A hűtlenségről

Megtárgyaltuk az úrfiakkal ezt a bérautó-dolgot. (Kölcsönbe kaptuk, csak pár napig marad stb., stb...)
A. azóta minden reggel az autóban akar maradni, hogy pontos legyek: az autóval. Sír, hogy nem a miénk és hogy nem, ezt nem lehet visszaadni!!! ez a miénk (övé, hát persze!), mert neki kell és szereti, meg milyen szép és hűűű, meg egyébként is...
Hogy érzékeltessem: itt a gyerekek reggel és délután kézfogással üdvözlik, ill köszönnek el az óvónéniktől. A., ha nem tud mindenkitől elköszönni, patáliát csap, hogy teszemazt, a Tante Fiatól* nem tudott elköszönni, és most azonnal és nagy robajjal összedől a Világ, mert olyan nincs, hogy ő nem kezel le vele.
Mindegy, hogy épp a házijukat író kisdiákokra figyel a külön teremben, neki akkor muszáj még oda is bemenni.
Hétfő óta, csak megemlítem, hogy vár az új autó, hátrahagy csapot-papot táskát, kinti cipőt és lélekvesztve rohan az imádata tárgyához.

Remek.

Igyekszem felkészíteni, hogy pénteken visszamegy** az autó az autóházba...
Eddig hiszti volt a válasz.
Részemről itt be is fejeztem a témát, átpasszolom D.-nek: lássuk, hogy boldogul az úrfival...

Bocsi!







*Tante Silvia, persze. Kezdetben valahogy félrehallotta, de megmaradt a hibás alak.
**Nem merem azt mondani, hogy mi visszük vissza, mert félek a kegyvesztettségtől -de nagyon!

Döbbenet: épp egy éve, hogy elkezdtem regélni...