ír, írok

Már akkor érdekelt mikor még blogja sem volt. Időnként rákattintottam az adatlapjára, hátha. Vártam. Hátha a maga ( az én, az én! örömömre ) örömére is megszólal és elkezd végre mesélni.
Azt éreztem a hozzászólásaiból -mert így ismertem meg, másnál írt pár gondolaton keresztül-, sőt, kiviláglott, hogy ő érdekes és remek mesélő.
Fel ugyan hozzám nem iratkozott, de aztán jött olvasni, hozzászólni, hű, de örültem neki!
Igazán nincs is mit magyarázni, egyszerűen odanéz az ember és elveszik ha ilyet talál, de keresni nem kell, hiszen valahány írás kerek, ízes, színes és illatos.

( ... ) tökéletesen tisztában vagyok a képességeimmel, ezért is nem írtam sokáig, merthát b.sszus, no.
De nem azért vágtam bele már akkor sem, mert mittudomén mit képzeltem magamról, egyszerűen kedvem volt hozzá, amit a kiválót ismerve sem vesztettem el és az alapgondolat egyébként is a nyelv gyakorlásáról szólt. Nem akartam az a jól ismert, külföldön élő magyar lenni aki elveszti még azt is, amilye magyarból volt, a német meg úgysem lesz soha olyan, mint amilyennek szeretné és a végén egy hibbant őszhajú lesz aki se németül se magyarul nem találja a szavakat, egy hebehurgya kevert nyelvvel a hóna alatt távozik a naplementébe, a háta mögött vihogó, ha szerencséje van, csak összesúgó ismerősökkel.



A szerénysége persze nem hagyná, hogy rögtön magára gondoljon, de az első sorok, a link, meg hogy ma is szóba került a véleményem, már tudatták vele: róla beszélek.

A "nesze" kiváló végszó lenne egy óvodástól.