Morgós monológ

Késésben vagyok már két napja.
Tegnap reggel csak a második riasztásra bírtam felkelni, akkor is csak  hosszas párbeszéd után, merthogy muszáj. A késés akkor még csak négy perc volt, estére meghízott, lett harminc.
Ma reggel időben keltem, de hiába, az esti késést az úrfiak kevés híjján tovább növelték, de eréjességemnek hála, mégsem.
...és, még csak szerda van.

Értem, de át nem érzem ezt a fene nagy ősz-imádatot. Mert hiába szép színes, meg illatos, ha szeles, hideg, meg nedves. Ja, savanyú a szőlő, meg sötét és füstös az este.
Nem segít a forró csoki, pedig 2,40peták, amit délelőtt kaphatok.
Kaphatnék, mert többet nem veszek...

Meleget akarok, meg finom, pihepuha pulcsit, amiben ki is nézek valahogy, amit nem kapni, semennyiért, mert nincs, pedig azért bizisten már bármennyit adnék, ha volna, de nihiiincs! A betyár mindenit!
Nincs, mert olyan színű, amit fel nem vennék, ha fizetnének érte sem/ úgy lóg rajtam, mint a liszteszsák/ bök, esetleg tényleg annyit kóstál, hogy annyira meg nem tetszik, vagy, ugye, annyira még nem fázom...

Az úrfiak szépek, okosak, vidámak és egészségesek, pulcsim meg majd csak lesz.

Megyek, megnézem hogy állnak rajtam D. pulóverei. Ha szerencsém van, beférnek a télikabátom alá.






Nem. Nem férnek.