ma láttam

számtalan magyarajkú vásárlót a város üzleteiben. Fergeteges élmény hallgatni az embert, aki nem hiszi, mert nem feltételezi, hogy a körülötte válogató többi vásárló, értheti mit mond.  Mindig is tudni akartam mivégre vesz az ember két karton sört, ha nem huszonéves és nem akar házibulit szervezni. khm.

a szomszéd kutyáját a mi területünkön rosszban sántikálni. Ami nem zavarna, hiszen az őt megelőző néhai eb sem zavart, csakhát emez még a gazdáinak sem fogad szót neveletlen, buta négylábú, amihez azt a tanácsot kaptuk, hogy vágjuk oldalba, esetleg pofán, ha alkalmatlankodik. Ha nem tudnám, hogy az övé az állat, azt gondolnám, még életében nem látott, csak képeken kutyát.
A bundás igen szép, de maflasága okán, bevallom félek tőle, így nem szeretem.
( Férj már háromszor kérte a gazdát, vigyázzon, a jószág ne kujtoroghasson egyedül... ne láthasson el nálunk örző-védő szolgálatot, mert még a saját területünkön sem tudunk így létezni, a fiúk nem mernek a kis szomszédokhoz átugrani, ill. ők sem hozzánk. )

és még láttam reggel törődött arcomat, méginkább: elkeseredettségemet.
Marketingszakembert nekem izibe! Megfizetni nem tudom. Ha tudnám, nem kellene.
Ördögi.