merengő

Pedig csak szülinapi köszöntőt küldtem.
Máskor is megtettem, nincs ebben semmi rendkívüli. Az évek során írtam neki az ő szülinapjára, és a gyerekeiére.
Erre most, válaszként, hajnalban már egy üzenet várt a csetablakban, hogy fura ugyan, mert személyesen kellene megkérdeznie, de lennék-e a hét éves kissebbik gyerkőcz keresztanyja...
Csak a döbbenetből kilábalnom két napba került.

Ha jól meggondolom már az is rém fura, hogy a gyerekink nem ismerik egymást. Számomra ő és a nővére, a soha nem volt nővéreim. Amióta az eszemet tudom, mindig jelen voltak az életemben, egészen az eszmélésig, a szüleim válásáig. Ott már döcögős volt a kapcsolat, nyilván az én hibám az akkori, hiszen másfelé terelődött az életem, a figyelmem. Akkor kaptam életem első, bitang nagy pofonját is - hirtelen felnőttem, félig félárva lettem.
Gyors egymásutánban, de rosszul mondom - párhuzamosan történt több, meghatározó esemény: akkor ismertem meg D.-t /az utolsó évemet tapostam az érettségi előtt / anyuék világvégéztek / ez utóbbiból adódóan lőttek a továbbtanulásnak. Egyszerűen nem is emlékszem ekkor ki, merre járt?, mit csinált?, még az unokanővéreimből is csak arra, hogy nem hitték a drámát, csak azt hajtogatták, kamaszos képzelgés. Észrevétlenül eltávolodtunk.
Aztán a nagyszüleink is elmentek, ennek folyományaként az előre jósolható újabb zuhanórepülés: anyáink is, mint a pernye, ketten, a szélrózsa minden irányába.
Azt gondoltam, az esküvőm egy remek alkalom lesz szorosabbra fűzni hármunk kapcsolatát, de csak egyoldalú kepesztetés, kapálózás lett, amit pár pofon után feladtam, maradtak a szülinapi köszöntések, eleinte karácsonyi lapok is.
Most meg ez.