beszélgettünk

Azt kérdezted, hogy én ebben a helyzetben odacsaptam-e.
Nem.
...és, hogy akkor mit csináltam volna, mikor a sokadik figyelmeztetés után is nyakon borítja homokkal a kistesót a nagy.
Ha tényleg nem hallgat a szóra, odamegyek és nyakon borítom én is őt, és mondom: a picinek is ilyen.
...hogy hogyan bírom és bírtam cérnával?

Jól.
Bár időnként magamra csuktam a fürdőajtót és volt, hogy zokogtam. Nem csapkodtam, de én szerencsés vagyok. Azt hiszem.
Voltak körülöttem jószándékú emberek, akik idejekorán felvilágosítottak milyen idegtépő, embertpróbáló feladat a gyereknevelés - de nem jól mondom, mert már korábban kezdték, a munkahelyemen, mikor megtudták, hogy gyereket várok, már akkor hétpofára azon röhögtek, hogy még előttem áll, és most még nem, de hamarosan megtudom!, a belem fog úszni fájdalmamban a már szülőszobán is...  rengeteg rémtörténettel traktáltak, de ezeket nem is mesélem, olyan válogatott, apró részletességgel felvázolt horrorképek voltak, amiket itt egyeltalán nem szeretnék kifejteni.

Lehet csodálkozol, de azt kell mondjam, hálás vagyok nekik.
Mikor már javában vajúdtam, vártam az őrítő fájdalmat, mert tudtam, éreztem, ez még nem az, és vártam és vártam, de nem jött, csak a fiam.
Ő megszületett és akkor már a pisiléshez is kevés időről, pláne evéshez, vagy esti fürdőhöz, gyötrő éjszakai órákról, a húsomat csontig marcangoló tirannuszokról, végeláthatatlan, földön fetrengős hisztikről* szóltak a történetek... de erre is hiába készültem. Elmaradtak.
Csapkodok-e? Nem. Kiabálni kiabáltam, mikor a kissebb repült kifelé a nagy szobájából - mert csórikám engedély nélkül be mert lépni. Kiabáltam, mikor hajszál híján lelökte a lépcsőről és kiabáltam máskor is, ha a frászt hozták rám a hevességükkel, de nem ütöttem meg őket, pláne arcon. Jesszus, hiszen a kiabálást is szégyellem. És azt is tudom milyen pofont kapni.
Egyszer M. fenekére csaptam. Hat éves volt, egy játék miatt kialakult parázs vita közben hasbarúgta A.-t. Hiteltelen voltam, épp hogy elértem. Visszafordult és megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam, hogy ráütöttem a fenekére. Megkérdezte, hogy miért? ...
Kinevetett. Megbeszéltük.


A fent említett jószándékúak kísérik végig az életünket. Ütnek ők bennünket eleget, fogják az úrfiakat is -attól tartok, míg élnek.
Időnként kiabálok. Azt is bánom és szégyellem. Noha mostanság még az is hiteltelen - ahogy M. mondja.


*Én pörgettem őket mikor nekikeseredve sírtak és sokkevés volt az ölelés.
Vagy
-ha reggel nem akartak felöltözni, hát nem öltöztek, ha nem kellett mennünk, nem tök mindegy?
-ha menni kellett és nem akartak öltözni, elindultam velük úgy, ahogy voltak...
-később tojásórát húztam fel, hogy a csörgésig el kell készülni ( kortól függően 10-5 perc ), ha nem jöttek öltözni, vagy nem öltöztek, úgy jöttek, akár kisgatyában...

Mindenre meg lehet találni a megoldást. Még csak nem is türelem kérdése: találékonyság a kulcsszó.