11

Nem szeretem

a napokat, mikor házat állítanak. Ilyenkor nem lehet elérni, nem is hívom, nem vonom el a figyelmét.
Túl sok a veszélyforrás amúgy is: a daru, rajta a lebegő, függő falelemek, az emberi hülyeség tévedés a folyton pörgő pakliban. Most meg dönget a szél is, hideg van és hull a hó...
Persze Neki nem kellene az események sűrűjében lennie, nem kellene a falakon, gerendákon ugrálnia, de nem bírja elnézni, ha valamelyik ember nem úgy nyúl a munkához, ahogy ő tenné, így megy, csinálja, emeli, igazítja, mutatja és csavarozza...
Amikor a mi házunk készült, a falállítás első napján, délután kezdték, naná, hogy csepegő esőben a második szintet, a hajópadlót szegezték, a gerendák közé lépett és bordaropogtató módon és kis híján a majdani/jelenlegi konyhánkba zuhant. Ezek után, másnap, öröm volt nézni, a nyolc és fél méteres magasságban a tetőn rohangálni, mert ott is ott kellett lennie, mert ez az ember csak magában bízik és minden egyes háznak ugyanúgy kell készülnie, ugyanolyan lekiismeretes munkával, mint a sajátjának.


...és ha már Róla beszélek: a közelmúltban elcibáltam mindenféle (bel-, bőr-,) gyógyászhoz, hősiesen tűrte és szó nélkül jött, még a terheléses ekg-t is végigtekerte, mert kértem. (120°%-os az emberem!)
Kedden kaptuk meg az utolsó eredményeket, valamennyiünk, valamennyi lelete negatív.

A nőnap margójára

Azt meg a nagy hangulatzuhanásokingadozások közepette el is felejtettem mesélni, hogy aztán nem magam kerekedtem fel Boglálkáért (köszönöm Susu!), hanem másnap D. ment a városba, aztán hívott, milyen színt szertnék, mert ő nem bírja eldönteni, mondtam, válasszon ő, hát választott:

Fekve nem várunk férfiembert!

Azt hiszem ez sohasem hagzott el a kedves felmenőm szájából, de evidens, hogy nem fogadunk így, hát nem is tettem. Eddig.
Az pedig, hogy hárman jöttek, csúnya fokozása a dolognak és nem csúsztatok, tényleg hárman jöttek, de az semmi, D. küldte őket, még ha közvetve is, és tényleg feküdtem, ők meg ugráltak körülöttem és aggódtak és úgy nyúltak hozzám, úgy bántak velem mint a hímes tojással és bátorítóak voltak, meg pofátlanul fiatalok. Ennyire emlékszem belőlük, a történések kicsit ködösek. A fájdalom már csak ilyen: feledtet.
Mire a kocsiba kerültem, A. már bent ült, be is kötötte magát, a három nevetett, de úrfinak ki kellett szállni, a közben érkező aggódó-kedvesek elvitték őket, ismerős gyerekekhez, gondos felügyelet alá.
Innentől vicces nem sok volt, talán az, mikor a három távozása után, a kórházi személyzet nem átemelt a röntgenasztalról, a pár centivel alacsonyabba fekvő ágyra, hanem nemes egyszerűséggel átrántott, hogy a fémasztal kemény szélével, csillagos ismeretséget kössek.
Sokan vettek fel adatot, vizsgáltak, böködtek, véremet is vették, de összességében elmondható, hogy a második nem tudta mit csinált az első, a harmadik sem, mit az előzőek, ...stb.
A hosszú éjszaka, ill. két infúzió után elegem lett, haza akartam jönni, de a fontosnak kikiálltott ultrahang még mindig sehol, valaki csodálkozott, hogy tényleg nem volt még, mások meg biztattak, majd valamikor a mai nap során (tegnap-kedd).
Aztán valahogy mégis sort kerítettek rám és a szigorú parancs (nincs önálló járás) ellenére sajátlábon kellett mennem, ott kíméletesen leölt a doktornő, majd egyedül visszabotorkáltam az emeletre, a szobát ott már nem találtam, segítséget kellett kérnem...

Enni nem kaptam a hosszú idő alatt, mert ultrahangra üresen kellett menni, igaz éhes sem voltam, de akkor is. Az éjszakát három, nyolcvanon felüli, kiváló humorú nénikével töltöttem. Egyikőjük napközben aludt, éjjel ötpercenként átöltözött, hogy ő most hazamegy, össze is pakolt valahányszor indult, ordítva igyekeztünk ott tartani. Nem udvariatlanságból kiabáltunk vele, dehogy: nagyothallott.
A másik nénike végighorkolta az éjszakát, mit neki ordítozás, békésen hortyogott.
A harmadik kedves nénike pedig nem bírta eldönteni, hogy akkormost kell neki pisilni vagy sem: úgy a tucadjára berendelt nővérke hathatós közbenjárására és végre, fél kettőkor megszületett a produktum, örültem én is.

Anyut már itthonról hívtam fel -még a földön fekve minden felé irányuló hír zárlatát rendeltem el. D. szitkozódott, hogy ez nem lesz így jó, de nem hagytam vitatni. Pillanatnyilag magam is be voltam tojva és ha akkor beszélünk, vagy a hétfői nap folyamán, tutifix, hogy hétökrös szekérrel sem lehetett volna otthon tartani, az meg kinek jó, ha végigsöpret fél Dunántúlon és egy tartományon ijedtében, amikor még magam sem tudom mi van, vagy mi nincs -ugye.


Tanulság most is van. A lépcsőn lefelé haladva végrehajtott fulladozó köhögés extrém sportnak minősül és mint ilyen, komoly sérüléssel járhat, szóval ne! Felügyelet nélkül pláne ne!

Legalább a három arcára emlékeznék, vagy valami...

"... könycsepp hull a két szememből ..."

Arra tanítottak, gyász idején leállított, letakart órák között mozgunk csendben, zene nélkül, színek nélkül. Emlékezünk, beszélgetünk, csak csendben vérezgetünk.
De hogy lehetne valakit, akit ponthogy a zene által ismert az ország, szóval hogy lehetne egy ilyen embert csendben siratgatni, ha nem zenével, épp az ő hangjával.
Nem, nem ismertem, dehogy, épp csak ott volt mindenhol. Amikor vezetni tanultam például. Egy remek gitáros, akkor tanuló gitáros apukája volt az oktatóm és történetesen, ill. folyton-folyvást Republik szólt az autóban. Menyasszonyruhában, újasszonyként is táncoltam a zenéjükre, mert a banda tudta, hogy kedvelem őket, ill az úrfiak is szeretik. Ha A. kiabálja: szívesen anya, olyankor tudom, hogy Republicot rakott be éppen...

...hát, formabontóan bár, de hallgassunk zenét.
Talán épp ezt:  Fáj a szívem érted

Beszélgetésfoszlányok

Szereplők: Anyu és jómagam (szaranya)
Színtér: skype
Időpont: pár perce
A pontozott helyekre görcsös, oldalba szorító-szúró nevetést tessék képzelni, amelyek köhögésrohamokba fúlnak... (igen, Ő is beteg -még)


-...és a gyerekek? Tévét néznek, vagy mi ez a csend?
- Nem, játszanak A. szobájában.
- Mi volt ma az iskolában?
- Szépen elmentek reggel, M. túracuccban,   ..............-elküldtem így, mert erdőt járni készültek, aztán meg délben kis híján sírva jött haza, mert az erdőtúra nem ma volt, ...................... jövő héten lesz. ...............
-...............................és az üzenőben nem írták a dátumot?.................
- .............Azt írták pénteken...........................................a többit nem néztem......................
- ........................................iskolatáskát vitt?....................

Ezen a ponton A. ajtaja becsapódott, nyilván nem bírtak tovább hallgatni.

-.........................................az erdőbe? szerinted....................?..................
- Mit mondtál neki?......................
- ...............................hogy...........................hogy semmi baj fiam, így legalább kétszer örülhetsz neki! ..........................................................................................................................................................................
................................................................
....................

Rémes

Tudom jól, el vagyok maradva, előadókban, filmekben és még könyvekben is (Jaj!).
Most, hogy így kutyául voltam, filmekkel próbáltam talpon maradni. Pl. vasalás közben, a monitort szigorúan csak felém állítva, fülhallgatóval élvezve néztem párat, történetesen az Alkonyat sorozat online elérhető részeit, mert dicsérték.
Ahm, bevallom, nekem nem esik le. Tényleg nem tudom mivégre a rajongás. Jó, ok, ma már nem KELL félni a vámpíroktól ez valami új módi, szeretjük őket, már aki, meg rajongunk értük  ?  .
Én még arra emlékszem, hogy az, olyan lúdbőrzős, arcot párnába rejtős hatású mese/rémtörténet.
Kinőttem volna belőle? 
Szintén nem értem a rajongást ezért a Pattinson-gyerekért sem.

El kellett volna inkább olvasnom?
Nekem úgy tűnik, kár lett volna az időért, a pénzért. (Tiniregény?)

Van egyeltalán, akinek tetszett?

...a ménkű pedig igenis üt kétszer ugyanoda!

Már aludtunk rá kétszer, így viszonylag higgadtan mesélem.

A. ki akart menni, focizni a szomszéd kisfiúhoz. De odakint fújt a viharos szél, nem engedtem elmenni, ezért aztán prímán szinkronban voltak az elemek a fiammal, ő idebent tombolt, az meg kint.
Majd leült házit írni, magam meg kihasználva a pillanatnyi csendet, hívtam D.-t, panaszkodni, igen. Éppen azt meséltem, hogy még a trambulinra sem merném kiengedni az úrfiakat, mikor A. megint rázendített, sikítozott, hogy ő ezt nem hiszi el, meg hogy azonnal menjek és ez borzalmas...!

Tanács? Ne legyen semmid. Minek? Valaki, vagy valami úgyis rövid-úton hazavágja!

***HAPPY END
Nem, tanácsot nem fogadunk meg, így veszünk másikat, hát persze. (Két év alatt a harmadikat, no de ki számolja?)
A biztosító visszajelzett: fizet, igen, merolyenrendes, vagy mi, nekünk meg ki kell találnunk az újat hova tesszük, mihez fixáljuk és mivel -ugye, mert azt is jelezték -kedvesen-, hogy még egyszer már nem fognak jótállni a természet viharos kedve miatt. ***
 

Már

majdnem (~250km) Kuba partjait is elérték. (Ha minden igaz, jó gépet figyeltem és ha igen, láttam mikor egy kis időre eltűntek a térképről az Atlanti felett, majd elérték Kanadát, aztán New York államot és azt is, mikor Észak-Karolinánál lefordultak délre... még egy kis idő és elsuhannak Kuba felett, majd leszállnak. Izgatott vagyok, pedig tényleg nem én ülök azon a gépen!)
Esszméletlen!

http://www.flightradar24.com/
(Az Utazótól a link.)

Szóval

békésen iszogatom a kávémat, amitől némi erőt várok a folytatásra és a tüsszögőrohamok is alábbhagytak már, így a harmadik barna lötty derekán, tényleg, csak az orrom folyik még, de az nagyon, meg hasogat a fejem és már azt gondolom, ennél nem igazán lehet már rosszabb, majd jön ő, a maga derültségével, gyönyörű mosolyával és kérdez -nem is, inkább kijelent, noha beszéltünk már többször erről, de ő most tudja*, mert erről beszélt a tanárnő és mondja, hogy ő már tudja*, mert egyikőjük részletesen tudósított* róla, szóval hogy hogy kap* egy anyuka babát...
Kihámoztam magam a takarórétegek alól, hogy kezébe nyomhassam azt az alig fél tucat, közülük némelyik ovodásoknak, mások kisiskolásoknak íródott könyvet.
Nincs bűntudatom, magam válogattam őket, most inkább eltemetem magam a takarók óvó melegségébe, majd csak aztán teszek rendet abban a drága, enyhén ködös fejecskében. Csak kérlek, kérlek drága M., addig ne kérdezz többet, inkább olvasd fel nekem és mesélj, vond le a következtetéseket, csak nekem ne kelljen beszélnem, légyszi-légyszi!
Köszönöm!










*Az ő szavai ill. meggyőződése.
A tudósít és a babát kap, az a németből jön.
Neki nem furcsa, csak az én fülemnek. Kijavítom -majdnem mindig.