Szeretem és becsülöm

ezt az időszakot. Odakint fogcsikorgató hideg, idebenn pattog a tűz és D. is többet van velünk, mint az év bármely más szakaszában. Ma leutazott Magyarhonba megbeszélni. Találkozón megbeszélni és ha már ott van a műhelyben, a múltkor otthagyott anyagból álmot teljesít. Az enyémet.
A kézműveskedésem kellékei, szerszámai jobb híján dobozokban, és a ruhásszekrényünkben (az odavalókat kiszorítva) tornyosulnak, meg dülöngélnek, de főként bújócskáznak. De ha a tervezett szekrényke elkészül, ki és bepakolás, pláne hosszadalmas keresgetés nélkül tudok bárminek ripsz-ropsz nekiállni.
Szeretem.

Szóval az elmúlt év

aminek a második feléről jóformán nem is írtam. Ejnye.

Volt a nyár, amit mi a fiúkkal autó nélkül éltünk meg (valahol itt szakadt félbe a rege), majd az iskolakezdés a rengeteg utazással, ami egy hónap után egész elviselhető lett - miután a tecchalott autónkat végül mégis sikerült életre kelteni. Nagyjából ebben az időben a tanítás is beindult M. iskolájában, a sok tanári továbbképzés miatt hiányzó tanárok lassan visszatértek, lassan kiderült ki, melyik csoportban fog tanítani (a német és a magyar órát két külön csoportban tartják a gyerekeknek aszerint, ki magyar, ki német anyanyelvűnek vallotta magát beiratkozáskor (!!!)) és szintén lassan beállt a kezdetben orbitális pofonként csattanó követelményszint (az angoléra célzok).
Közben, alig egy hónapja sorrakerült fogadóóra következményeként leesett a kő is szívemről, mert addig biza présben éreztem magam, ugyanis csak kevés tanártól kaptunk visszajelzést, a kétely meg csak a biztostól múlik...

Októberben történt még, hogy visszaigazolást nyert azon örök érvényű, immár saját bőrön megtapasztalt Murphy-törvény, miszerint ami eltörhet, az el is törik. Az én esetemben össze : egy, már megszokottnak, úgyismint rutinszerűnek érzett (ködös) reggeli elindulást feldobtam egy, a házunk előtt parkoló (előző nap nem volt ott) autó összemorzsolásával, mindezt úgy, hogy a mi autónknak semmi, SEMMI baja nem lett, míg a másik...
A lelkemről nem is beszélve.

Kiderült az is, hogy kissebb fiam olyannyira nem szeret tanulni, hogy inkább megtanul bármit percek alatt, csak vissza se kelljen néznie - mehessen játszatni, mert minden más időtöltés szerinte csak elvesztegetett idő. A számonkérések értékelései alapján nem kell dünnyögni vele: tudja, kész.
A nagyobbunkat visszont, A.-val ellentétben figyelni kell és elküldeni időnként (rendszeresen) pihenni, játszani, mert figyelmeztetés nélkül nem tenné. Tudom, szerencsés a hozzáállása, de nálunk mindent végletekben kell érteni. Ha szorgalmasak, akkor nagyon, ha a nyunyó ráül a vállukra, világfájdalom mellettük megmaradni, ha boldogok, az égig szárnyal a lekük... stb.

A karácsony futkosós volt, de viszonylag nyugis és sikeres -hehe, hiszen 3 év után először sikerült feladni is a képeslapokat, amik meg is érkeztek, még 24-én Londonba is, pedig csak előző pénteken adtam fel-.
Az óból az újba koccintással, tüzijátékkal léptünk, aztán három napot maradt a szilveszteri társaságunk, majd az itt zárva tartó vízkereszti ünnepnap után, tegnap útra kélt kicsi és nagy, hogy a két hét pihepuha, zölden és pirosan csillogó nyugi után ismét felvegye a kesztyűt.



Elvileg visszatértem.

B.ú.é.k.!

forr.: http://www.customerparadigm.com/photos-from-boulder-colorados-july-4-fireworks-2/

Folyton

listát írok. Nem papírra, csak fejben a teendőkről, beszerzendőkről, a nap lefolyásáról.
A fiúk már elmentek és én átgondolom mit kell tenni. Kedveseket és unalmasakat és talán utáltakat (felmosni nem szeretek - uána jó, de nekiállni!).
Van az úgy, hogy annyi minden van azon a megfoghatatlan listán, hogy úgy érzem összeroppanok alatta és a letaglózott, mázsás súlyú tagjaim egyszerűen nem mozdulnak. Nézek ki a fejemből és igyekszem rábírni magam arra, hogy elinduljak.
Ilyenkor a tűz segít. Amint sikerül elporoszkálnom a kandallóhoz, már jobb. Mire elkezdenek nyögni a fahasábok a tűz emésztő erejétől, már belém is visszaszáll az élet.

Ha valaki búskomorsággal jön, ne adj isten depresszióval, azzal nem állok szóba.

Innen szép nyerni

Szóóóval

az úgy vooolt, hogy kimostam, nem is akárhogy, mert teljes egésszében végig a programot, de az még mindig semmi, mert hatvan fokon. 60!
...és mert mára (ma hajnalra) már kellett és már amúgy is későn került a mosógépbe, meg is kellett száradni annak a munkásnadrágnak, hát jól meg is szárítottam a szárítóban, igaz azt már nem kellett végig kibírnia, a program lejárta előtt 10 perccel kérdezte D., kivettem-é a pénzt a térdzsebből?

Mondták ugyan, hogy az euró bírja a mosást, de azt már én (hülye) mondom, hogy 60 fokon is bírja. Szerencsére, mert nem volt kevés (zöld is volt közte), fájdalmas lett volna, ha nem.

Gyerekként

legborzalmasabbnak a fogfájást képzeltem, ami emberrel történhet. Azt nem tudom mennyi idősen hittem, de ha kiskamaszként is, nem gondolom, hogy naív lettem volna, épp csak szerencsés hiszen erről meséltek, riogatva, védve engem, más nem nagyon volt amitől a közvetlen környezetem szenvedett volna. A szív dolgairól nem beszéltek, talán ezzel is óvni akartak, ki tudja.
Azóta persze láttam, hallottam, pláne éreztem is mi fájhat, a fiúknak mesélek is, de felmenőimmel ellentétben én inkább a szívügyekről mesélek -talán lesznek olyan szerencsések, hogy a testi bajok elkerülik őket...

Prózaibb oka nem is lehett volna a hallgatásomnak, minthogy féltem, féltettem magunkat, magamat. Nem nagyon. Nem vizualizáltam (túl gyakran), hogy a fiúk félárván maradhatnak utánam, de egy álmatlan éjszakán azért felmerült bennem ez is. Brrr.
Hiszek a megelőzésben, talán írtam itt is már, hogy járok szűrővizsgálatokra, ill. igyekszem megtenni itthon is mindent, hogy időben nyakoncsíphessem, ha -
Találtam egy csomót. Egy szokatlant, eddig nem tapasztaltat.
Közel három hetet kellett várni a kapott vizsgálat időpontjáig, ami nagyon sok, ha bizonyosságot akar az ember.

Nem húzom: nincs semmi bajom, ciszta volt. Az álmatlan éjszakákat már sajnálom, meg a feszültséget, meg hogy azonnal ugrottam amire egyébként nem, meg a várakozási idő elején, hogy kiabáltam.





(((Az ember melle a kulcscsontig tart. Ezt fontosnak tartottam megemlíteni. Szintén fontos, hogy kérhettek ultrahangos vizsgálatot, ha bizonytalanok vagytok.)))

A rosszindulatú elváltosások többnyire nem bírnak éles határral, általában nem okoznak fájdalmat, gyökérszerűen elágaznak és az ultrahangos képen látszódnak a plussz vérszükséglethez szükséges extra véredények.
A ciszta fájhat, mert feszít a benne felgyülemlett nedvesség, szintén jellemzője, hogy a ciklus végéig felszívódik. Ha nem, érdemes visszamenni megnézetni. Ha növekedik, pláne. Ha két centi felettinek saccoljátok, akkor is.
Az orvosom ajánlott egy házipraktikát hasonló esetekre: meleg túróborogatást. Nem nevet, olvasson utána a fellelhető szakirodalmoban!

DE minden elváltozással tessék orvoshoz fordulni! Ugye ezt mondani sem kell.
...és tanuljatok a példámból, ahogy a felmenőm mondja: nem kell -mindjárt- besz.rni!


Beszélgessetek velem!

Bárki

bármit mond, a legszebb, legfinom módja a kapcsolattartásnak (persze a személyes találkozás után), mégiscsak a képeslap-küldés.
Javítsatok ki, ha tévednék!
Nem.

Nagyon kedves ismerősöm képeslapjait és horgolt munkáit szeretném Nektek ajánlani.
Valamennyi finom és nézzétek csak: tökéletes...

Ez a kép is Tőle van, ami közvetlen átjáró, Őhozzá. Klikk!

Az egyik -a folyós- varázslatos kép a fentiek közül itt van már velem.
Köszönet érte Kedvesmárta!

hello

Az élet szép

amikor a tenger partján állva nézed a nagy kékséget, miközben a hullámok tarajos habja nyaldossa a bokádat, először és valahányszor, mikor visszatérsz,
amikor már állnak a falak és a hálószoba ajtónyílásán át, először lépsz be a majdani otthonotok ölelő, fenyőillatú falai közé,
amikor először szippantod az édes illatú, meleg, kis szuszogó csomagot, majd a másodszülöttet ugyanígy,
amikor először szorította meg az a fiú a kezedet és tartotta órákig a markában, mint aki soha, de soha nem akarja többé elengedni,
amikor a mama zsebéből a kezedbe került a papírba csomagolt, mégis ragacsos, bordó cukorka az érzéssel, hogy téged szeret a legjobban ( mindannyian így éreztük, mind a hét unoka ), hogy szívből szeretnek itt,
vagy mikor még kislányként (és bizony még most is, csak már nem egyedül, hanem a két kis kóficcal együtt) feküdni órákig a már feldíszített, kivilágított karácsonyfa alatt...

Ezeket ismerem, ezért szeretem.
Ilyen, ha szép.

A fent említettekre nem emlékezhet senki más. Ha mégis, hát nem ugyanúgy és nem biztos, hogy ugyanarra a részletre. Ezeket csak mi mesélhetjük, csak mi könnyezhetjük meg. Velünk együtt, egyszer majd ezek is elvesznek.
Tegyünk róla, hogy minél később vesszenek a szépek!



Menj el a szűrésre Te is!

A videót nézzétek meg. De figyelmeztetlek: biztosan felzaklat.

( http://www.hir24.hu/elet-stilus/2014/10/01/nekem-ennyi-szenvedest-nem-er-meg-az-eletem/ )