Bemószerolom

a kölyköket!

Ötödik osztálytól felfelé, a gyerekek a városba járnak iskolába. Kedves kis településünk külső területeiről kisbusszal szedik össze őket, hogy aztán a falu buszmegállójában várják a nagy sulibuszt.

Várják. Aha!

Egy-egy kiskölyök kiugrik a várakozók közül és kapucnival a fején, átrohan az úttesten. Igen, az épp elhaladó autók előtt, között, még véletlen sem akkor, mikor az út üres.
Ill. egyikőjük azzal hülyéskedik, hogy az autók felé lendíti a karját, mintha valamivel meg akarná dobni.
Fékez a szembe jövő, fékezek magam is, a banda meg hétpofára röhög...

Mivel abban az időben hajtok el ott minden áldott hétköznapi reggelen, már többször láttam mindkét ökörséget, de ma zsibbadt el először, pofonosztás vágyától a tenyerem.
Végül nem álltam meg és szálltam ki, de csak, mert a többség jó egy fejjel magasabb mint jómagam.
Viszont nem óhajtom megérni, hogy merő mókából elém lépjen* egy kapucnis, ezért D.-t felbújtottam így szólni fog a  Polginak, figyeljék a kölyköket és pirítsanak rájuk, mielőtt baj történik.

D. első gondolata a rendőrség volt. Talán megoldódik így is és nem bánom meg, hogy nem nekik szóltunk azonnal.





*Igen, lassan hajtok, de nem is magamtól féltem őket. Saját maguktól.
Kis hülyék!