Freitag

nem kell mindenARON cím

Voltak poklok amiket megjártunk. Emlékezetes a bárányhimlős pöttyösödés -ami mindenki más szerint vicces volt, számomra az idő sem szépítette meg azokat a heteket-, aztán volt a  hányásos-fosós, végén epét láttató őrület, kórházban töltött nemalvós, a mikor mehetünk már haza éjszakákkal, és a sulis mélypontok.
A legújabb őrületet tavasszal szenvedtük el.
Egy kedves, felolvasós, vidámkodós, huncutkodós vasárnap este fordult egy rosszul kivitelezett ágyróllecsúszásba. A jobb felső metsző alsó harmada csengő, semmivel össze nem téveszthető, az ember velejéig hatoló hanggal letörött.
Este negyed kilenc. Fagyos rémület. A kisfiú kilenc és fél, vadonatúj fog ijesztően csorba.
A fogorvos, Dr.S. viszont elérhető, higgadt, konkrétumot nem mond látatlanban ( mi a megoldás? ), viszont másnap reggel azonnal fogad, nagy gonddal helyzetet megold - a letörött darab bravúros, körültekintő visszaragasztásával.
Drága kisember vigyázott rá, gondos volt, körültekintő. Tegnapig. ( Nem is rajta múlott. )

Délután, indulván a mindig várt kosáredzésre -fogalmamsincsmitörtént-, a fog koccanással ismét letörik. Ugyanott. ( Garanciát persze anno nem kaptunk, nem is vártunk, de hogy fél év után ugyanaz az átkozott helyzet...! ) Ahogy voltam ( otthoniban, mint mindig ha csak szállítmányozok ), mentünk az orvoshoz, még mindig Dr.S, aki minden nyüves nap rendel, persze csütörtökön nem. A korábbról ismert számon, a második csörgés után kinyomta.
De van másik fogorvos is a városban, őt is ismerjük, megyünk hát oda. Dr. U.
Végigvártuk az összes időpontra érkezett kezelését, addigra kisember leki békéje, a béka segge alatt meghúzódó húsz méter kaka alá szorult - épp hogy nem sírt kínjában.
Az asszisztenst is ismerem, felvázoltam mi történt és kifejeztem abbéli reményemet, hogy visszaragasztható még a darab.

Tulajdonképpen kinevetett, hogy ő még ilyet nem is hallott, hogy képzelem, ez felépítés lesz, még hogy ragasztani! Hosszan ecsetelve, a hülyéknek kijáró megvető pillantásokkal, időnként felkacagva: méghogy ragasztani!
Védjegyeim egyike, a méregfoltokkal telített mellkas. Mire bejött az orvos, talán már a fülem is lángolt a haragtól.
Kérdezte mi történt, hogyan törött le. Előzményekkel együtt ledaráltam mikor, hogy, ki tette vissza ( a meglepett arckifejezésére hozzátettem: hétvégén történt, a másik dokit értük csak el...), hozzátéve, hogy remélem ragasztható még ( asszisztens gúnyos pillantással végigmér, somolyogva várja az orvos válaszát, és jött a hidegzuhany ) a közben átnézett darabot letéve Dr.S. csak annyit mondott, rendben. ( Az asszisztens próbálta védeni a mundér becsületét valami olyannal, hogy nahát, ő ilyen eljárásra nem emlékszik... mire az orvos előhozott egy, a mi kisvárosunkban közben nagy karriert befutott fiú, bocs, kosárlabdaikon történetét, akinek tizenegykét éves korától többször, szintén a saját fogát ragasztották vissza... és még itt is közbesziszegett párszor, hogy nahát...! )

Az, egyébként más ismerősök által hidegnek leírt orvos végig beszélt a fiamhoz, nyugtatta, szépen helyrehozta a fogát és a kezelés után sem lökött ki bennünket a rendelőből, hanem még mesélt hasonló esetekről, és hogy a jövőben hogy lehet ezt maradandóan helyrehozni.

Tudom, van ennél rosszabb. De én így sem aludtam, az éjszaka.

Keine Kommentare:

Kommentar veröffentlichen

Szabad a véleményezés, de kérlek légy kedves! Itt nem bántott senki.

A régebbi bejegyzésekhez írt hozzászólásod, csak engedélyezés után jelenik meg.