Reggel az ember felkel, belesétál a konyhán át a még gyenge de létező fénnyalábokba (no, mostanában ilyen nem sok volt) és feltűnik az asztalon egy fenomén (hogy maradhatott az ott?), a tegnap esti vacsoránál elfogyasztott, a kertben termett csípős(hajaj)paprika magja. Felcsippentettem, tovacsoszogtam és a mosogatóba nagy bölcsen beleejtettem, majd el is felejtettem volna, ha a szemem viszketni el nem kezdett volna...
De jó, hogy nem szeretjük a csípőset. :) Ha van nálunk itthon, akkor mindig keresni kell, hogy kinek adjuk oda.
AntwortenLöschenEllenben a hagymapucolásra-aprításra olvastam és kipróbáltam valamit: egy korty vízzel a szádban kell vele dolgozni. Cserébe nem folyik a könny. Lehet, hogy azért nem, mert közben arra koncentrálok, hogy ne nyeljem le a vizet?
Júj, mi nagyon! Ezért is terem a kertben.
Löschen: )
Ennél csak az a jobb, ha segítenek NEM lenyelni: mikor az aprótalpúak már TUDJÁK, hogy ha hagymát pucolsz/aprítasz, miért nem beszélsz és naná, hogy akkor kezdenek el csiklandozni, vagy nevettetni.
Mondtam is már, hogy egyszer ez hozza meg a vesztemet.
óóóóóó, ilyet én is szoktam! különösen úgy szép, ha közben épp magyarázom a gyerekeknek, hogy csípős kézzel ne nyúljanak a szemükhöz...
AntwortenLöschenIgen a jó példa, meg a társai! : D
Löschen