Nagyfiam

aggódott, hogy ilyen sötétségben kell elindulnia a buszhoz. Próbáltam megnyugtani, hogy pár perc és egészen világos lesz...

Megmagyarázta: most van sötét, most kell indulnia és Ő most fél!
Ilyen érvek után nehezen győztem meg, de ugye muszáj volt: menni kell, nincs mese!
A jövendő hónapokat pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni...

Bár, ha így jobban belegondolok, valami megoldást mégiscsak kellene találni. A második naptól egyedül jön és megy. Nem hosszú szakasz ez, amit meg kell tennie a buszig, majd délben vissza, így bizonyára elég lesz beszerezni egy zseblámpát, amivel megtarthatja az önállóságát reggelente is és tartania sem kell az anyira rettegett utált sötétségtől.