Sok szép, nagyon várt pontja van a napjaimnak. A legtöbb valamelyik családtag hazaérkezte, amelyhez köthető öröm exponenciálisan nő aszerint milyen rég hagyta el a házat, vagy mennyire sz.r napom volt éppen. Ilyen öröm még, amikor el tudok menni a szőrgyerekkel sétálni. Ez olyan valami, ami minden ember sajátja kellene legyen. Egy négylábú szemén, érzékein, és örömén át látni a világot, ebben teljes egészében átlényegülni, ez maga a teljes béke.
Korábban csak nyáron láttam a csillagos eget, soha sem téli éjszakákon, ami néha most is megesik egy-egy esti rövid kör kimaradása után. Múlt éjjel is csengetett a kutyus, ki kellett mennie - hajnali egykor. Átkozódtam, mert tudtam nem maradt el semmi este, mi a csavart búbánatnak kell ilyenkor kimennie, pláne nekem a hagymarétegezős, csizmás éjszakába?
Soha nincs olyan friss levegő, mint mikor fagy. Soha nincs olyan végtelen csend, mint ebben az időpontban és tényleg soha nem ragyognak úgy a csillagok, mint ilyenkor. ...mindig maradnék még, mikor dolgavégeztével elindul befelé.
A nagyséták is ilyenek. Mennék még, tovább.
De úgy negyven perc múltán, lefagyott orral, ujjakkal és sejhajjal muszáj hazamenni. Mikor ezt írom, még most sem érzem a hátsó felem.
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen
Szabad a véleményezés, de kérlek légy kedves! Itt nem bántott senki.
A régebbi bejegyzésekhez írt hozzászólásod, csak engedélyezés után jelenik meg.