegyen, ő meg a délelőtt folyamán meghalt. A továbbiakról nem tudok. Nem tudom kit terhelt a felelősség, sem hogy pontosan mi történt. Képtelen voltam követni a híreket, mert így is nehezen engedtem el a történetet.
Meghagytam a táborozónak, ha belázasodik, bárki belázasodik, vegyék komolyan. Hogy figyeljen mit mond a kísérőtanár, nincs kivétel, nincs pardon, szigorúan szófogadás van, amit mond az maga a szentírás, a hegyen hatványozottan. Jó fizikumú, izmos, esni is tud és tudtam, hogy szót fogad.
Ezzel megtettem amit lehetett, másra nincs, akkor sem volt befolyásom. Mégis ott volt a gombócz a gyomromban és az a nyomasztó gondolat minden órában, míg haza nem ért.
Ha idén nem engedem el, mert félek, megfosztom egy jó dologtól, ugyanakkor kétségtelen, a síelés veszélyes üzem.

Én is csak az a szülő vagyok, aki elengedi és hazavárja a fiát. Mint a többiek.

Lassan illene utalni az összeget.

Másfél beteg

mellől kérdezem a kedves idetévedőt, birtokol-e teljes HP sorozatot kindle-re. Most jön a nehézség: németül.
A formátum lehet PDF, vagy bármi más, azt már megoldom.
Nagyon hálás lenne egy 10 éves. Meg az anyja.

jokischbergiregek kukac gmail pont com

Tízéves tűkön ül.
Ha nincs meg és nem tudsz segíteni, annak is örül, ha mondjuk azt írod: "passz".  Kommenteket vár, egyellőre azzal is beéri.
Igazából könyvet akar. De most. Megőrít!

Annak, ha valaki külföldön éli az életét,

számtalan előnye lehet. És hátránya. De ez a mai egy szép nap, maradok hát a pozitív felhangnál.

1. Mindig úgy gondoltam oltári szerencse, hogy nem élnek a közelükbken magyar családok, nekem soha a büdös életben nem köszönhet senki ( redszeresen pláne ) csókolommal.
Erre egy héten belül már másodszor csapott állon a nagyfiam egyik osztálytársa ezzel.

2. Két éve, az első hetekben M. többször is azzal jött haza, hogy sok olyan kifejezés van, amit az osztálytársai használnak, de ő még soha nem hallotta, és nem is érti őket. Semmi baj fiam, figyelj oda jól, jegyezd meg, aztán majd elmagyarázom...
Ennyit pedig a szitokszavakról.

3. az iskola malmai gyorsan őrölnek

a "szeretettel vár a magyartanárnő a nagyszünetben"-re azt válaszoltam, hogy rendben, holnap ott leszek.
Erre válaszul most, ill., pár perce hívott az igazgató, arra kérne hagyjam a dolgokat ahogy vannak, az iskola alapítása óta így van, hogy egy bizonyos (beszélt) szint felett a haladó csoportba kerülnek a diákok és ez működik, ez jó, és ez a fiam érdeke...
Még fel sem eszméltem, már a magyartanár volt a vonal túloldalán, azt mondja az A. semmivel nem ír rosszabbul mint a Magyarországról érkezett gyerekek többsége ( krisztusom! ), érdeklődő, ügyes, szépen dolgozik és kérdez, nem lesz vele semmi gond, de karácsony környékén beszélünk még a dologról és ha akkor is úgy gondolom sok neki, nem bírja, akkor átmehet a másik csoportba.
És az egyéni fejlődés alapján kapja majd a félévi és az évvégi jegyet. 

Két évvel ezelőtt az akkori magyartanár három hét után kijelentette, hogy az addig látottak alapján M. meg fog bukni magyarból. Most meg azt hallom, hogy az egyéni fejlődést nézik.

Biztos bennem van a hiba, de én már attól felkaptam a vizet, hogy az osztályfőnök következetesen "anyukának" szólít, hogy "tetszik"-el, ráadásul ezen telefonbeszélgetés után teljességgel értetlennek kell éreznem magam, mert mi sem természetesebb, minthogy egy teljesen kezdő írni és olvasni tudó gyereket betesznek egy haladó csoportba.
Jó, rendben, ne szóljak bele az ő dolgukba, mert ehhez én nem értek, hát hallgassak ( ezek szerint karácsonyig kell ), de ettől még itt vannak a bökdöső kérdőjelek.

1. egy pindurit felkaptam a vizet

No, nyolcosztályos gimnázium, magyaróra.

Két évvel ezelőtt kezdődik a történet, sőt még egy évvel az előtt: amikor a nagyfiam úgy döntött, vállalja a sok buszozást, jár a távoli iskolába, mert milyen remek lesz a sok egyéb mellett megtanulni magyarul írni, olvasni.

Fontosnak tartottam, hogy tudjanak magyarul, ezért így beszéltem mindig a srácokkal, magyar dalokat énekeltem, magyar meséket meséltem, ha épp olyan könyvet vettek le a polcról, akkor németet is, de a számottevő mindig a magyar volt. Ugyanakkor írni nem tanítottam őket, olvasni ugyan olvastak rövid meséket, de csak ritkán, abban rutin nem alakult ki.

Két évvel ezelőtt, a tanítás kezdete után három héttel behívatott a magyartanár, hogy gondok lesznek a fiammal magyarból. És elém tette az azon a héten írt, általam már aláírt tollbamondást, ami szinte csupa-csupa piros volt, lévén a fiam csak elvétve tett ékezeteket.
Én ugyanezért az irományért megdicsértem: a kettősbetűk rendben, toldalékok, ragok, igekötők rendben, hát istenem, az ékezetek jelentős része hiányzott...
Szóval, három hét után hivattak be és a tanár linknek nevezte a fiamat, meg azt mondta, neki ezt már tudnia kellene. Pláne, hogy ekkora a szókincse.
Elmondtam: a fiam itt született, magyarul nem tanult csak otthon; írni, olvasni, pláne nyelvtant otthon sem. És szó sincs róla, hogy link lenne a hozzáállása, ő épp a magyar miatt választotta ezt az iskolát.
Ezen a ponton volt egy kis verbális szkander: én elmeséltem ugye a gyerek előéletét,  ő pedig azt, hogy a gyerekektől nem vár mást, csak azt, hogy azokat a szavakat tudják helyesen leírni, amik a könyvben szerepelnek. És hogy ez nem lehet nehéz ekkora szókinccsel, meg különben is, szóképet kell tanulni...

Közben 100-150 szavas házi fogalmazásokat kellett írni házi feladat gyanánt és a fiam a nagy szókincsével ugye olyan szavakat is leírt, amik nem voltak benne a könyvben, sok-sok hibával, a szavakat ékezetüktől megfoszva, lelkesedésében lendületesen írva, pl.: aszt, előt, tolal... közben magyaráztam a szótőről, elővettem a Mosómasát...
Mindvégig biztattam, menni fog, amikor kész volt egy hf-tal, átbeszéltük a hibákat, de nem engedtem kijavítani, mert akkor nem látja a tanár, hogy mit nem tud és így idővel bizonyosan visszanyal majd a fagyi...

Mindenesetre a szóképet-kell-tanulni beszélgetés után, hétfőn reggel betelefonált a D. a suliba, megkérte az osztályfőnököt, hogy a M.-t tegyék át a kezdő csoportba -hadd tanulja az elejétől a magyart, legyen alapja a háznak, mert különben összedől-. Már aznap a másik csoportba mehetett a haladó csoportba.
Szépen fel is jött, az ékezetek a helyükön, előfordulnak hibák, de nem jellemző már egyik sem, a leggyakoribb hibája, hogy a hallott "sz" helyett a német megfelelőjét írja: "s".

Annakidején a beiratkozáson, véletlenül épp az igazgató állt a pultnál ( két évvel később szintúgy, de ez mellékszál ), vele beszélgetve töltöttem ki a papírokat. A rubrikánál, hogy milyen anyanyelvű a jelentkező, hosszabban elbeszélgettünk, az igazgató azt mondta nincs jelentősége annak mit írok be. De mert a fiam ( M. ) önmagát ott magyar anyanyelvűnek vallotta, végül azt írtam, hogy magyar-német. Így, kötőjellel, gondoltam a csoportok besorolásnál úgyis felmérik a szintet, és aszerint kerül németből nyilván haladóba, magyarból kezdőbe.
A szintfelmérő elmaradt -a gyerekeket megkérdezték, és aszerint, hogy mit válaszoltak kerültek ide, vagy oda. A fiam németből a kezdőbe, magyarból a haladóba...

A fentiekből kiindulva, azt gondoltom öreg medvét nem lehet még egyszer csőbehúzni, meghagytam az A.-nak, ha bárki, bármikor kérdi: ő német anyanyelvű, nehogy mást mondjon! A jelentkezési lapra német-magyar került, ő pedig következetesen kitartott a német anyanyelvűség mellett.
Egészen addig, míg az első magyarórán meg nem kérdezték, mint minden gyerkőctől, hogy tud-e magyarul. Csórikám mondta, hogy tud és azt mesélte, utána hiába mondta, hogy olvasni és írni nem, mert szerinte ezt már nem hallotta senki.
No, ő így került németből és magyarból is a haladó csoportba.

Gondoltam kicsit kivárunk, hát csak feltűnik, ő nem abba a csoportba való. ( Lényeges, hogy ezt az osztályt más tanárok tanítják, mint M.-éket. ) A változatosság kedvéért  A. már most tesz ékezeteket, viszont a fokozásnál pl. csak egy "b"-t ír, a "-val", "-vel"-lel most ismerkedik itthon, velem, és hadd ne soroljam.
Ezek azok a dolgok, amikbe majd belejön, tudjuk, de egyik napról a másikra nem mennek. Ugye ezt nem kell magyarázni.
Ők is írtak már tollbamondást, tizenöt szóból nyolcat írt le helyesen az első héten, abban még hiányoztak az ékezetek. Amikor visszakapták, a tanár azt mondta, ha egy hibája volt valakinek az szép, ha több az rossz. Én megdicsértem, ő meg az orrát lógatta.
( A szót, hogy "dzsúsz", ékezettel, de a végén is "zs" -vel írta pl le. )
Kis morfondír után írtam egy velős, udvarias levelet az osztályfőnöknek, ismertetve a helyzetet (nem tanult magyarul írni, olvasni...) arra kérve, tegyék őt át a kezdő csoportba. A válaszában biztosított róla, hogy intézkedik.
Ez múlt hét keddjén volt, aztán nem történt semmi. Rövid levélkét sem kaptam, hogy megbeszélte, mehet, vagy épp nem mehet a dolog, semmit.
Tegnap reggel írtam újfent, gondoltam hétfőn elolvassa és legalább ad valami választ.
Még este válaszolt, hogy beszélt a tanárokkal, szerintük semmivel nem tud kevesebbet a fiam, mint a többiek és a fiam érdekeit nézve az lesz a legjobb, ha marad a haladóban.
És amennyiben nem értek egyet ezzel, kedden szeretettel vár a magyartanár a nagyszünetben.

Ja, és

tegnap teljesen véletlenül ( nem gondoltam, hogy ezt fontos tudnod - A.) tudtam meg, hogy a fiam mind németből, mind magyarból az erősebb csoportba került. Totál döbbenet.
De ezt nem értitek miért írom, viszont most nincs időm kifejteni, de már két éve, hogy folyton csak fejben blogolok erről az iskoláról, itt lenne az ideje le is írni.
Nomajd!

elveszett dolgok

Kedden a nagyfiam elhagyta a kabátját, nem gáz, elvileg a kosárcsarnok gardróbjából nem tűnhet el. Vadiúj egyébként.
Tegnap délután a kisfiam hagyta a kabátját a buszon. ( De úgy, hogy még csak nem is rémlett neki, hogy hol hagyta el. Ma reggel a suliból szólt vissza, hogy a szekrényében nincs, ezért remélem, hogy a buszon tán csak meglesz. )
Három a magyar igazság ( a ráadást köszönettel visszautasítanám ), a reggeli buszon a teljes rajzfelszerelését hagyta ma szintén ő. Ahogy a tegnapi, a mai busz is bécsi járat, így, hogy viszontlátjuk-e bármelyiket is, az már az utazóközönség emberségén múlik.

Kérném a Világmindenség közbenjárását arra vonatkozólag is, hogy találjon vissza a szept. 5-el elhagyott príma, megbízható alvókám is ( eheti tapasztalataim alapján ehhez fűzöm a legkevesebb reményt ), mert a hiányok elviseléséhez különben nem lesz energiám - a veszteségek értékét, azok pótlását, most hagyjuk.

A csavargó szeptembert láttátok?
Senki?

a joghurtról

Natúr joghurtot veszek a lidl-ben, görögöt, azt a jó tömör állagút. Ahhoz teszek jó esetben friss, ezek hiányában fagyasztott bogyósokat, kis cukrot, a fiúknak inkább mézet, mert azzal szeretik.
A mézről persze megfeletkeztem, cukorral kevertem össze, ami az első falattal, nyomban ki is derült.
M. laposkúszásban térült és fordult, visszaérkeztében mézet lapátolt a joghurtra, ezen szavak kíséretében: 
Ugye ne sértelek meg azzal, hogy feljavítom a joghurtodat?



Ettől még ma vérben forgó szemekkel fogja követelni a társaival való komunikációhoz való jogát.

Amit persze senki nem von meg tőle, csak ne vinné fel a szobájába a telefonját éspervagy laptopját ezzel az ürüggyel, hogy aztán esze ágában se legyen visszahozni...

komment helyett

A Sorstársak című, Anyus bejegyzésére

Olvasni könnyű és igen, némi megkönnyebbülést hoz: nem vagyok egyedül, a többi kamasszal is nehéz, túlélhető / majd lesz valahogy - semmi szívroham, csak ősz hajszálak.
Megszólalni pedig a bűntudat nem enged, hát hiszen biztos én szúrtam el valamit, azt meg nem szívesen teszem ki az ablakba. A tavaly még kedves, mosolygós, beszélgetős kamasz zárt ajtók mögött merül a net színes, villódzó világába és jó, ha egy-egy közös étkezésre visszalép a valóságba a maga flegma, nyegle, posztó modorában. ( Többnyire este nyolc előtt elszedem a kütyüket attól, aki önként nem hozza és késő délutánig ügyesen elbliccelem az időt, míg a könyörgő megkapja. )
A durva talán mégis az, hogy nem is a nagy, a közel 13 éves akiről a panasz szólhat, merthát a hatalmam erejével egyszerűen elveszem az eszközt - miről beszélek? eszközöket -, hanem a 10 éves.
Ő határtalanul elviselhetetlen stílusban, üveghangon visít, ha valami nem tetszik és neki hetek óta nem tetszik.
Nem, ha starnadra mennénk, mert autóba kell ülni és ott úúúgyis hányingere lesz.
Utálja a kaját, mert gomba, paprika,... van benne és mi ez a zöld a sóskában?
Mikor lesz már szeptember, iskolába akar menni... egy hete meg azon kesereg, hogy már csak pár nap és fúj, kezdődik az edzésre járás.
A fürdőszobájukban minden nap lehet sikálni, mert nem normális amit maguk után hagynak, pedig pár hónapja még tudták hogyan húzzák le a wc-t, hogyan a zuhanyzó üvegét, hogy a mosdót nem szép fogkrémmel és köpetekkel száradni hagyni, korábban még a porszívót is megtalálták, mert a szobájuk az ő dolguk, elvileg és gyakorlatban is, ezért isten őrizz attól, hogy oda bárki benyisson...

Azt hiszem ezért hallgatok. Csúnya panaszáradat, amiről nem szerettem volna emléket, hátha csak egy szösszenetnyi epizód, holnap reggel két angyal kel fel az ágyból türelmesen, mosolygósan, szófogadóan... és vidáman énekelve, kart, karba fonva szökellünk Jokischberg lankáin, míg világ a világ és még egy nap.
És azért nem a helyére írtam, a bejegyzésed alá, mert itt ha úri kedvem úgy tartja, egy mozdulattal eltüntethetem és akár le is tagadhatom ( nyilván nem ).

még egy hét

a sulikezdésig. Próbálom még kiélvezni a fiúkkal. Mivel nem lesz a héten autónk, biciklivel, ráérősen mászkálunk majd és igyekszem kiemelni őket a net posványából, a későnkelés puhányságából ( M., ha ébresztem sem kel fel kilenc előtt, magától tán délig sem ébredne, pedig este nyolc előtt lehozza a telefonját, az A.-ét és le a laptopot is, kövezzetek meg érte, de ebből nem engedek ), mégis még éjfélben matat, rajzol, fiókokat huzigál ( még sincs rend ). ((( Megint zárójelbe, de véresen komolyan: ha akkor tudtam volna, amit ma tudok, nem lett volna telefonja, legalábbis nem érintőképernyős, amire szántam tökéletes lett volna egy nyomógombos. Hány vitát ( M.-és köztem ), sértett duzzogást ( M. ), hangos szót ( M. ), durrogást ( én ), spórolhattam volna meg...)))

A fennálló időben
...a következetesség játszik újra - voltak gyengébb napjaim.  Felvihetik, netezhetnek - a rábólintott időtartamban ( amit mindig ők mondanak ki, én meg bólogatok, ha elfogadható ).
...kitakarítjuk a szobáikat ( ők ).
...scons-t fogunk sütni, meg kűrtőskalácsot, mert eddig elmaradt ( a nyáron M. megtanulta a konyhai eszközök helyét, döbbentemre nevét is, az ételek, alapanyagok nevét is tudja. Viszlát hosszú zöld, az A. szereti - uborka - és agyament társai )

Szeretem, amikor itthon vannak. Nincs buszos mizéria, ijesztő telefoncsörgés. Ugyanakkor végre lesz idő a brossaimra, karkötőimre és az új ötleteimre.

még egy hét

kicsi, nagy

Tegnap megjött a nagy eső is hálisten. Van minek örülni, mert az eddigi kétkedésünk, félelmeink ellenére nem ázik be a pince, így már tényleg jöhet a munkagép, betemetheti a drenázst.

Szintén aggodalomra adott okot anyu őrült ötlete M. szülinapi meglepetésére. Mikor előállt a farbával, azt gondoltam, ilyen nincs. Ezt a legfelkapottabb, legdrágább, legronygyrázósabb telefont nézte ki és azonmód lendületet is vett, hogy megveszi, az alig 13 éves válassza ki a színt és már az övé is.
Ezen a ponton álltam a sarkamra, hogy azt már nem, a lelki nyugalmamért,- hogy elérjem suli után ha kell és a mindennapos vitákra, - hogy mennyit bögyözi éppen, bőven megfelel egy mezei, alap, lehetőleg minél kissebb tárhellyel, egy ilyen csillivilli luxusketyere túlzás arra, hogy hétköznap délutánonként a párnám alatt, a szekrény tetején, a fürdőszobaszekrényben, vagy a fantáziám szabta határokon belül v.a.l.a.h.o.l lapuljon lehallkítva.
Erre a jóakaratú, grandiózó terveket dédelgető anyám megkerülve engem, félrevonva a nagyfiamat, és elhúzta a mézesmadzagot: válassz, mindegy, megveszem.
Esküszöm már arra gondoltam, hogy a nyár elejei kivizsgálások után elhallgatott valamit, és tán azért szórja amije van - merhogy már mindegy.
Közben M. kiötlötte, hogy nem akar céltábla lenni, neki olyan nem kell, pláne mert mindenkinek az van.
De mert A.-nak is jó lenne egy telefon, amin elérhetem, megkapja ő a M. két éves telegrácsát, ami smart, alap és alig van rajta tárhely -hálisten, de ezt még én választottam ügyesen- ő továbbra is választhat egyet.
Én továbbra is rosszul vagyok az egésztől, noha tényleg megfontolt volt - anyuval ellentétben- M. mikor válaszott, de a ketyere már úton van felénk, holnapután itt lesz, ami azt ist jelenti egyben, hogy innentől minden gyerekem kezében ott lesz a világ kulcsa* és én hányok tőle, következetesség ide, vagy oda.

*messenger, google, youtube, játékok...

hülye

A tízévest megcsípte egy darázs.
A máskor felhasadt fejjel is higgadt és kacarászó tízéves üvöltött jajgatott és halálán volt még a folyó hidegvizes ellátás után is, jobb ötlet híján az anya ecetes vattát tett a csípésre, mire a halálán lévő végre megnyugodott azt állítva, hogy ez jó. Eztán már csak akkor kezdett újra gajdolni, mikor az anya el akarta dobni az ecettel átitatott vattát. A hülye anya egy másik, kevésbé ecettől csepegő vattapamacsot hozott és r.á.r.a.g.a.sz.t.o.t.t.a a tüzes bőrre azzal az intelemmel, hogy pár perc múlva le kell venni. A hülye anya magyarázatként hozzátette, hogy az ecet megégeti a bőrt, ha sokáig marad rajta. A nagyon hülye anya ment a dolgára, majd kb fél óra múlva vette észre, hogy a gyerek még mindig a pamaccsal a karján közlekedik.

Az elképesztően hülye anya most égés elleni habbal kezelgeti a gyerek karján vöröslő, közel 3cm magasságú háromszöget. Holnap reggel orvoshoz viszi a hülye szófogadatlan tízévest, hátha ő tud jobbat, meg egyeltalán.

gyertyafújós

Feketeerdőt kért, ami már kisújból megy és talán nem bánom meg, hogy ezt le mertem írni így előre.

Már elújságoltam, hogy gimnazista lett ő is, kiderülhetett, hogy oda, meg vissza vagyok érte, mint egyébként mindenki, olyan ártatlan angyali képe van mindenkit megvesz magának.
A nyáriszünetet eddig szívszaggató sóhajtozással töltötte. Unatkozik. ( ??? )

Viselkedni is tud, mindenkit elkápráztat idegenben, minket is, közben idehaza pimasz ördögfiók.
Megszállott kosaras, viszont újabban, egész pontosan az EB kezdetére datálható a fociimádata: még stoplist és fan-pólót is vett a zsebpénzéből, pedig eddig abból egy petákot ki nem adott volna.
Biciklin közveszélyes sebesség-megszállott, így kivácsian várom mihez kezd a deszkával amit nemrég rendeltem nem szülinapra, de meglepetésnek.
A vizet imádja, le sem tagadhatná, hogy vízben született, úszik halmódjára és legkönnyebben a kádból is leeresztéses módszerrel csalogatható ki.
Pocsék evő lett a valamikori vegán kisfiúból, szinte semmit nem eszik meg kritizálás, finnyogás nélkül, talán a hamburgeren, kapron és az uborkán kívül.
Családi berkekben Mauglinak hívjuk vagy Ferkelnek ( malac ), ezt nem is magyarázom*, csak feljegyzem, leginkább magamnak.

Őrülten akaratos, ajtócsapkodós, krokodilkönnyeket hullató kiskamasz.

A tortán a gyertyák száma 10 lesz.



*utál fürödni, minden tagja kék, zöld, vagy lila, esetenként sebes, vastagon, amit lefejeget, emígyen soha el nem tűnik, vagy nyoma marad... ehh!

kiskamasz, kontra pakolás

Szólítsd fel rendrakásra. Ismered. Töktuti, hogy nagy ívben tesz rá, esetleg rádcsapja az ajtót, vagy csak órákig morog, mert már megint nem tudod békén hagyni, meg vakáció, meg neki is kijár a nyugalom,... vastagonfüstölgő-blablabla.

De azt is mondhatod, hogy felhúzod a tojásórát tíz percre, addig pakoljon el annyit, amennyit tud.
Micsoda? Jah, hát tíz percet még fejen állva is kibír, zokszó nélkül pakol és hiába szólsz fel háromszor -nem túl hangosan- figyelmeztetni, vége a hányattatásainak, lejárt az idő, ő akkor sem hagyja abba, mert a testvére is pakol a szomszéd szobában és hallja, hogy még nem hagyta abba, ezért ő sem, mert a versenyszellem...

További tíz perc múltán mindkét szoba fiókostól, szekrénypolcostól rendben.
És állati büszke magára mindkettő.

a kétnyelvűségről

M. az abédlőasztalnál ül, olvas. Épp a Téli mesét Helprintől, németül. Normál hangerővel meseCD szól, szintén németül A. örömére.
És elkezdek beszélni, magyarul, magamról megfeletkezve, de hát van ilyen, beszédkényszer, mondják mert nőből vagyok, meg egyke. Szörnyű, tudom, meg tapintatlan.

Nem zavarja őket, M. felnéz, visszakérdezés nélkül, teljes mondatokban válaszol, míg A. lehalkítja, majd megállítja a lemezt és ő is válaszol.
Teljesen képben vannak, pedig látszólag nem is figyeltek...

"nem akarok mindig csalódást okozni"

reggelente nem akar menni, azt mondja az iskolában csak unatkozik, meg nincs levegő. 

Állítja, hogy a tanárnő folyton fázik, ha kinyitja a szünetben az ablakot, a tanárnő megfagy utána az órán. Ezért nem nyithatja ki. A rossz idő miatt a nagyszünetben kimenni sem lehet, igaz az sem jó mikor a húsz perces kintlét után vissza kell menni a levegőtlen tanterembe. 

A kirándulások persze jók, de majd' hetente mennek valahová, emiatt állandó az időzavar, vagy hiány, elmaradnak órák, angolból alig vesznek valamit,  a dolgozatokra nem gyakorolnak, a tanítás dög unalom, jaj, meg sem meri számolni hány nap még, mert kétségbeejtően soknak tűnik...
( Én tudom, mert számolom: még harminc. )

Sokszor összeakad a bajszunk. Duzzog, meg nem akar és baromi nyakas, amikor meg szeretném vele beszélni puffog és a végkövetkeztetése, hogy ő mindent rosszul csinál...
Tegnap csak megkértem, hogy halkabban, amiből ismételten puffogás lett és sértődött szobábavonulás. A lépcső még áll, noha olyan trappban vonult fel, mint egy elefánt.
Órákkal később, fejét leszegve, az edzés után jött hozzám bocsánatot kérni.

...

Elég ha elmondod, nem kell csapkodni, mérgelődni és nem okozol nekem csalódást.
És fáj: nem jó látni, hogy nem érzed jól magad az iskolában, hogy unatkozol.

a srácok szemében M. a rossz, míg a fiú a szegény árva...

Nem is tudom már mikor pontosan, de hosszú hetekkel ezelőtt jött azzal haza, hogy pár fiú taxizik a suliban. Elmagyarázta: váratlanul és ököllel ágyékon vágják a másikat. Mindezt rötyögve adta elő, mert mint mondta, ő mindig kivédte, nem lesz semmi baj.
Időnként jelentette, hogy 
ma is ezzel szórakoztak, 
ma is, 
már csak ez a fiú játszik ezzel, nem vészes, mert valahogy mindig ki lehet védeni 
és már csak ő, a többiek már ráuntak, nem tartják viccesnek. 
Többen hárításkor kicsavarták a fiú karját, vagy ellökték maguktól...
Aztán egyszer azzal jött haza, hogy becsülettel eltalálta a srác, összecsúszott a sportcsarnok öltözőjének ajtajában, mert a sporttáskájával, abban a sportcipőjével csapott le.
M. figyelmeztette, hogy hagyja abba, vagy megjárja!
Erre a figyelmeztetésre még kétszer került sor, a fiú valahányszor nevetett, hogy aha, persze!
 A következő, utolsó alkalommal, mikor fájdalmat okozott, M. bevárta az osztályfőnököt óra előtt a folyosón, elmesélte mi történt, ugyanakkkor a fiút nem nevezte meg, azt mondta, csak azt szeretné, ha ő is szólna, ne forduljon ez elő még egyszer...

Itt muszáj a tanár védelmében pár szót szólnom, az osztálynak komoly múltja van, bődületes csínyeket követnek el, de nevezhetném ezeket épületes baromságoknak is: kislány alól kirántott szék, tolltartóval dobálózás, aztán egyikük kissebbeket tollal firkált össze és ahogy beszélnek, ...nem is mesélem tovább.

A tanár végighallgatta, kikérdezte és nagy nehezen még azt is elfogadta, hogy nem nevezi meg a fiam a fiút, majd dühtől tajtékozva rárontott a csapatra, hogy kivallassa őket, persze senki nem látott semmit, és egyikőjük sem vállalta.
Szegény önkívületében, miután pár feladattal lefoglalta az osztályt, taktot ütve az asztalon M. orra előtt, kikényszerítette a fiú nevét...

Innentől M. volt a Petzer, úgyismint Júdás, ill. a srácok nem értik, ilyen kis semmiségért miért kellett mindjárt a tanárhoz futni.
A fiút bitanggul meghúzkodták, másnap kétszer vitte ki óráról az ofő és egyszer az igazgató.

Ezen a héten az osztály ügyében naggyűlést tartanak a tanárok, ezt már az osztályfőnöktől tudjuk, mert nem csak a fegyelemmel, a jegyekkel is nagy bajok vannak.

Este 20:08-kor

áll elém a feladattal, miszerint a múlt héten tanult verset magyarra kellene fordítani. És az sem árt, ha rímel.
Kilenc éves. Elvileg még nem kamaszodik.

A vers, ill. az annak kikiáltott nyolcsoros már németül is bhorzalmas, hát még, miután végeztünk vele. Kinyomtattam, legalább pofás legyen a gyerek, ha már értelme nincs.

Regen

Rudi, hör, ich sag dir was;

Es regnet, alles wird jetzt nass,

und wenn es von den Blättern tropft,

kann man auch hören, wie es klopft.

Dann, wenn die Sonne wieder lacht,

sie einen Regenbogen macht.

Der leuchtet bunt vom Himmelszelt,

bis dass der Regen nicht mehr fällt.

Eső

Rudi figyelj, mondok valamit:

ha esik, az eső mindent beborít.

Míg a levelekről nedv csepeg,

hallhatod ahogy a víz pereg.

Aztán, ha a nap újra nevet,

az égre vidám szivárványt vezet

ami az égbolton színesen ragyog

míg az eső újra nem zuhog.