A medve bőre, a ló foga, a megérinthetetlen asztal és az a francos megszokás...

Pár hete érkeztek az első kuponok -mint minden évben.
Tettem a srácokkal egy-két szép nagy kört és, ... nem vettem semmit -egy szép szál, bordó gyertya kivételével- és ott a kasszánál, a kupon felmutatása után kaptam kedves gratulációt és egy mélybordó korallvirágot, lila kaspóban.        Boáááá!
A virág szegény nyilván érzi, mennyire nem állhatom, így lelkesen tüntet: bizonyítandó, hogy ő akkor is tündököl, mert arra hivatott. Sajnos ettől még nem fogom szeretni, de adtam neki egy másik kaspót, legalább rá bírjak nézni...

A fiúk szörnyen várták a napot: nagy titokban, izgatottan rajzoltak, barkácsoltak, közben fonalat, tixót, miegymást csempésztek a szobájukba, nekem meg megtiltották még a kérdezést is...
Utólag sem kérdezek, hogy miért tiszta rászáradt ragasztó/ceruza- és filcnyom az íróasztal? Lemossom.

D. is készült.

Tavaly a nagy sietség (házeladás, majd tervek pontosítása, hamar-gyorsan építkezés, költözés) közepette, valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy D. az ebédlőasztalunkat odaígérte a ház leendő vevőjének és ez a tény csak akkor tudatosodott bennem, mikor a költözés vége felé, a fogjuk-vigyük megmozdulásomra, heves fejrázással felelt...  Azt hiszem, ő is akkor döbbent rá, hogy ezt mégsem kellett volna.

A szintén hátrahagyott pihepuha, bársonyos füvű belsőudvar mellet, ezt az aztalt hagytam ott nagyon nehezen.

Eleinte Anyu régi étkezőasztalát bitoroltuk, de azt jópár hete eladtuk. Helyette egy, két bakra állított üveglapot nyolclábú asztalt használtunk, ami a ráeső napsugarak fényében, a folyamatos sikálás ellenére is borzalmasan festett...            és ennek jópárszor hangot is adtam. No de ne képzelje senki, hogy tüzet fúvó sárkányként tettem! Nem. Csak az asztallal szoktam dünnyögni, aminek a megszokás miatt olykor D. is szemtanúja, akarom mondani fültanúja volt...

Szerdára elkészült az új, remekbe szabott asztal (Ennek a szónak létezik szinonimája?).
Ügyes férjem van, no!
De mert semmit sem kapunk ingyen, itt is leledzik egy apró bökkenő.
Az asztal nem lakkozott, henem olajozott. (...ahogy minden egyebünk is)  Mert így szép. (...nekünk így tetszik) Természetes.(-ebb)
Az olaj ellenállóvá teszi a fát, olyanniyra, hogy teljes száradás után, hiába ömlik ki rá víz, leves, tej, bármi, könnyedén letörölhető és semmi nyom nem marad.
Teljes száradás után -mondom.

Amire, jelen esetben várni kell még egy hetet.
Sebaj, a gyerekek közben elsajátították a kultúrált evés mibenlétét,              -ha értietk mire gondolok.

...és tiszta haszon is ez az asztal, pláne hogy D. szülinapi ajándéknak szánta és nem akarta, hogy a nevezett nap után kapjam meg, ezért, a heti teendői/távolmaradása okán, pár nappal korábban hozta...    -így minden étkezésnél emlegetjük őt. + Erre mondják: vigyázz mit kívánsz...! (Kitartás kedves Olvasó, ez volt az utolsó szólás ebben a posztban!) Merthogy ezt nemhogy sikamikálni nem kell, de nedves ronggyal a kézben, még ránézni sem lehet.




...és a címben említett megszokás: miserabel/miserable.
Azt nem mondom, hogy az összes, de kevés olyan saját-gyertyás ünnephez volt szerencsém, amire nem illik a fenti jelző.
Idén bővült a sor.
Sápadt, karikás szemű, lángoló torkú olykor 38.6 fokos vízihullaként kóvályogtam két napig.
Igen. Aznap is.
Nem panaszkodom. Ez még mindig nem tengerisün tüskéje a talpamban; nem éles, bazinagy mészkődarab a lábfejemre ejtve; nem hányásos-hasmenős baci;... stb, amikhez már volt szerencsém korábbi gyertyás ünnepeken...
A gyertyák száma viszont lehangoló. (Ez panasznak számít?)




Köszönöm az érdeklődést!