Posts mit dem Label életünk.szereplői werden angezeigt. Alle Posts anzeigen
Posts mit dem Label életünk.szereplői werden angezeigt. Alle Posts anzeigen

Freitag

MÉG megvagyunk

A fürdőkádunkba reggelre beleesett egy pók. Egy gigantikus farkaspók. (Nem mértem meg, mert félek, hogy rám ugrik, de nyugalmi állapotban van vagy 5cm.)
Ezzel két baj van.

Az egyik, ami általában az élettel kapcsolatban is baj, az időzítés*. A másfél hete tomboló kíméletlenül perzselő nyarat ma reggelre felváltotta a húsz fokkal hűvösebb tél ősz. Gondolom mindenkit rosszul érint.
Általában zuhanyzom, de ilyenkor előszeretettel engedem fel a kádat, hogy legalább estére felmelegedjek. Ez innentől csak akkor működhet, ha az úrfiak valamelyike megszán, és valami módon kitessékeli a kádból és hamár: a házból a dögöt. Reggel M. nagyon örült a nyolclábúnak, mondván lehet forgatni vele egy filmet. (???)

És itt a másik baj, bár jelét nem mutatta félelemnek, de gondolom olyan közelre mégsem merészkedne a nyolclábúhoz, hogy meg is fogja. El nem pusztítjuk, azt nem hagyom (hogyisne, majd jönnek a többiek), de egyikünk sem olyan talpraesett éspervagy vagány, hogy kivigye. (Majd referálok. Talán.)
D. szokás szerint Bécsben, igen.


*Négy éve (mínusz nyár), hogy M. elkezdte a nyolcosztályost és a kérdésemre, miszerint mire lehet számítani, milyen a tanár-helyzet? azt a választ kaptam a már pár éve itt tapasztalatokat gyűjtő szülőktől, hogy minden okay, az egyetlen rettegett tanár, valamilyen számunkra kegyes okból távozott az iskolából. Bár innentől érdektelen volt, azért jól megjegyeztem a nevét.
Két éve, mikor A. kezdte az iskolát, meglepetésnek ott volt az angol mellett a név.
Mondom, mindig az időzítés a gond.

Dienstag

brrr

Folyamatosan vakarózunk, engem ráz a hideg és folyton libabőrös vagyok, pedig csak levelet kaptunk, állatkánk nincs.
Komolyan! Hatodik évfolyam ez már, a kutya sem várt, ill. számított ilyen hírekre.
Méghogy tetvesek a gyerekek az ötödik és a hatodik évfolyamban! Eszem megáll!

Az enyémek nem, de este felügyelett mellett mosnak, megelőző samponnal hajat és eddig kétszer fésültem át őket - meg fogom őríteni a két fiút, még ma, azt hiszem.

Mittwoch

elég!

Csak részinformációk jutottak el hozzám az utóbbi hetekben. A fene sem akar mindenféle családi cirkuszokról, a közelben elkövetett gyilkosságokról tudni. A távoliakról sem. A híreket is csak csukott szemmel olvasom, az autóban lalázva hallgatom - olyan sok borzalmat követnek el az emberek, rettenet.

Tegnap este morgott valamit D. egy fickóról, akit már napok óta nem találnak, itt, nem messze, Grazban ölt meg több embert (kettőt), tegnap is valami hajtóvadászat volt egy régi munkahelyét fésülték át - egy falumúzeumot, ahol korábban önkénteskedett(!!!).
Persze az autóban is hallottam lalázás közben, hogy napok óta keresnek valakit, de már annyira elegem van a gyomorforgató szörnyűségekből, hogy épp csak átszűrődött valami, de nem realizáltam, hogy ez ilyen közel és most történik.

Pénteken A.-ék színházba mennek Grazba. Előtte belvárosi séta a program.
Nyilván az egész városban résen vannak a rendőrök és keresnek, meg minden sarkon áll egy hivatásos, különben is, mit pánikolsz már Thea!, de megint zaklatott vagyok. Szeretnék egy meleg szobába elbújni családostul, magamra húzni egy tucat pihepuha takarót és napestig lalázni, míg világ a világ és még egy nap.

Donnerstag

jaj

Mindenkit nagyon szeretek.
Az erőszakoskodó hangembereket nem.
Az oltásellenes számoljon el a saját lelkiismeretével -vagy amilye van-, a politizáló miattam mehet skandálni, meg köpködni az utcára ( Ausztriában vagyunk ), aki meg nem képes elfogadni, hogy ő jött ide, nem az osztrák, az menjen haza. De ne akarjon meggyőzni, vagy hülyének nézni, legalábbis alsóbbrendűnek magánál, csak, mert másképp látom a dolgokat mint ő.

És én ezeket az embereket mindig megtalálom. Vagy ők találnak meg engem - de ez olyan riasztó kép, megijedek tőle.

Ide valami nagyon csúnya kívánkozik, de inkább csak kérem az égieket, hogy intézzék már el, hogy ezek a nagyhangúak nyerjenek már a lottón, vagy szakadjon rájuk az OTP és repüljenek jó messzire a nézeteikkel és a hangjukkal együtt! Köszönöm.

Dienstag

Ott, itt

Durván hamar értek ide a rózsák, ahhoz képest pláne, hogy mióta vágytam rájuk.
Londontól északnyugatra fekszik a kertészet, ami egyébként édesmindegy, csak a gondolat szép, hogy olyan távolról jöttek hajóval és autóval onnan, ahol egy távoli rokon épp most vett házat.
Azt írta kicsi a világ és milyen hajmeresztő véletlenek vannak. És tényleg.

Donnerstag

burok

Ha az embernek negyven kilométerre járnak a gyerekei iskolába, a gyerekek megkülönböztetett hívóhangot kapnak, így az ember azonnal tudja, hogy valamelyik utazó hívja.
Ha míg odaér a csengő ketyeréhez és addig nem ájult el, csak azért lehet, mert a megtett úton és eltelt időben barkácsol magának egy elfogadható és ésszerű okot: itthonhagyott valamit az egyik az aprónépből és épp főhősünket kívánja leb.szarintani, merthát figyelhtett volna igazán és jobban!
Minden rendben van. A közel három év alatt kaptam máskor is szokatlan időpontban hívást. Talán háromszor, vagy kétszer. De egyre határozottan emlékszem.

Nagyon rövid ideig élt a vonal, alig egy lélegzetvételig, majd megszakadt. Ott maradtam a sírók és sikítók hangjával a fülemben, egy apró szófoszlánnyal, ami talán a fiamé lehetett - a kétségbeeséssel és a vég biztos tudatával. Persze semmi sem biztos. Csak a visszhangzó pánik hangjai a fülemben és a tudat, hogy baj van.
Foglaltat jelzett kétszer is. Majd nem hívtam újra, reméltem, hogy a fiam talán nem hagyja abba a próbálkozást.

Alattam már halad az autó és ekkor már D. is tudja mindazt a keveset, amit én is. Ráhagytam, szóljon ő az iskolának, nekem erre nincs időm, sem figyelmem...
A fülembe kapom az utasításokat, hogy itt jobbra, majd ötszáz méter után balra, lassítson, itt ötven a megengedett...
Pedig terveztem már többször, hogy be kellene járni a szakaszt, hátha egyszer valamiért szükség lesz rá, hogy ismerjem, de nem tettem, így most a navira kell hagyatkoznom. 10km után ismeretlen minden, csak a hang vezet és a szörnyű képek, melyekkel a folyton csapongó képzeletem riogat. És csak az út szürke szalagja halad alattam, az autó mintha állna.

Értem, leszakadt a mennyezet, de nyitva az ajtó, mielőbb szálljanak ki. Nem, a táskát hagyják a fenébe, pláne, mert mondja, hogy beszorult, megrángatta, de nem enged és nem, a telefont se keresse, csak szálljanak már ki, amilyen gyorsan csak lehet.

Nehezen találom a helyszínt, nekem itt minden új, tán egy másik úton érkeztek a településre, mert itt híre-hamva sincs balesetnek.
Hol vannak a gyerekeim?! 
A rendőrségen magyarázzák el az utat, hajtok végig a megadott szakaszon és irányban, egészen egy, az úton keresztben álló rendőrautóig, ahol a helyszínt biztosítók nem akarnak átengedni, míg el nem hadarom, hogy a buszon utazó kiskorúimért jöttem és magyarázhatom azt is, hogy igen, ők hívtak, tőlük tudom, hogy itt vannak.

A.-t látom meg először a büfé földig nyújtózkodó ablakán át, telefonál, egyenes derékkal egy bárszéken ül, beszél és figyel a vonal túloldalára. M. mellette áll, a kissebbem arcát nézi, figyel a beszélgetésre.
Egy picit nézem őket, már nyugodt vagyok, megtehetem, a saját szememel látom, jól vannak.
Már az idő is rendben halad, vissza felgyorsult a megszokottra.

De semmi érzelem ezen a két gyerekarcon.

Miután meglát a kettő kezd el remegni, mint két őzgida. Még karomba se zártam őket, ömlik a nagyból a szó, meséli mi történt.



Sokára értünk haza. Addig is többször átvizsgálták őket, míg odaértem, ki is kérdezték őket, szintén többször, de legalább gyorsan eltelt az idő, míg odaértem. ( 25 perc - mennyi? Nekik pár percnek, nekem egy jó órának tűnt. )
Aztán busszal (!!!) egy gyűjtőhelyre vitték a szerencséseket, ott beszélgettek velük, még egyszer felvették az adataikat és utunkra engedtek.

Reggel hétkor történt a baleset és a kettőm háromnegyed tizenkettőkor vetkőzött itthon és kopogott az előterünk járólapján a megannyi üvegszilánk.
Még az alsóneműjükből is hullott.

Közel egy hét után is ugyanazt gondolom, mint mikor a kérésükre előásott képeket néztem.
Burokban voltak a fiaim.
Nincs más magyarázat.

((( A. látta közeledni a darusautót. Megmagyarázhatatlan mód ugyanott, ugyanabban a testhelyzetben maradt az ütközés után, mint azelőtt. ( Tán ő volt a középső golyó. ) Pár kék és zöld folttal és a fején, ill az egész testén szétfolyt ablaküveg maradványaival úszta meg a történteket.
M. bezuhant az üléssorok közé. Mikor már módjában állt körülnézni és felmérni, hogy mi történt, akkor realizálta, hogy a hely, ahol ült, a mennyezet és a csomagtartó lándzsaszerűen alámeredő darabjaival volt tele. A homlokán volt hatalmas hupli, a bal combját végignyúzta és megrándult a felsőteste, ezt napokig fájlalta. És azt mondja, eztán sem köti be magát a buszban.

Kedden minden ellenállás nélkül felszálltak a buszra. )))

Freitag

Nem aprózzák el

120 szavas fogalmazást ír angol házi gyanánt az a fiam, aki tíz éves és szeptember előtt alig pár kifejezést ismert angolul. Hála érte a rendkívül irgalmatlan, a tananyaggal szélsebesen száguldó, egyébként a fiam által istenített angoltanárnak.

Mittwoch

.

Mutattam a srácaimnak a mai .hu-s guglit. És tudták, tudták, hogy mivégre leng a zászló.*
A suliban beszéltek róla a tanárok a gyerekekkel és a nagyfiam magyartanára kokárdát is viselt. 18 év külföldön töltött év után, külhonban megélni ezt, higyjétek el, nagy szó. Libabőrös élmény.



*Nem meséltem idén róla. Belőlem augusztus 20, ill. március 15 a legszentimentálisabb érzelmeket váltja ki. Ahogy halad az idő, egyre inkább.


milyen

kitekert nyakú világban élünk?

Nők köszöntenek nőket nőnapon.

Dienstag

Sok mindent írnak, de ami a legtöbbször szembe jön, az ez a frázis: "nem vagyok érintett, de...". Nem, nem én sem, de mégis. Két kiskamasz anyjaként az vagyok. könnyes szemmel kelőként és fekvőként is.
Tavaly, még a sítábor befizetése előtt meghalt itt Ausztriában egy ( nem emlékszem pontosan ) 7-8 éves kislány. Szintén sítáborban. Belázasodott, egy felnőtt vele maradt a szobában míg a többiek síeltek a hegyen, ő meg a délelőtt folyamán meghalt. A továbbiakról nem tudok. Nem tudom kit terhelt a felelősség, sem hogy pontosan mi történt. Képtelen voltam követni a híreket, mert így is nehezen engedtem el a történetet.
Meghagytam a táborozónak, ha belázasodik, bárki belázasodik, vegyék komolyan. Hogy figyeljen mit mond a kísérőtanár, nincs kivétel, nincs pardon, szigorúan szófogadás van, amit mond az maga a szentírás, a hegyen hatványozottan. Jó fizikumú, izmos, esni is tud és tudtam, hogy szót fogad.
Ezzel megtettem amit lehetett, másra nincs, akkor sem volt befolyásom. Mégis ott volt a gombócz a gyomromban és az a nyomasztó gondolat minden órában, míg haza nem ért.
Ha idén nem engedem el, mert félek, megfosztom egy jó dologtól, ugyanakkor kétségtelen, a síelés veszélyes üzem.

Én is csak az a szülő vagyok, aki elengedi és hazavárja a fiát. Mint a többiek.

Lassan illene utalni az összeget.

Freitag

rémes

Van abban valami hátborzongató, mikor tanítás alatt csörög a telefon. Látom, hogy a kissebb úrfi keres és egy pillanat töredéke alatt az is összeáll, hogy épp zajlik a tanítás, mégcsak nem is szünetben hív...
És a hang sem az övé, éltesebb férfi hangját hallom, de nem értem. Kétszer kérdezek vissza, mert egyszerűen nem értem amit mond. Közben vadul követik egymást a gondolatok, hogy ez most vajon orvos?, rendőr? úristen, biztos rendőr! és milyen nyelven beszél? miért nem értem?

Nyugalom, volt egy szó amit értettem: telefon, aztán meg, hogy busz, miért nem használ valami kevésbé nemzetközit?
És jött a felismerés, ez az ember magyarul beszél, csak töri: fentmaradt a buszon a telefon, itt és itt vár, amennyiben oda tudok menni...


Csak elhagyta a telefont. Nincs semmi baja. Normális vagy, hogy rögtön rémeket látsz?
Basszus.

megvagyunk

Még kedden ment el Frankfurtba. A húga elköltözött, ennek folyományaként segítségre volt szüksége, hát ment. Autóval, szerszámokkal és az apjával szekrényeket, lámpákat felszerelni, meg minden egyebet elintézni az albérletben, amit egy egyedülálló nő maga nem tud megoldani.
Hogy ehhez 9 órát volt úton és megtett 850km-t? - Nem kell mindig mindennek az értelmét keresni.
Szükség volt rá, hát ment. Pont.

Már elindultak haza. Ahogy egyre közeledik én egyre nyugtalanabb vagyok. Míg odavolt, egyik este elkezdett zörögni a hűtő, másnap reggel az autó.
A hűtőt amennyire lehetett megmozgattam, gondolván akkor jobb lesz. Olyan hangja volt, mintha valami forgó (?) alkatrész elért volna valamit. Ez el is hallgatott, viszont az autó ijesztő hangokat hallat, amiről emberemet szintén nem tájékoztattam, mert szeretném ha stresszmentes lenne az útja, így is fagyon és havas utakon kell átverekednie magát.
Nem fog örülni, az biztos.
Bár már fél éve be akarja lökni egy szakadékba el akarja adni ezt a "sz.rt".


BÚÉK!

Másfél beteg

mellől kérdezem a kedves idetévedőt, birtokol-e teljes HP sorozatot kindle-re. Most jön a nehézség: németül.
A formátum lehet PDF, vagy bármi más, azt már megoldom.
Nagyon hálás lenne egy 10 éves. Meg az anyja.

jokischbergiregek kukac gmail pont com

Tízéves tűkön ül.
Ha nincs meg és nem tudsz segíteni, annak is örül, ha mondjuk azt írod: "passz".  Kommenteket vár, egyellőre azzal is beéri.
Igazából könyvet akar. De most. Megőrít!

Donnerstag

ha már disznó

Disznóság azon kuncogni, milye van a másiknak. tudom jól, mert igazán semmi közöm hozzá, de ez lila!
Hupilila talicska.

Jól van, ha lila, de milyen okból választ valaki ilyet? Pláne: ugyan mivégre festették erre a színre? Megmaradt? De kérem, miből maradt meg? Előzőleg traktort festettek vele? Tyúkhálót?
Ásót? Mert Volvót biztos nem.






Fontos kiegészítés: A kuncogó szereti a szomszédot. A kutyáját nem. Kedves a szomszéd, barátságos, figyelmes, jóra való, csak a talicskája lila.
A kuncogásért ezennel megkövetem!

vigyázzatok!

Gyakran beszéltünk róla, hogyan kell átkelni az úttesten, hogy körül kell nézni, futni felesleges, nem is kell, körültekintés, higgadság, nem matatni a telefonon... stb.
Úgy szeptember kürül volt utoljára téma, meg ma reggel.

Az előbb hívott, hogy késve indult a busz. Késve, mert nem sokkal az indulás előtt nagy fékezésre lettek figyelmesek és hogy egy autó előtt két gyerek feküdt, távolabb gazdátlan cipő.
Hamar megérkeztek a mentősök, a rendőrök...
Az egyik gyereket elvitték a mentővel, a másikat nem.  

Ott feküdt az autó előtt, anya...




https://anagykekseg.wordpress.com/2016/01/25/takarasbol-szuloknek/

Montag

ír, írok

Már akkor érdekelt mikor még blogja sem volt. Időnként rákattintottam az adatlapjára, hátha. Vártam. Hátha a maga ( az én, az én! örömömre ) örömére is megszólal és elkezd végre mesélni.
Azt éreztem a hozzászólásaiból -mert így ismertem meg, másnál írt pár gondolaton keresztül-, sőt, kiviláglott, hogy ő érdekes és remek mesélő.
Fel ugyan hozzám nem iratkozott, de aztán jött olvasni, hozzászólni, hű, de örültem neki!
Igazán nincs is mit magyarázni, egyszerűen odanéz az ember és elveszik ha ilyet talál, de keresni nem kell, hiszen valahány írás kerek, ízes, színes és illatos.

( ... ) tökéletesen tisztában vagyok a képességeimmel, ezért is nem írtam sokáig, merthát b.sszus, no.
De nem azért vágtam bele már akkor sem, mert mittudomén mit képzeltem magamról, egyszerűen kedvem volt hozzá, amit a kiválót ismerve sem vesztettem el és az alapgondolat egyébként is a nyelv gyakorlásáról szólt. Nem akartam az a jól ismert, külföldön élő magyar lenni aki elveszti még azt is, amilye magyarból volt, a német meg úgysem lesz soha olyan, mint amilyennek szeretné és a végén egy hibbant őszhajú lesz aki se németül se magyarul nem találja a szavakat, egy hebehurgya kevert nyelvvel a hóna alatt távozik a naplementébe, a háta mögött vihogó, ha szerencséje van, csak összesúgó ismerősökkel.



A szerénysége persze nem hagyná, hogy rögtön magára gondoljon, de az első sorok, a link, meg hogy ma is szóba került a véleményem, már tudatták vele: róla beszélek.

A "nesze" kiváló végszó lenne egy óvodástól.

Freitag

Biztos időjárásváltozás lesz,

mert megint kóválygok itt reggel óta mint az a bizonyos gólyaf.s a levegőben. Fiatalabb már nem leszek.

Délután másfél órát vártunk az ügyeleten, mire fogadta a fekete-virsliujjút  egy orvos. ( M. szemében láttam a kívánságot, hogy azonnal húzzunk innen, mikor egy férfi félig lógó, a sebéből több egység vért eregető ujjal és falfehér arccal jelent meg a váróban. ) Bár azért mentünk, röntgenről szós em lehetett: szégyenlős mosollyal célozgattak rá, hogy jah, a röntgen az sajnos még nem működik, majd a csendes, egyébként magyar doki megtette azt, amit előző nap már magam is, végigtapogatta és mozgatta az összes szóbajöhető csontocskát az egyébként ezt rém fegyelmezetten tűrő úrfi kezén és eljutottunk addig, hogy kötést azt azért kap és másnap ( ma ) azért és a biztonság kedvéért leszünk szívesek visszafáradni a talán működő röntgenhez.
Szépen sínbe tették, mire felkerült volna az í-re a pont, a kötésre a ragasztó, beesett egy félig zavart nővérke, hogy időnként már hajlandó lőni a röntgen, esetleg elkészülhetne mégis az a felvétel.
Kötés, sínestől le, a nővér az elképedt feketeujjúval balra el...
Még repedés sincs, hálisten, de a sínt egy hétig méltóztatik az úrfi viselni, aztán finoman, kíméletesen lehet újra használatba venni, de legalább kettő, vagy három hétig mellőzni a tesiórákat, pláne az edzést.
Beugrottunk az edzőhöz, kesergett, hogy nem az ő felügyelete alatt történt a dolog. ( Biztos hatalmában áll az ilyen gikszerek kivédése, no jól van, hiszen viccelt, látszott, hogy aggódik a játékosáért. )

Az este, ill az inokolatlanul nagynak tűnő sín megannyi kacagtató szitut szült. Potyogtak a könnyek míg vetkőzött, míg fűrdőt vett, majd öltözött és kitalálta mit vegyen fel ( mibe fér el a bumszli ), a táskapakolásnál nem kacagott, viszont jó volt látni a már majd elfeledett jóhavert, az összeszorított ajkai közül kikandikáló koncentrálós nyelvcsücsköt.

Mittwoch

balul

Reggel a sokadik próbálkozásra sem indult az autó. Mire kész volt a vészterv ( M. nem megy suliba, kit kell hívni, mikor, honnan jön az órák anyaga, a házi ), csak megadta magát és köhögve bár, de beindult. M. azt mondta ő is összehozott egy vésztervet, kitől milyen tantárgy anyagát kérheti majd el és látta magát angolozni a szobájában.

8:23-kor hívott, úton vannak Stájerországba kosarazni a sulicsapattal - jól jön majd délután, a hajnalban átgondolt névsor.



Apropó, átgondolt: múlt héten a nagy bevásárlóközpont női mellékhelyiségébe vittem magammal a 9 évest, a mosdók mellett lesz szíves megvárni, mert nem szívesen hagynám odakint a forgatagban. Egy tetőtől talpig padlizsánlilát viselő élemedett korú asszonyság nekiesett a fiamnak, hogy itt semmi keresnivalója, azonnal húzzon kifelé, ide nem kellenek férfiak, az ajtót is becsapta volna ha nem szerelnek rá fel fékezőkart.

A nagy svunggal távozó harapósról meg az e heti próbálkozásom jut eszembe, hogy farmert vegyek a szintén a kilencévesnek.  128-ast hord pillanatnyilag, amit a héten karikacsapásra kinőtt. Találtam 134-est a boltban, de mert egy nadrág nem nadrág, kerestem másikat, összemérve azonos méret volt  a címke szerint 128-as második, de gondoltam ha nem jó, visszaviszem, és talán csak elcímkézték a 128-ast.
Nehem, mindkettő 128-as.
Vissza az üzletbe: kerestem 140-est, az egész üzletben egy darab akadt, a hupikék és a neonzöld nem játszik, bármennyire meggyőző is az eladó.
A kasszánál összemértem az első két gatyát, mert a hölgy kérdezett, mutattam, aztán, mert résen kell lenni, hozzájuk mértem az újonnan választott 140-est is.
Maradjunk annyiban, hogy az is 128-as. Az eladó csapkodott egy picit, de az aláírásom ellenében visszaadta a két gatya árát.
Viszont a gyerkőcnek továbbra sincs nadrágja.