...egy úttal az ördögnek

Forgott a világ, fájt a fejem, dehogy akartam én menni, de ő kért azokkal a boci szemekkel, hát végül csak rávett, bár már talpig díszmagyarban az előszobában állva is kérdeztem, hogy miért mennék -aztán meg már nem kérdeztem, beültem.
A kesztyűtartóból, a középső konzolból kiszedtem az útleveleket, mindenféle szeméyles cetliket, meg telefont, csupa szétszórt holmikat, amire nem is gondolna az ember, hogy ott az autóban, de ha ott hagyja egy, vagy netán több napra a szerelőnél, a köztes időben kellhet. Egy szövettáskába gyűjtöttem, közben, mint már mondtam forgott a Világ, vele az autó, benne mi mind.

Amíg D. elhozta a szerelőtől a cserbenhagyás, majd trélerre rakás óta (közel 3 hete) nem látott szűrke Villámhavert (és a kéket ott hagyta szervízre) addig Anyum lakása forgott, Velük, az úrfiakkal és velem.

Kaptam jóóó cukros kávét, valahogy jobban lettem, meg fényképeztünk Anyu vadonatúj masinájval, szóval az idő jól el, majd mi is, de csak későn.

22:15 volt, mikor végre megállt a ház előtt az autó (állt? forgott még azért -no) és nyúltam a kulcsért.
Értitek, a bejárati ajtó kulcsáért.
Ami nem itt, a szűrkében, hanem ott, a kékben.
A szövetszatyor nem egyszer, de négyszer lett kiforgatva, hiába.
(Ekkor indult be a ringis igazán.)
Telefonáltam, Anyu nyilván örült, elindultak ők is, mi is.
Nem félúton, de találkoztunk -erről nem Ők tehettek, mert mi téptünk, mint a zzzállat.

Út közben (az ismétlésnél) D. hatszor sóhajtott. A negyedik fájt a legjobban. Fájt a bűntudat és a feszítő hólyagom, de én sem szóltam.

Kalandnak megjárta, de többet ilyet soha!
Borzalmas felfedezni a belépés kulcsának hűlt helyét...